Annantina nagyi boltja

/A fény fehér volt, és olyan erős, hogy elvakított. Ezután erős émelygést éreztem, mintha forogni kezdett volna körülöttem mindent. Persze mindebből semmit sem láthattam, átmenetileg vakká váltam. Egy erős rázkódás után újra talajt éreztem a lábamon, de az egyensúlyom megingott, és lépnem kellett egyet hátra, nehogy elessek. Azt hittem, örökre megvakultam, de a szemem előtt hamarosan újra kibontakozott a bolt, ahová beléptem./
+Már káprázik a szemem is, most már tényleg el kell mennem szabadságra, vagy kimerülök teljesen.+
/A kezemben még mindig ott volt a fátyol, de hirtelen úgy dobtam el magamtól, mintha valami borzalom lenne. Azután idegesen felnevettem, s körbenéztem, hallja-e valaki a megnyilvánulásomat. Nem volna jó, ha bolondnak néznének, bár időnként előfordult már. Úgy gondoltam, nézelődök még egy kicsit, s ha végképp nem jön elő senki a járkálásomra, jobb is, ha távozóra fogom. Megfordultam, és éreztem, hogy valamit leverek a…/
+ Úristen, mi van a hátamon? Nem, ez csak valami álom.+
/Megrázom magam, de a szárny nem tűnik el, és az álmomból sem ébredek fel. Eljött az idő, hogy távozzam. Az ajtó felé megyek, ahol bejöttem, közben elmegyek egy hatalmas tükör előtt, melynek előbb a foncsorozott keretét nézem meg, csak azután magamat. Hogy magamat? Dehogyis, ez nem én vagyok! Nevetek, s angyal is nevet. Közelebb hajolok a tükörhöz, hol lehet a hiba. Persze egy álomban nincsenek racionális dolgok, hiába is keresem. De tudhatom vajon, hogy álmodok, ha nem vagyok ébren?/
- Ébredj fel, + Krisztina + Cymbeline!
+ Cymbeline? Igen, ez a nevem. De nem, mégsem, az én nevem Krisztina! +
- Igen az én nevem Cymbeline!
/Próbáltam kimondani a nevemet, de az álom fölött nem uralkodhattam. Kimondani a nevemet nem tudtam, mégis éreztem, hogy a Cymbeline név az enyém. Úgy tudtam ezt, mintha mindig is így szólítottak volna. Azt gondoltam, az álmomról, ami persze valóság volt, még el is tudnám fogadni. Hogy én egy angyal vagyok? Kizárt, persze, hogy az. Na de mégis, micsoda megtiszteltetés volna! Aztán kuncogni kezdtem. Nem voltam vallásos sosem, az Istenbe vetett hitem is csak annyiban merült ki, hogy fohászkodtam néhanapján, ha már fáradt voltam: Istenem, adj erőt!
Tudtam, hogy előbb-utóbb felébredek ebből az álomból, már nem is akartam olyan nagyon távozni ebből a kis boltból, ami úgy vonzott magához. Tudtam, éreztem,ha egyszer kimegyek, már soha többé nem jöhetek ide vissza. Valakivel kell itt találkoznom, valamit fogok hallani most álmomban, amire emlékezni fogok, amire muszáj emlékeznem, amikor fölébredek majd, ami átsegít majd a nehéz pillanatokon. A kijárat felé fordítottam a pillantásomat. A város képe megváltozott. Ha tudom, hogy ébren vagyok, valószínűleg helyben összecsuklom, így viszont, hogy azt gondoltam, álmodok, már-már szinte közönyösként tekintettem a külvilágra. Leültem egy régi karos székbe. A szárnyaimat lazán tartottam, hogy ne zavarjanak. Kicsit éreztem azért, hogy nyomom őket./
+ Érezhetek ilyesmit álmomban? +
/Kérdeztem magamtól, s ha jobban belegondoltam, azt kellett mondanom, igen. Valahogy biztosan elfekszem a hátamat. Még az is lehet, hogy ügyeletben aludtam el. Szerettem volna már nagyon, hogy jöjjön valaki. Valaki, aki felébreszt, vagy egy álombéli valaki, aki mond nekem valamit, ami majd hasznomra lehet. Vagy éppen nem. Hiszen az álmok nem mindig szólnak valamiről. Csak úgy álmodunk össze-vissza. Nem igaz?/

(1)

/ Behunyt szemmel, kissé összekuporodva fekszik a földön. A karjában és vállában, amire esett, éles fájdalmat érez. Kusza emlékek járnak még mindig a fejében, szédül, és kissé rázza a hideg. Próbálja összeszedni magát, közben lassan felnyitja szemeit. Egyáltalán nem érzi jól, magát és nem érti mitől lehet ilyen rosszul. Nehezen megpróbál felülni, de még mindig eléggé forog vele minden. Látása sem tisztult még ki teljesen, bár merre néz, összefolyt, homályos kép tárul elé. Szemeit kezdi finoman dörzsölgetni, remélve ettől egy kis javulást, de csalódottan néz ismét körbe, mert nem sokat változott. Ismét behunyja szemeit, térdét felhúzza egészen a mellkasáig, majd a térdén kezdi pihentetni a fejét. A szédülés szépen lassan kezd alább hagyni, a fejében levő mély zsibogás is kiszűnni látszik, majd hirtelen mindenre feleszmélve, játszódik le szinte előtte az utolsó emlékképek töredéke. Igen most már tisztán emlékszik, hogy egy régiségboltban járt a szüleinek akart ajándékot venni./
+Igen egy tárgy egy makett volt az!+
/ dereng él neki a dolog, azt kezdte el nézegetni, és innentől nem tudja mi történik vele./ +Tehát akkor a boltban vagyok.+
/Nyugtázza a dolgokat és most, hogy már nem érzi a szédülést, újból kinyitja szemeit. Most már tisztábban lát, ami egyre jobban élesedik. De az első, ami egyből szembetűnik az a karjára omló hófehér haja./
+Ez meg micsoda? +
/ Motyogja maga elé, csodálkozó tekintettel. Egyszerűen nem tudja mire vélni barna hajának eme változását. De nem csak a színe,a hossza is, ami most a derekát súrolja. Értetlenül nézegeti a haját, nem talál rá értelmes magyarázatot. Majd ekkor a kezén akad meg a tekintete. Hosszú ujjak, halovány bőr. Mintha nem is a saját kezét nézegetné. Gyorsan reflex szerűen végigtapogatja az arcát, tapintása puha és selymes, majd halad lefelé a mellkasán végül megérinti a nyakláncát. Rápillant és ekkor megnyugszik./
+ Tehát mégis én vagyok!+
/ Elolvassa a rajta szereplő nevet, Chaterine Allnatt./
+De akkor mi ez az egész!+ /Teljesen külseje változásával van elfoglalva. Nem is igazán nézett még körbe maga körül. Aztán, kétségbeesése csak fokozódik, mikor feltápászkodva érzi, hogy magasabb és nyúlánkabb. Ruhája viszont változatlan, egy türkiz szoknya és egy fehér kissé áttetsző blúz, ezzel is bizonygatva magát, hogy csakis ő lehet erre emlékszik,hogy ezt viselte. Most, hogy már ezt is letisztázta magában, körbepillant./
+Igen ez a régiség bolt!+ / Mondogatja magában, eddig még különbséget nem igen vesz észre, hisz az emlékében sem nagyon dereng a régi. Reméli valami magyarázatot fog kapni erre a képtelen dologra. Óvatos léptekkel nézeget körül, és ahogy pár lépést halad előre, egyre furcsább érzés kezd elhatalmasodni rajta.
-Egy tükör!
/ Veszi észre és oda siet a kíváncsiság hevével, mert tudja most bizony minden elé tárul, amit látni szeretne. Oda ér, de nem olyan szögben, hogy bármit is látna. Félelem fogja el, hogy vajon milyen kép fogja viszontlátni. Lassan a tükör elé sétál, és belenéz a tükörképe egy magas, kecses lányt mutat, hófehér hosszú hajjal, sápadt, halovány bőrrel. Az arca az egyedüli, ami nem sokat változott. Ugyan azok a barna szemek köszöntöttek vissza rá, talán arcvonásai kissé finomabbak, arcbőre hamvasabb, és úgy egészében sokkal bájosabban fest, mint azelőtt.És persze nem lehetett nem észrevennie a hátán összecsukva pihenő szárnyakat, elképed. De abban a pillanatban önkénytelenül, széttárja és már teljes méretükben pompáznak a fehér tollakkal borított szárnyak./
- Ez, ez gyönyörű!
/Csillogó szemekkel csodálja őket. Kezét végigsimítja a puha tollakon./
+ Ez fantasztikus!+
/Egyszerűen, nem tud betelni a látvánnyal. Abban a pillanatban a tükör kissé elhomályosul és egy írást vél felfedezni. -Üdvözöllek, Keilare Annanhel, az angyalok között!
+ Az angyalok között....Keilare Annanhel. Ez biztos, hogy nekem szól? Igaz, ennyi furcsa dolog után, már ezen sem lepődhetek meg. Szóval, angyal vagyok. Ez lehetetlen!+
/Futnak át e gondolatok az agyán, amit egy kis mosollyal az arcán zár le. /
+ Talán mégis megtörtént a csoda, amiről mindig is álmodoztam....minden bizonnyal!+
/Teljesen izgatottá válik, kezdi élvezni a helyzetét. De úgy gondolja, most már igazán jó lenne kideríteni, miféle helyre is csöppent. Elindul, hogy a boltban valakivel beszélni tudjon. Egy kicsit nagyobb zajt csap maga körül, hisz még nem igazán tudja kontrollálni a szárnyai mozgását, még meg kell neki szoknia. Nem is kell sokat keresgélnie, ahogy az eddig kissé a bolt eldugottabb szegletéből előjön, máris egy másik lányt, hasonló szárnyakkal pillant meg, épp egy székben ücsörögve. Nem is tétovázik, rögtön oda siet és megszólítja./
-Jaj, de jó, hogy találok valakit! Eltudnád mondani, hogy hol vagyok és hogy, hogy lehetséges ez? /Kérdezi a lánytól és az utóbbi kérdésnél a szárnyaira tekint./

(1)

/Nem sokáig üldögéltem egyedül magamban a széken. Már láttam is a tükör előtt egy angyalt. Egyre biztosabb voltam benne, hogy álmodom. De legalább végre van itt valaki, aki megmondja, mi is történik itt. Mosolygok, ahogy a másik angyal kitárja a szárnyait, majd el is gondolkodik annak csodálkozásán./
+ Mintha először látná a szárnyait. Nahát, micsoda különös álom. +
/Egyszerűen nem akartam mást hinni, mint hogy ez nem valóság. Nem láttam, hogy a tükör mit írt a lánynak, ahol ültem, onnan ez nem volt látható. Azt hittem magát nézegeti, ahogy viselkedett ez arra engedett következtetni, vagy nem látta még sosem magát, vagy ő is megváltozott, akárcsak én. Föl akartam éppen állni, hogy kérdezzek tőle, de megelőzött. Hasonlót akartam kérdezni én magam is./
- Üdvözöllek. Nem tudom, miféle hely ez itt. Én is csak most érkeztem. Vagyis, ne is tudom pontosan, hogy érkeztem-e egyáltalán.
+ Micsoda őrület! Magyarázom az álmomat!+
- Igazából azt vártam, mikor jön valaki, és feltehessem neki én is ugyanezt a kérdést. Biztos vagyok benne, hogy nem maradunk válasz nélkül.
/Körülnéztem, hogy rajtunk kívül van-e ott még valaki, de nem láttam senkit magunkon kívül, így visszafordultam újdonsült ismerősömhöz. /
- Láttam, hogy csodálod a szárnyaidat. /mosolyodom el/ - Úgy tűnt, még csak most látod először. Be kell vallanom, nekem is nagyon tetszik az enyém. Kár, hogy hamarosan úgyis felébredek. De azt hiszem, ez olyasmi, amire emlékezni fogok.
/Amint valaki mással is megosztottam abbéli hitemet, hogy álmodok, egyre kevésbé hittem, hogy valóban álom. Ám az, hogy valóságként fogjam fel a történteket, az túlságosan sokkoló lett volna, azt hiszem./
- Az én nevem Cymbeline!
/Pedig tudom, hogy nem ez az igazi nevem. Vagyis igen, ebben az álomban ez a nevem, de valójában nem. Ám mintha a nyelvemre béklyót kötött volna valami láthatatlan erő, képtelen voltam kimondani: Tolnai Krisztina./

(2)

/Megböködöm a makettot, közel hajolok, hogy jól lássam a meglepő részletességgel kidolgozott utcácskákat, aztán mintha egy futó szédülés kapna el... Szerencsére nem nagyon hat meg a dolog, nem zuhanok el vagy ilyesmi, csak egy pillanatra kiráz a hideg. A következő pillanatban pedig... Nos, semmi nem történik. Csalódott fintorral hagyom ott a kiállított városképet, majd megfordulva a földbe gyökerezik a lábam. Két, meglehetősen extravagáns lány álldogál - pontosabban az egyik üldögél - a bolt közepén. S ha ez nem lenne elég, mintha mindkettejüket valamiféle arany glória... vagy aura, vagy micsoda ragyogná körbe. Egy szempillantásra elakad a szavam, de aztán felöltöm legcsábítóbb mosolyomat s megszólalok:/

- Helló lányok! Tudom, hogy szutyok szöveg, de nem angyalok vagytok véletlenül? Mert ha igen, nem tudom mivel érdemeltem ki a társaságotokat...

/Zavartan mosolyogva veszem tudomásul, hogy hangom bizony más... valahogyan... sokkal, de sokkal gerincsimogatóbb, mint valaha is. Eskü, kifejezetten tetszik! Kíváncsian pillantok a hölgyekre, vajon milyen hatást váltok ki, vagy egyáltalán mit reagálnak... Vagy hogy egyáltalán, mit mondanak, mit keresnek itt. Az tuti, hogy nem hallottam őket bejönni.../

(1)

/Keilare rezzenéstelen arccal figyeli az idegen lányt, hátha szolgál számára valami hasznos információval, de csalódnia kellett a másik is pont olyan helyzetben van, mit ő./
-Akkor te sem érted ezt az egészet. Jaj! Úgy örülök ennek, pedig már kezdtem azt képzelni, hogy ez az egész csak az én képzeletemben történik.
/Mikor ezek a szavak elhagyják ajkait, meredten a lányra tekint./
-De mond csak...kérlek nyugtass meg, hogy ez nem valamiféle képzelt világ, mert én kezdem igazán valósnak érezni. Ez nem lehet képzelet, hisz te is itt állsz előttem, és nagyon is valós lény vagy.
/Csak úgy megrohamozza a lányt a gondolataival, de annyira szeretne végre megbizonyosodni, hogy ez tényleg így van. /
-Igen igazad van, /helyesel Keilare, mikor a lány megemlíti, hogy valakitől bizonyára választ fognak kapni/, muszáj, hogy valakitől erre magyarázatot kapjunk.
/Mikor a lány elmondja, látta, hogy, hogy csodálta meg a szárnyait, ő is elmosolyodik/
-Igen, nagyon tetszenek, és valóban most csodálhattam meg először őket, de nekem van egy olyan érzésem ez nem álom szerű, ezek nagyon is valósak.
/ Közben kezét újból végigsimítja tollakon. Miután Cymbeline bemutatkozott, ő sem tesz másképp./
-Én Chaterine...akarom mondani Keilare vagyok.
/ Mondja ki, újdonsült nevét kissé zavartan. Maga sem tudja pontosan, most éppen melyik is az igazi valójában. De, alighogy kiejti a nevét, előbukkan egy férfi ugyan úgy , mint ő maga szinte a semmiből. Mikor Keilare rápillant valamiféle sötét, gonosz erőt érez ami átjárja az egész idegent. Ő maga sem tudja honnan jön ez az ösztönös belső hang, de érzi jobb ha óvatosak. Cymbeline-re pillant, hogy ő vajon, hogy reagál az új idegenre. Mindenesetre kissé hátrébb lép, majd csak utána szólal meg./
-De, amint látod azok vagyunk.. angyalok!
/ Milyen furcsa volt kiejtenie, hogy ő pontosan az, egy angyal. Próbálta ezt határozottan és úgy, hogy maga is most már tényleg elhiggye, hogy az, ami./
-Te is olyan furcsa mód érkeztél ide, mint mi? Vagy esetleg, te tudsz nekünk segíteni, hogy mi ez a hely?
/ Kérdő pillantást vet a férfira, szeretne, most már végre valakitől választ kapni arra a rengeteg kérdésre, ami ez idáig még mindig rejtély, mindkettőjük számára./

(2)

/Amikor jobban belegondoltam, rájöttem, tulajdonképpen ki tudnám mondani a nevemet, épp csak valahogy berzenkedtem tőle. Mintha egy régmúlt helyhez, és időhöz tartozna az eredeti nevem, amit anyámtól kaptam. Sajnos nem vettem észre, amikor a tükör üdvözölt engem, így Arich kérdésére, miszerint angyalok vagyunk-e, nem tudtam teljes bizonyossággal igent felelni. De előtte még Keilare kérdéseire figyeltem persze, a vámpír csak később jelent meg a színen./
- Kezdem én is hinni, hogy ez valóság. /és megcsípem magam./ - Au. Ez fájt. Erre már biztosan felébredtem volna. És nem is vagyok afféle álmodozós típus. De azt ne kérdezd, hogy kerültem ide, mert magam sem értem. Akkor történhetett valami, amikor a fátylat félrehúztam. A kíváncsiság, tudod. Akkor alaposan megszédültem. Azt gondoltam, csak álom az egész. Viszont ha nem az, és ez a valóság, akkor kezdem magam rosszul érezni.
/Ám ez nem teljesen volt igaz. A barátaim ugyan máris hiányoztak, és a tudat, hogy dolgoznom kell menni hamarosan, az eléggé felkavart. Fel akartam állni Keilare bemutatkozására, ahogyan azt illene, de a lábamból kifutott az erő. Halk, majdhogynem színtelen hangon szólaltam meg ismét./
- Örvendek… / és ekkor jött elő Arich. A hangja ért el hozzám először. Hiszen alig voltam magamnál, sokkolt a tudat, hogy ez talán mégsem álom. Persze azért még mindig kapaszkodtam ebbe a lehetőségbe, de már egyre kevésbé hittem el. Leginkább a kirakaton túli világ látványa volt az, ami megrémített. Ott bent a boltban még minden helyénvalónak látszott. Keilare válaszolt, hogy igen, mi angyalok vagyunk. A jövevényre néztem, bele egyenesen a sötét szempárba. Nem éreztem ugyanazt a kisugárzást, amit a másik angyal. Valamit persze határozottan éreztem, nem ellenszenvet, nem is vonzódást, bár ez utóbbihoz hasonlított, de még magamnak sem vallottam volna be. Hogy is tehettem volna, mikor annyira látszott rajta, ő az a tipikus férfi, akinek a lábai előtt hevernek a nők. Én pedig csúnya vagyok, az ilyen lányokat, mint én, az ilyen pasik észre sem veszik. Még mindig nem tudtam elhinni, csodaszép angyal lettem. A tudatomban az a jellegtelen külsejű öntudat élt még, ami elkísért serdülőkorom óta. Mindig is visszahúzódó voltam, de akik szerettek, úgy szerettek, ahogy vagyok. S nekem ez pont elég volt./
- Szia! /üdvözöltem végül én is Arichot/ - Úgy tűnik igen, angyalok vagyunk. /aztán elmosolyodtam/ - És hogy mivel érdemeltük ki egymás társaságát, ezt mi is szeretnénk tudni. Remélem, te többet tudsz nálunk!

(3)

/A fehér hajú angyal felől szinte tapintható az óvatos bizalmatlanság, így a sokkal bájosabb - és mosolygósabb - szőke felé fordulok. Minek futni olyan szekér után, ami nem vesz fel, nem igaz?/

- Nos, ha ti nem tudjátok, miért küldtek hozzám, akkor én honnan tudjam?

/Szégyenlősen elmosolyodom. Mégse minden nap tűnik fel két angyal az ember életében, azt sem tudván, miért is küldték őket. Óvatosan, lépésről lépésre lopom a köztünk lévő távot, miközben igyekszem lekötni őket a szövegelésemmel./

- Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, a magamfajta átlag halandónak esélye nincsen bepillantást nyerni a magasságos terveibe... Szóval ha ti nem tudjátok, miért kell itt lennetek velem, miért tőlem várjátok a választ? Persze, ötletem lenne, mihez kezdhetnénk így hármasban, de gyanítom, nem ez az elsődleges küldetésetek.

/Pajkos kacsintással zárom mondandómat, mígnem tekintetem megakad az állótükrön, ami mellé érek./

- Arich del Contiago, a halhatatlan vérivók népéből. Üdvözlünk H'Sekiratban! /Mondom ki a vérrel írt üzenetet, ami egy ismeretlen arc köré írva tűnik fel a foncsorozott felületen.
Mosolyom, mozgásom megtörik, ahogy igyekszem felfogni, mit is láttam az imént, hiszen a felirat felszívódik a semmiben, csak az ismeretlen arc marad... Az én arcom helyett.
Értetlen tekintettel pislogok angyalaimra, közben zavartan pillantgatok vissza a tükörbe, a változás végleges voltáról meggyőződendő... És egyre inkább tudatosul, hogy az arc a tükörben bizony az enyém./

- Mi folyik itt?

/Kérdem, de nyugtalanul kísért a gondolat, hogy választ erre nem fogok kapni.../

(2)

/Cymbeline válaszai és jelenléte kis megnyugvást hozott Keilare számára, de Arich jelenléte, már nem ugyan ezt az érzést váltotta ki belőle. Az első pillanattól kezdve, valamiféle ellenszenvet érez iránta, nem érti maga sem, nem szokott ő minden ismeretség nélkül, így elkönyvelni valakit. Miközben hallgatja a válaszát, bizony ez nem szűnik, sőt erősödik benne, a hármas megemlítésén pedig egyenesen libabőrös lesz a pimaszságán. Az már biztos, hogy hangjában és a modorában van valami csalogató, és mikor, talán egy pillanatra szemeik is találkoznak, Keilare zavartan süti le az övéit, úgy érzi a férfi sötét szemei olyanok akár az útvesztő, kissé félelmetes. Cymbeline-én, nem vesz észre semmi különöset a férfivel szemben, teljesen közvetlen és kedves, ekkor megfogalmazódik benne, hogy talán ő reagálja túl érzelmeit. Arich mondandójához, nem fűz semmit, átadja ezt a lehetőséget a másik lánynak, talán ennek a férfi is jobban örülne. Aztán, Arich kissé elképedt arcára lesz figyelmes. Mivel a tükörnél állt, egyből gondolta, mi válthatta ki a döbbenetet a férfiben./
+Úgy látszik ez a tükör már csak ilyen!+
/Jegyzi meg, apró mosollyal az arcán, persze csak a helyzeten mosolyodik el, hisz pontosan tudja, milyen érzések keringhetnek most Arich-ben is. Gondolja, hogy ő is kap valamiféle feliratot, de ő azt már nem láthatja.Így egy kis kíváncsiságtól vezérelve, kérdezősködni kezd./
-Mi az, mi a baj? Neked is írt ,ki valamit a tükör? /Közben egy két lépést közelít felé./

(3)

/ Csak néztem a közeledőt, hallgattam, amint szól. Teljesen úgy éreztem, hozzám beszél, értelmét alig fogtam fel a szavainak. Még hogy az Úr küldött volna? Ugyan, ez kizárt! Közölni is akartam a férfival, hogy ilyesmiről szó sincs, de ekkor a tükröt nézte már, és valamit mondott. Annyit értettem belőle, Arich del Contiago, és hogy halhatatlan. Értelmetlennek tűnt a számomra. Inkább a kérdésére próbáltam meg válaszolni, bár azzal nem sokra mentünk./
- Ahogy azt Keilare-nek is mondtam, azt hittem ez az egész csak egy álom, de biztosan nem az. /Fölálltam, s csak remélni mertem, nem rogyok vissza. Nem akartam elesettnek tűnni. Hiszen én vagyok az, akire a betegek számíthatnak. Igaz, itt senki sem beteg, bár Arich eléggé sápadtnak tűnt, nem tudtam, miért. Ezen kívül nem tűnt betegnek. Sőt. Nagyon is elevennek. Füleim melett elengedtem pajkos-pajzán megjegyzéseit, ha nem veszem észre, talán ő észreveszi magát./
- Nem tudom én sem, mi folyik itt. /Keilare szavaira odaléptem a tükörhöz, de ekkor már semmit sem lehetett látni benne. Csak az arcokat láttam, amit már amúgy is, bár az enyémmel még mindig bajok voltak./
- Nincs semmi baja a tükörnek. /majd kissé nyugtalanul felnevetek./ - Csupán csak annyi, hogy ez nem az én arcom. /majd el is lépek onnan, mert arcomat elfutja a pír. / De a tiétekkel minden rendben. Azt hiszem, itt valami illúzió csapdájába estem. /ez utóbbit már csak magamnak mondtam jobbára./
+Még jó, hogy nem vagyok vallásos, most biztosan vezekelnem kellene. Még hogy angyal? Én? Nevetséges!+
/Összefontam a karjaimat, szárnyaim akaratom ellenére is meg-megbillentek hátamon. A ruhámmal sem stimmelt minden tökéletesen. Amikor a temetőbe indultam, egy fekete nadrág volt rajtam, fehér blúz, és azon egy fekete szövetkabát. S amikor a tükörben láttam magam, egy gyöngyházcsillogású fehér top volt rajtam s egy hosszú szoknya, ugyanabban a színben, arany szegéllyel. Teljesen zavarban voltam, sosem viseltem még ilyen merész darabokat. Végül rájöttem, hogy megoldhatom a problémát könnyedén. A szárnyaimat használtam lepelként testem takarására. /
- Hahó! /kiáltottam fel hirtelen, és talán rá is ijesztettem ezzel társaimra, tényleg annyira váratlan volt, még magamnak is. De ha már belekezdtem, nem hagytam abba. Kicsit előrébb mentem az üzletben, magam mögött hagyva a többieket./
- Van itt valaki? Kérem! Vevők vannak a boltban! /eztán visszanéztem Keilare-re, és Arichra, biztatón rájuk mosolyogtam, vállat vontam./
- Erre már biztosan előjön valaki, ha azt hiszik, visszük a boltot.

(4)

/A fehér hajút megelőzve a szőkeség is közelebb libeg, egyre közelebb és közelebb, szinte már az érintését - simogatását vagy épp pofonját - várom, de ehelyett nemes egyszerűséggel belepillant ő is a tükörbe. Rámosolygok hát a tükörképére s gesztusommal együtt az ismeretlen arc is megnyerő ívre húzza ajkait./

- Nem is mutatunk annyira rosszul, így együtt. /Kacsintok rá kettősünkre, majd Fehérhajúra pillantok./ Ha te sem tudod, mi folyik itt... /Arckifejezését látva gyorsan konstatálom, ő is hasonlóképp tanácstalan, mint én, így hát kezeimet széttárva mosolyogva megvonom vállaimat./ Kénytelen leszünk együtt kideríteni.

/Szőkeségünk aktívan - és zavaróan hangosan - kezdi előkeríteni a kihalt bolt személyzetét, +Apropó, hova is tűnt a nénike?+ így kérdésemmel Fehérhaj felé fordulok, gondolatnyi energiát sem pazarolva arra a tényre, hogy ő is kérdezett valamit. /

- Szóval mi történt veletek? Békésen üldögéltetek egy felhőn, aztán egyik pillanatról a másikra ide kerültetek?

(3)

/Mivel kérdésére nem kap válasz a férfitól, igazából ezen nagyon meg sem lepődik, hisz mit is várhatna egy ilyen alaktól, ő inkább csak az eseményeket figyeli. Épp Cymbeline-nek teszi a szépet, amire Keilare csak, amolyan gúnyos félmosollyal jelképezi a dolgokról való véleményét./

+És még, vannak olyan lányok akik e mézes-mázos viselkedésnek bedőlnek!+

/Persze ezt most nem a másik lányra, értette, csak ismert néhány hasonló fiút, aki pont úgy viselkedett , mint most Arich, persze azokról sem volt jobb véleménnyel. Aztán,mikor Cymbeline elpirul, és az azt következő kijelentése után, oda fordul felé és elkapja a kezeit, amolyan együtt érző módon./

- Hidd el én is rengeteg változáson estem át, /érti ezt a külsejére/, és most te egy csodaszép lány vagy, így a te tükörképeddel sem lehet semmi baj.

/ A lányra mosolyog, tejesen őszinte arccal. Igaz valójában, még ő sincs megbarátkozva jelenlegi külsejével, de hát úgy néz ki ezt meg kell szoknia, a szárnyait kivéve, mert azokra még néhol mindig vet egy, amolyan csodált pillantást. Majd Cymbeline magánakcióba kezd, elindul körbenézni az üzletben. A kis felkiáltása meg, oly váratlanul éri Keilare-t, hogy hirtelen összerezzen. Szemeivel követi a lányt és nem igazán örül neki, hogy magára hagyta, Arich-al. Ő nem fog szólni eldöntötte és azt gondolta a férfi se fog, így, hogy a kínos csendet elkerülje, már épp indulni akart a másik lány után, de meglepetésére a férfi mégiscsak kérdéssel fordul felé./

-Nem, dehogy is!
/Feleli a kérdésre, csodálkozó tekintettel, hogy vajon ezt most valóban komolyan gondolja. Aztán valamiért, mégis csak belekezd a saját kis történetébe./
-Igazából, egy régiség boltba mentem, pont olyan mint ez, aztán egy maketten megakadt a szemem, mikor közelebbről megakartam nézni, elsötétült minden. Itt ébredtem fel, szárnyakkal, és fehér hajjal.
/Mosolyodik el , mert még mindig olyan képtelennek hangzik a történet./
Aztán mikor belenéztem a tükörbe, pont olyan döbbent arccal vizsgáltam magam, mint te nem rég. Majd megjelent a nevem, vagyis az új nevem, Keilare és , hogy angyal vagyok. /Beszéde közben hol, a tükörre, hol a férfira pillant/.
Cymbeline akkor már itt volt az üzletben.

-És, te? /Pillant Arich-ra/, nem értettem pontosan, neked mit írt ki a tükör?
/Kérdezi meg még egyszer, és reméli most, már kap is rá választ./

(4)

/ Egyre inkább kezdtem magamhoz térni. Eszembe jutott egy régi orosz mondás: amibe nem halok bele, attól csak erősebb leszek. És egyelőre nagyon úgy tűnt, hogy még élek. Bár egyesek szerint a halál után némelyekből angyal válik. Ebben én sosem hittem. A magam módján hittem az Istenben, de egyik vallás sem tudta elragadni a halhatatlan lelkemet. Meghallgattam sokakat, sokféle verziót a hatalmasságról, mindegyikben találtam igazságot, féligazságot, és persze ellentmondásokat. Így leginkább a munkámmal törődtem. Hogy miként lett belőlem angyal? Akkor még nem kaptam erre választ, de úgy véltem, lehet, hogy nem is ez a lényeg. Van valami célja, mint mindennek.
Arich vidám szavaitól valahogy nekem is jobb kedvem lett. Persze nem estem áldozatul, a kamaszkori lángoláson túl voltam. Ha mondjuk hat-hét évvel ezelőtt mondott volna nekem ilyesmit, biztosan olvadozni kezdtem volna. Így azonban csak pirulva viszonoztam a mosolyát, és magamban megjegyeztem, az ő sötétsége és az én egyértelmű fehérségem valóban jó párosítás lehetne. Épp csak az akarattal volt gond, és azzal, hogy se füle, se farka nem volt a bókjának. Leginkább azt éreztem belőle, önnön jóképűségének hódol. Persze, ha ő is kevésbé extravagáns volt, mielőtt idekerült, ezen nincs is mit csodálkozni. Magamból kiindulva. Ám lelkem mélyén sejtettem, már előzőleg is magabiztos, jóképű és intelligens lehetett. Mostanra akár még veszélyes is lehet, de egyelőre csak játszik. A szeméből ezt olvastam ki a röpke idő alatt, míg pillantásunk találkozott. Nem is akartam hosszan időzni mellette tovább, nehogy azt gondolja, bármire is biztatnám. Inkább eltávolodtam tőle. Arra nem is gondoltam, hogy Keilare –t ezzel milyen kényelmetlen helyzetbe kényszerítem. Mikor megfogta a kezemet, és biztosított róla, hogy csodaszéppé váltam, rámosolyogtam./
- Jól esik a biztatásod. És valahogy sejtettem is, hogy a baj nem a tükörrel van. Ez a hely az, ami nem … Nem is tudom. /Vártam, hogy valaki végre előjöjjön. Többször nem kiáltottam. Fölöslegesnek éreztem. Míg nézelődtem, hallgattam a másik lány történetét a régiségboltról. Az enyém is hasonló, csak a sötétség helyett engem a fény vakított el. De nem szólaltam meg, nem törtem meg a két új ismerősöm párbeszédét. Kíváncsi voltam, Arich mit válaszol. Én ugyanis értettem mit olvasott fel, de nem minden szót, nem voltam eléggé közel a tükörhöz. Pedig az ember sohasem tudhatja, melyik információ menti meg az életét, igaz, ilyesmi azelőtt meg sem fordult a fejemben. A nevét már tudtam, és hogy köze lehet a halhatatlanokhoz. Kíváncsian lépkedtem vissza a társaságukhoz, és biztató tekintetemet Arichra függesztettem. Hittem neki, hogy a helyzetünket tényleg magunknak kell megoldanunk. /

(5)

+Keilare? Tehát így hívják Fehérhajút...+
/Nevén túl csak egyvalami marad meg mondandójából: ő is a boltba tévedt s a tükör neki is gyorsan bemutatkozott... Azazhogy bemutatta neki önmagát.
+Tehát ez az Arich vagy mi az én nevem.+ A gondolat mosolyt csal arcomra, de azért a szekpticizmus felvonatja velem a szemöldökömet. Mindenesetre bele nem gondolok a dolgokba, inkább sodródom az árral... Azazhogy a két angyallal./

- Nos, hölgyeim, akkor ezek szerint itt áll előttetek Arich del Contiago, a
halhatatlanok népéből. /A "vérivó" valahogy túl... ijesztőnek hangzik, így hát magamban tartom. Nem vagyok valami vámpírféle, vagy mi a csoda!
Mosolyom őszinte, meghajlásomba, tartásomba Alexis nagynéni sem köthetne bele, pedig hát háklis volt az öreglány a nüansznyi apróságokra./

- Megtenné Keilare kisasszony, hogy bemutat bájos társnőjének? /Mosolygok még mindig angyalaimra, kissé belemelegedve a játékba. A választ hallva nem túl tolakodóan, de belenézek Szőkeség szemeibe, s egy sugárzó mosollyal kísért "örvendek" után gondolataim közül felbukkan egy apróság./

- Mindenesetre nem teljesen világos nekem a dolog... Amikor bejöttem, nem voltatok itt, most viszont beszélgetünk, pedig nem nyílt az ajtó, nem jöttetek be ra... /Intek karommal a bejárat felé, majd a mozdulat és szavam lendülete félúton megtörik, ahogy tudatosul a kinti forgalom látványa. +Légpárnás autó?! Ennyi egyszerre, ilyen csendesen és ilyen gyorsan?! Az emberek, különféle fényudvarokkal körülölelve valami nagyon különös divat szerint öltözve sietnek... Az éjszakai világításban?! De hát verőfényes délután volt, mikor...+

Fejemet megrázom, s hitetlen tekintetet villantok a lányokra./
- Hartford egy picit megváltozott az elmúlt percekben, nem?

(4)

/Miközben várja a férfi válaszát, Cymbelinet követi szemével, ahogy ő is visszasétál hozzájuk, és amint kiderül próbálkozása hasztalan volt, mert senkit nem talált. Mikor a férfi közli a nevét, ugyanis ez volt a tükörre írva, majd azt , hogy halhatatlan, Keilare szemei kíváncsian vetődnek felé./
+ Ez nagyon érdekes, hallhatatlan, vajon ez mit takarhat és , miért pont ilyenné vált?+

/Ilyen és ehhez hasonló kérdéseken kezd el gondolkodni, ebből csak a neve hallatán eszmél fel, ugyanis arra kéri Arich, hogy mutassa be neki a másik lányt. Ezen ő egy kicsit elmosolyodik, hiszen nem érti, miért nem kérdezi meg ő maga, minek ez a nagy udvariaskodás, de hát ha kérik, megteszi./

-Arich, /fordul a férfi felé egy kis huncut mosollyal / bemutatom neked, újdonsült barátnémat Cymbelinet.

/A bemutatkozás rendben lezajlott, és láthatólag Arich élvezte ezt a legjobban. Keilare, még mindig csak mosolyog ezen, de aztán szívesen rákérdezne erre a halhatatlan dologra, mikor Arich belekezd mondandójába. Hallgatja, és mikor félbehagyja mondatát, várja a folytatást, de csak a csodálkozott arcot látja. Feltűnően a bolt ablakán csüng a tekintete, így Keilare is odafodítja fejét. Eddig ezt igazából el is mulasztotta annyira lefoglalták a benti történések. Ő is alig akar hinni a szemének, egyre közelebb sétál az üveghez és nem akarja elhinni, amit lát. Közben nem is figyel, mit mond a férfi. Egy teljesen új világ tárul a szeme elé. Elképedésében, hátrafordul a két bent levőhöz és csak annyit tud mondani:/
- Hova, csöppentünk?

(5)

+ Arich del Contiago.+ /Ízlelgettem magamban a nevet. / + Halhatatlan. Ez sok mindent jelenthet.+
/ A bemutatkozás szertartása nekem is kedvemre való volt. Az a körülményesség, amivel Arich rendezte, olyannak tűnt, mintha az időben visszafelé repültünk volna, pedig ha a kirakaton kinéztem, más volt a tényállás. De inkább nem is akartam tudomást venni róla. Ha azt tenném, végképp elfogadtam volna, hogy elkerültem otthonról, valamilyen furcsa, számomra ismeretlen módon, és körülmények között. /
- Amikor beléptem a régiségboltba, én is egyedül voltam. Ugyanazt mondhatom, én sem értem, miként kerültetek ide. Ám mivel én azt gondoltam, ez egy álom, nem kerestem reális magyarázatot. Elfogadtam, hogy az álmomba úgy zajlik minden, ahogy az lenni szokott, tehát követhetetlenül. /Mosolyogtam kicsit talán összezavarodva, nevetségesnek éreztem magam, és azt is, amit mondok. Követtem Arich karmozdulatát, így ismét kénytelen voltam kinézni arra a futurisztikus jelentre, amire a legkevésbé sem készültem fel. Mondhatni, már igazán megbarátkozhattam volna vele, de ez egyáltalán nem így volt. Inkább visszafordultam a belső teret néztem, és társaim arcát. Ám amit Arich mondott, arra felkaptam a fejemet./
- Hartford? Talán inkább Budapest! – majd mintha fényt gyújtottak volna a fejemben, eszembe jutottak mindenféle science fiction filmek, és regények. Halkan nyögtem egyet./
- Időutazók vagyunk? / több kérdés volt ebben, noha kijelentésnek szántam. Azután felnevettem, kissé hisztérikusan is talán. Képtelen voltam felfogni azt, ami immár valósággá kezdett válni. Nem is volt álom egy pillanatig sem, csak ezzel óvtam elmém épségét, de a vékony fátyol kezdett rongyossá foszlani, és a gyenge pajzs már nem óvott. /
- Mindennek az oka az a makett volt! / tettem még hozzá, és barátnőmre, valamint Arichra néztem, reménykedőn, hogy megerősítik, vagy még inkább megcáfolják feltételezéseimet. Utóbbiban sokkal jobban bíztam./

(6)

/Értetlenkedésem szülte zavart arcom gyorsan felderül, ahogyan végiggondolom a dolgot./
- Nagyon nem kizárt /válaszolom Cymbeline felvetésére/ kint eléggé futurisztikus a környezet. Elképzelhető, hogy az a makett és ez a bolt /mutatok a fátyol mögött rejtező városka felé, majd egy mozdulattal a körülöttünk lévő üzletet is bevonom okfejtésembe/ együtt valami időgépféleséget alkot, aminek feltételezhetően a makett az indítóegysége. Vagy valami ilyesmi /vonom meg vállaimat szégyenlősen mosolyogva./
Viszont az továbbra sem világos, hogy... Ha jól értelmezem /fordulok Cymbeline felé/ te Bu... Hol is léptél be a boltba? Nem Hartfordban, igaz? /Angyalkám helyeslésére aztán folytatom:/ Szóval több helyről egy helyre visz a gépezet... Ez nekem egy kicsit magas /beletúrok hajamba, majd tekintetem az angyalszárnyakra téved./ És mi a helyzet ezekkel a szárnyakkal? /Mutatok az óvón maga köré zárt... hát, szárnyakra./ Ne érts félre /mosolygok rá biztatóan/, nagyon csinosak, csak mintha azt mondtátok volna, hogy ezeket is itt kaptátok. /Pillanatnyi szünet aztán folytatom./ A kérdésem akkor már csak az, én miért nem rendelkezem ilyenekkel?

(5)

/ Figyelmesen hallgatja amiről társai beszélgetnek, elgondolkozik rajta, majd visszasétálva ő is bekapcsolódik/
-Én is úgy vélem, hogy a bolt és a makett nagyon is összefügg, hisz, ti mind a ketten máshonnan érkeztetek, mint ahogyan én is... Londonból. És nagyon úgy néz ki nem a jelenben vagyunk. / Kezd végre fejében összeállni a kép, igaz még ebben sem biztos, de legalább most már egy szálon elindulhatnak a rejtély megoldása felé./
/Mikor Arich, Cymbeline felé intézi kérdését, hogy miért is viselnek szárnyakat, még mielőtt barátnője válaszolhatna, Keilare megelőzi./
- Azt mondtad, hogy te halhatatlan vagy, ezt írta a tükör. Akkor te valószínűleg valami más vagy, de biztos csak ennyi volt oda írva ez annyi mindent jelenthet. Elvégre mi is lehetnénk hallhatatlanok, ha már angyalok vagyunk. /Mosolyodik el, Cymbeline felé/
-Más felől, lehet mindenki azzá válik, amilyen volt az életében, mit gondolsz Arich? /Szalad ki a száján a gondolat, amolyan csipkelődés végett, aztán maga is legondolkodik, rajta miért is ne lehetne?/

(6)

- Nekem ez sok. /akkor már nem csak szárnyaimat, de kezeimet is fázósan vontam keresztbe magam előtt, s karjaimat simogattam kétségbeesésemben. Úgy tűnt hármunk közül engem viselt meg leginkább, ami történt. Bólintottam Arich felé helyeslően./
- Ahogy mondod. Nem Hartford, Budapest az, ahonnan én származom. / hallgattam az okfejtését, egészen logikusnak hatott, bólogattam is hozzá, elfogadva azokat, amiket mondott, majdnem, mint tényeket./
/ Keilare is egészen jól viselte a dolgot. Úgy éreztem, nem vagyok méltó a szárnyaimhoz, amik Arichnak olyan nagyon feltűntek. Szóra nyitottam volna már éppen ajkaimat, de szerencsére a másik angyal megelőzött. Bár én nem voltam biztos abban, amit mondott, azért láttam benne fantáziát. Kivéve az utolsó mondatát. Azzal nem értettem egyet./
- Nem! /mondtam, szinte kétségbeesett tiltakozással a hangomban./
- Ezt én nem fogadom el! Én nem haltam meg, és nem azért váltam azzá, ami lettem. Ha meghaltam volna, akkor nem kerültem volna egy olyan világba, ami ennyire ismeretlen. Nézz csak ki Keilare! Ilyennek kell lennie a halál utáni életnek? /könnyedén megcáfolhatták volna a szavaimat, hiszen nem tudhattam, milyen a halál utáni élet. Még azt sem, hogy egyáltalán létezik-e olyasmi. Mégis határozottan éreztem, hogy nem haltam meg. Aztán kicsit lehiggadva még elmondtam a további gondolataimat./
- Bár fogalmam sincs róla, hogy mi ez, azt hiszem, érezném, ha ez valamiféle túlvilág lenne. Én inkább osztom Arich véleményét, hogy a makett, és a bolt együttesen tették velünk ezt, amit most átélünk. /majd egyenesen Arich-hoz fordultam/
- A halhatatlanságod sok mindent jelenthet. Akár jót is, akár… gonoszat is. Nem hiszem, hogy azért lettünk azok, amik lettünk, mert a másik helyen, ahol eddig éltünk, annak jutalmaképp, vagy büntetéseképp szabtak volna ránk valami felsőbb hatalmak új formáját létünknek. Az, hogy nincs szárnyad, csak annyit jelent, nem vagy angyal. /vállat vontam, nem akartam, hogy azt higgyék, okoskodom. Nem is annak szántam, csak hangosan gondolkodtam/
- Egyet azért szeretnék tudni. ha idejutottunk a maketten keresztül, /akkor még úgy gondoltam ez a kulcsa a dolognak/ bizonyára vissza is vihet minket.
/Zárkózottan, elfogódva léptem oda vissza, ahol magamat találtam a nagy fényesség után. Kinyújtottam a kezemet, ahogy néztem, szinte lelassult az idő, és…/
- Semmi! Itt biztosan nem fogunk hazajutni. /Biztos voltam abban, hogy a többiek is vissza szeretnének jutni a maguk dimenziójába, helyére, eszembe sem jutott, hogy ők ketten, vagy akárcsak egyikük is elégedett lehetett mostani állapotával. A magam hisztériáját vetítettem ki rájuk is./

(7)

/A lányok hisztijére együttérzően mosolygok, közben belül azért aggódom. Hiszen mi történik velünk - velem - , ha tényleg igazak a feltételezéseink? A jövőbe kerülve, egy ismeretlen helyen, idegen fizimiskával és valószerűtlen testben... Megrázom magam és gyorsan elterelem a gondolataimat Cymbeline problémájával./

- Egészen biztosan nem haltunk meg, ti sem és én sem. /Odalépek hozzá s furcsán idegen - úgy is mondhatnám, haladó - szabású zakómat levéve igyekszem felajánlani, látva fázós mozdulatait s +hidegtől? idegességtől?+ libabőrös karját. Miközben ő igyekszik összeszedni magát - vagy akár csak feldolgozni a sokkot -, tenyeremet nyugtatólag a hátán próbálom tartani, s közben Keilare felé fordulok./

- A makett ezek szerint nem visz vissza. Kérdés, hogy feltétlen vissza akarunk-e azonnal menni?

/Szabályosan érzem, ahogy felcsillannak szemeim, miközben magabiztosan elmosolyodom./

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én vetnék rá egy pillantást, milyen lesz az élet a jövőben. /Mentegetőzve vállat vonok, közben mosolyom szégyenlőssé válik./ Utána még mindig visszajöhetünk... meg esetleg találhatunk is valakit, aki tudja mi folyik itt.

(6)

/ A két társa bizonyára valamit, félreérthetett az ő mondandóján, mert eszébe sem jutott, hogy esetleg meghalt volna és valamilyen túlvilágon lennének. Mikor látja, hogy Cymbeline mennyire beleloholja magát e félreértett feltételezésbe, megpróbálja megnyugtatni./

- Én egy szóval nem mondtam, hogy azt gondolnám, meghaltunk. Csupán, Arich kérdésére, válaszolva, hogy ő miért nem angyal, /itt Arich felé fordul/, szerinted Cymbeline, ő tényleg elmenne egy angyalnak?
/ Próbál egy kis mosolyt csalni a lány arcára, nem tudja ez mennyire fog neki sikerülni, talán ezzel is oldani tudja a látható feszültségét. Persze, amit a lány elmondott, mindennel egyetért, de ezt eddig ő sem gondolta másképp. Arcih, kérdésére, hogy azonnal visszaakarnának e menni, Keilare-ben ez meg sem fordult. Ő kimondottan, kezdi élvezni és megszokni, mostani kinézetét, és ha már egy új világba csöppentek, túlságosan is él benne a kalandvágy, mintsem itt üldögéljen tovább./

-Már én is akartam mondani, hogy nézzünk szét kint. Mivel csak talányokról beszélünk, soha nem fog kiderülni az igazság. Hátha kinnt nagyobb szerencsével járunk és valaki felvilágosít minket. /Szól a többiekhez, és szemében valamiféle csillogás látszik, ő maga alig várja már, hogy elinduljanak./

(7)

- Köszönöm! /Elfogadtam Arich kabátját, de semmi meleget nem éreztem belőle, pedig számítottam rá, hogy legalább az ő testmelege kissé megmelegít majd. Igazából nem fáztam, csak a sokk volt rám ilyen hatással. Mint ápolónő ezt tudtam, és nem is akartam ellenállni a reszketésnek, az sem segített volna, csak még inkább görcsöltem volna. A meleg kabát ebben az esetben jót tett volna. De nem volt időm csodálkozni, hogy mitől olyan hideg a kabát, rajtam már kezdett amúgy is melegedni, Keilare és Arich szavai megnyugtatóak voltak számomra. /
- Ez azért megnyugtató, hogy ti sem gondoljátok másképp. /Viszonoztam Keilare barátságos mosolyát, majd el is nevettem magam. /
- Nem tényleg nem néz ki angyalnak. De sokszor hallottam már olyasmit, hogy a látszat néha csal. /Nem tudtam levetkőzni jóhiszeműségemet. Nem feltételeztem semmi rosszat egy ilyen udvarias férfiról, aki felajánlja a kabátját is. Igazából meglepően régimódinak találtam, ami jól esett a korábbi öntelt fajankókhoz képest, akikkel összehozott a jó sorsom. Bár sejtettem, hogy Arich keze a hátamon csak megnyugvást akar hozni számomra, mégis kissé ideges lettem tőle. Is. Hallgattam a szavaikat, ahogy arról csevegnek, ők milyen kíváncsiak erre a helyre. Bevallom, így utólag, bennem is kezdett motoszkálni valami. De az irodalmakból, abból a kevésből, amit tudományos fantasztikummal töltöttem, számomra a jövő képe mindig hordozott egy fajta veszélyt. És én akkor már abban kezdtem gondolkodni, erősödött bennem, hogy ez bizony itt a jövő. Vagy egyenesen egy másik bolygó. Kinevettem saját magamat, és felnéztem Arich szégyenlősen mosolygó arcába./
- Hogy én ezzel, hogy vagyok, azt szerintem gondolhatjátok, de sokkal jobban irtózom attól a lehetőségtől, hogy itt maradjak egyedül. Inkább veletek tartok én is. / Kis szünet után még hozzátettem./
- Jézusom, ti teljesen bezsongtatok! /Eztán nevettem a két társamon, és bíztam benne, ha együtt maradunk, nem érhet bennünket semmi rossz./

( 8 )

- Nem minden angyalnak vannak szárnyai /mormogom, miközben még mindig mosolyogva igyekszem pillantásommal nyomatékosítani lassan megnyugvó angyalkámban jófiúságom voltát.
+Ez a vérivó dolog nem jelent túl sok jót, de egyelőre nem érzem, hogy most azonnal torkon kellene harapnom bármelyiküket is.+ Felrémlik előttem a rengeteg, különféle jelentőségű és színvonalú vámpíros filmek tömege, amiket volt szerencsém megnézni. Nem, határozottan nem érzem magam egynek közülük. Sem az őrjöngő vérszomj, sem a mindenkit megszédítő karizmatikus erő... Nem, egyik sem jellemző rám.
Ekkor eszmélek, hogy mindkét lány várakozóan pillant rám +Te jó ég! Csak nem bambultam el?+ mire szapora pislogások közepette megrázom fejemet +Á, semmi, csak lényegtelen hülyeség!+, majd mosolyogva indulok meg a Fősugárút felé. Pillanatnyi kihagyás lehet csak, hogy hátrahagyom őket +Egy hölgynek sosem fordíthatsz hátat!+, de úgy érzem, ha maradnék, magyarázkodni kényszerülnék. Viselkedésbéli botlásomat korrigálandó a bejárati ajtónál megvárom őket, s a Fősugárút forgatagába már együtt lépünk ki./

(7)

/ Örül, hogy Cymbelinet megtudta egy kicsit nevettetni, bár a válaszát ebben az esetben nem tudta elhinni, hogy ez igaz lehetne Arichra nézve, de persze ennek már nem adott hangot. Látja, hogy a lány milyen, kedvesen fogadja a férfi ,Keilare számára cseppet sem megnyerő közeledését./
+De hát ő tudja! /Szögezi le magában a dolgot. Fantáziálgatását sokkal inkább most már az köti le, hogy vajon mi fog odakinn rájuk várni. Persze eközben az is felmerül benne, mi lesz ha tényleg nem juthatnak többé haza, de ezt a lehetőséget egyenlőre képtelenségnek véli, mivel ha idejöttek, valahogy biztosan haza is tudnak jutni. Ezért most nem is akarja ezzel lehangolni magát inkább a kezdetleges kalandjukra koncentrál. Cymbeline kijelenésén, miszerint ők bezsongtak, elneveti, magát./
-Szerintem te is ugyanolyan izgatott vagy mint mi, csak rajtad nem látszik annyira. De azért nagyon remélem, hogy még sem fogunk nagyot csalódni az itteni világban. /Újra előtörnek benne a rossz gondolatok, érzések, de ezeket megpróbálja palástolni Cymbeline előtt. Közben odapillant Arich felé, és észre veszi, hogy ő is nagyon, gondolataiba merült. Aztán egyszer csak elindul az ajtó felé. Ekkor Keilare újdonsült barátnője felé fordul és rámosolyog./
-Akkor, indulhatunk?

( 8 )

/Mindaddig, míg Arich nem adta jelét annak, hogy nem hihetek a jó szándékában, nem volt okom feltételezni róla semmi rosszat. Az, hogy nincs szárnya? Na és? Engem ez nem érdekelt. Persze, ha Keilare-rel megbeszélhettem volna az ő kétségeit, minden bizonnyal igyekeztem volna megtudni, miért feltételez róla rosszat? De mivel erről nem esett szó, így bizalmam egyforma volt mindkét fél felé./
- Ne aggódj Arich, neked nem is állna ilyen jól a szárny. /Mosolyogtam, majd mielőtt kimentünk volna a boltból, muszáj volt kitalálnom valamit./
- Várjatok! Nem feltétlenül jó ez, hogy a szárnyainkat bárki láthatja. /Teljesen be voltam ijedve attól a lehetőségtől, hogy kint bárki felfedezheti új külsőmet, pontosabban a szárnyaimat. Próbáltam a kabáttal úgy takargatni, hogy ne látszódjanak, de igazán nevetségesnek hatott a szárnyimon a kabát. Mintha púpos lettem volna. Hiába gondolkodtam, semmi nem jutott eszembe. Nem akartam így kimenni a forgatagba, pedig láttam Arichot semmi nem tarthatná már vissza, akárcsak Keilare-t. /
+Ha nem igyekszem, ha nem találok ki sürgősen valamit, magamra maradok.+
/Persze nem hittem, hogy otthagynának, de hát mégiscsak idegenek voltunk még egymásnak. Ahogy gondolkodtam, az nem volt annyira lassú, mint ahogy én képzeltem, az idő nem telt olyan gyorsan, számomra mégis végtelenek tűnő másodpercek voltak. Eszembe jutott valami, egy régen látott film, John Travoltával a főszerepben. Michael. Hiszen ő is egy angyal volt, és egyáltalán nem látszottak a szárnyai, amíg ő azt nem akarta./
+Vajon ő hogyan csinálta?+
/Az adott pillanatban nem is gondoltam át rendesen, hogy az csak egy film. Egyfolytában azon agyaltam, valahogy muszáj láthatatlanná tennem őket. Mikor csak magamra figyeltem, s nem a külső világra, rájöttem, hogy talán meg tudom csinálni. Valami olyasmit kezdtem érezni, amit a 29. századba jutásom óta egyáltalán nem voltam hajlandó elfogadni. Más lettem. Angyal, még akkor is, ha nagyon nehéznek tűnt, sőt lehetetlennek felfogni. A sokk hatása alatt álltam még, de kezdett bennem érlelődni a kíváncsiság, és Keilare, valamint Arich lelkesedése engem is kezdett magával ragadni. Nem hittem, hogy ez így marad örökre, de kezdtem elfogadni a helyzetet. S ahogy ez lezajlott bennem, valami más is kezdett kialakulni. Érzésnek neveztem magamban, nem tudásnak, mert annak nem nevezhettem, hisz mit sem tudtam még erről a világról, erről az újfajta létemről. Egyet tudtam: a szárnyaimat el tudom tüntetni, ha akarom. Keilare valahol ott állt a közelemben, engem várt. A legszívesebben megkérdeztem volna tőle, ő érzi-e ezt. Ő is tudná ezt, ha akarná? Egy tétova pillantást vetettem is rá, majd a tükörre pillantottam újra. Aztán bólintottam egyet magamnak, mintha csak egy bizonytalan gyermeket biztattam volna. Valójában annak is éreztem magam, egy gyereknek, aki épp most fedezte fel, hogy van abban jó is, hogy kitört a pótkereke a bicikliről, hiszen már tud két keréken is gurulni. Ha egy filmben lettem volna, most biztosan valami éteri zene fokozta volna a hatást, ahogy lehunytam a szemeimet. Nem volt egyszerű. Azt gondolhatná bárki, ez könnyű, hiszen angyal vagyok, de ezt még magam sem nagyon hittem el. Bennem volt még az emberi tudat, azzal vetekedett bennem minden. Hogyan is hihetné akkor bárki, hogy egy pillanat alatt sajátítottam el ezt a képességet, ami tulajdonképpen bennem volt, részemmé vált, ahogy angyallá váltam? Nem volt senki, aki felkészítsen, magamnak kellett igazából rájönnöm, hogy egyáltalán megpróbálkozzam vele. Lehunyva tartottam a szemem, nem láttam semmit a tükörből. Keilare láthatta csupán, mi történt velem. A szárnyaim előbb halványulni kezdtek, majd újra visszaerősödött a színe. Áttetszővé vált, és pulzált, mint valami szív egy dallamtalan ritmusra. Ez kétszer-háromszor megismétlődött, míg végre egészen eltűnt. Azt hittem nem sikerült, mert egészen kimerültem a kísérletbe. Beletörődtem a megváltoztathatatlanba, de hirtelen megláttam a tükörben, hogy nincs ott a szárnyam. Arich zakója még mindig rajtam, a szárnyaim pedig - bár éreztem vannak, még ott vannak – nem láthatók! /
- Így máris jobb! /Néztem nevetve Keilare arcára. Határozottan elégedettebb voltam. Nem igazán szerettem volna, ha valamiféle csudabogárnak néztek volna odakint. Keilare és Arich már készen álltak az indulásra. Még egyszer körülnéztem a boltban. Valahogy úgy éreztem, soha többé nem látom többé ezt a helyet. Mintha végső búcsút vettem volna a múlttól, s a jövőnek ettől a békésnek tűnő szigetétől, hogy olyasmibe vessem magamat, ami teljesen idegen volt számomra./
- Igen, Keilare, felőlem indulhatunk! / Felváltva néztem társaimra, majd végül mindketten Arichra néztünk várakozón, s ő végül hősiesen kilépett a boltból, őt követte angyali barátném. Sóhajtottam, majd követtem őket ki a forgatagba. Keilare feltételezésére már csak odakint válaszoltam./
- Igen, némiképp igazad van. Valóban én is izgatott vagyok. Muszáj megbirkóznom ezzel, s inkább tekintek előre kíváncsian, mint rettegve. Ha jót várunk, akkor csak jó jöhet. Nem igaz? /Néztem rá bizakodva, hogy ebben majd megerősít. /

(9)