Fősugárút

/A lány elmosolyodik, majd felnevet, aztán pajkosan megpaskolja az arcod./
- Butaság vámpír, én ugyanis nem félek tőled. Higgy nekem, nem tudsz ártani nekem. De most kapaszkodj a nadrágodba!
/Erősebben megszorítja a kezed és érzed, hogy valami hideg kúszik végig a bőrödön. Lenézve látod, hogy valami sötét anyag kezd beborítani.. amikor jobban megnézed, látod ahogy finoman gomolyog, nem anyag az, hanem nagyon sűrű árnyak... Pár pillanatig sem tart, már nem látsz semmit, mindent beborít a sötétség. A lány húzni kezd maga után, te pedig kissé botladozva követed. Jó sokáig sétáltok, majd halk csengést hallasz.
Ahogy az árnyak lefolynak rólad egy telezsúfolt kis boltban találod magad. Mindenhol levendulaillat terjeng. De a lényeg, hogy ablakot nem látsz sehol, csak néhány furcsa mécses fénye világít./

Folytatás: Boltszint

*Előzmények: Annantina nagyi boltja

Arich, Keilare és Cymbeline*

- A hatos járőrdroid ismeretlen vérszívót jelez! /Hangzik el valahol messze, egy, a külvilágtól elszigetelt irányítóközpontban./
- Képet! /A megjelenő holografikus jelenetet aztán figyelmesen szemléli az utasítást adó, elszánt tekintetű férfi./ Mi ez? Két angyalt próbál befűzni? Küldjétek a helyszínre a Kettest! Protokoll szerinti akció, négyes kód, támadás ezúttal tényleg csak indokolt esetben!
- Kettes értesítve, becsült érkezési idő húsz perc.
- Helyes, a droid addig is követő üzemmódba, folyamatos megfigyelést!
/Az utasítás végrehajtását jelző kettős pittyenést követően aztán árgus tekintet kíséri az utcára lépő trió minden mozdulatát./

/Az ajtón kilépve csodálkozva állok meg az utca forgatagában. Átlátszó úttest, holografikus képek, csillogó, fényes felületek... Már csak az is mutatja, valahogy elkerültünk otthonról, hogy nyugodtan csodálkozhatok, senki nem jön belém. Az amúgy is meglehetősen szellősen sétálgató emberek tisztes távolságot tartva kerülik ki hármasunkat s ráérősen sétálnak tovább. Közben mindenféle repkedő lények és szerkezetek cikáznak magasan a fejünk felett... +Repkedő lények?!+ Kapom fel egy pillanatra a fejemet, aztán két... hm... angyali kísérőmre pillantok és megnyugszom. Ezek szerint az, hogy szárnya van valakinek, cseppet sem különleges dolog.
Szemlélődésem közepette aztán tekintetem megállapodik egy, a helyi környezetben valahogy régimódinak tűnő hirdetőtáblán, amit éppen most fejeznek be a kék egyenruhába +Valami sosem változik.+ öltözött, munkások./

- Eltévedt? Nem tudja, hol is van? Segítségre van szüksége? Keresse Carlost a Bíboralkonyban! Hírek, áruk, pénz... Amit Carlos nem tud előkeríteni, az nincs is!

/Olvasom hangosan a táblán szereplő szöveget./

- Mintha csak nekünk szólna mindez, nem gondoljátok? /Mosolygok a lányokra./
- Hát a szárnyad meg hova lett? /Pislogok Cymbeline vállaira értetlenkedve, ahogy világossá válik, mi is változott./

(8)

/Keilare volt olyan kedves, és maga elé engedett, noha ezt igazán nem vártam volna. Vagyis nem hittem volna, hogy másodikként kell kilépnem az idegenbe. Megcsodáltam az új világ törékenynek tűnő képét, ami természetesen egyáltalán nem volt az. Arich mellé léptem, aki szintén a környezetét tanulmányozta. Fogalmam sem volt arról, hogy máris figyelő szemek tekintenek ránk, amióta kiléptünk. Fölpillantottam a magasba, az épületek különlegessége megmosolyogtatott./
- MZ/X MZ/X Jelkezz! Jelkezz! /Kuncogtam egyet, aztán komolyságot erőltettem az arcomra. Nem voltam vidám kedvemben, valahogy mégis muszáj volt nevetnem, attól könnyebb lett minden. Néztem a különleges, sosem látott ruhákba öltözött embereket, lényeket, és kissé el is szégyelltem magam, hogy mekkora hisztit vágtam le, hogy ne lássák a szárnyaimat, és felnézve az ég felé azt tapasztaltam, hogy nem én találtam fel a spanyolviaszt./
- Tessék? /tértem vissza a realitásba, aztán én is elolvastam még egyszer, amit már Arich is felolvasott./
- Igen… Egészen úgy tűnik. Biztosan tud segíteni rajtunk. Már csak azt volna jó tudni, hol találhatjuk. Meg kellene kérdeznünk valakit. /néztem újra körül, hogy kit lehetne megszólítani, aztán Arich kérdésére visszanéztem rá./
- Megvannak még, ne aggódj! /meglegyezgettem a szárnyaimat, de nem voltam biztos benne, hogy megérezhetett-e belőle egyáltalán bármit is. Hosszas magyarázkodásba nem akartam kezdeni./
- Nem akartam feltűnést kelteni, ezért kipróbáltam, láthatatlanná tudom-e tenni. /Megvontam szégyenlősen a vállamat./ - Sikerült.
/Reméltem, megelégszik ennyivel, mert ha részletesen el kellett volna magyaráznom, nem biztos, hogy sikerült volna./

(10)

/Cymbeline javaslatára pillanatra elbizonytalanodom. Értem én, hogy én vagyok a férfi, meg minden, de azért valahogy ódzkodik odamenni valakihez - mindamellett, hogy mintha szabályosan kerülne az emberek nagy része - és felfedni tudatlanságomat. Nem is szólva arról, hogy mit gondolnék én, ha valaki odajönne hozzám odahaza, hogy most ugrott ide a középkorból egy véletlen csoda folytán. Nagyon nem szeretném, ha bármi kétely is felmerülne az épelméjűségemet illetően. Főleg, hogy még azt sem tudom, ki... vagy mi vagyok egyáltalán.
Szerencsére dilemmámat gyorsan félretolhatom, ahogy kedvenc angyalkám válaszol a szárnyai hollétét firtató kérdésemre./
- Szabad... Szóval megengeded? /Kérdem tőle szabadkozóan mosolyogva, miközben óvatosan közelítek kezemmel a válla... azazhogy a valóságból kifakult szárnyai felé./

(9)

/Nem is sejtettem, hogy Arich képes elbizonytalanodni. Igazából nem gondoltam, hogy részletes magyarázatba kellene fognunk, arra nézve, hogy kik vagyunk, és honnan jöttünk. Arra gondoltam, magát a helyet kellene megkeresni, megkérdezni, hol lehet az a Bíboralkony nevezetű hely. Léptem egyet az utcán, de abban sem voltam biztos, jó irányba megyek, így inkább visszafordultam, és Arich mosolygós arcába néztem. Kérdésére én is elmosolyodtam. Nem is értettem továbbra sem Keilare miért irtózott tőle annyira odabent a boltban. Kinyújtotta a szárnyaim felé a karját, kissé felé fordítottam a hátamat, hogy könnyebben elérjen./
- Persze! Miért is ne? Ez még nekem is eléggé új. Legalább megtudom, milyen érzés. Egyébként a kabátodban nem tettem kárt? Mert a tükörben úgy láttam, rendesen fekszik a hátamon, de a szárnyaim… nos, azok kívül vannak. Érzed?
/Kérdésemet akkor tettem fel, amikor megéreztem Arich kezét, ahogy keresztülfut azon a helyen, ahol a szárnyaim léteztek, csak egy bizonyos energiaként, amiről én magam is szerettem volna többet megtudni./
- Én ugyanis érezlek téged. /Vetettem hátra egy kíváncsi pillantást, hogy meggyőződjek róla, a férfi is észlel valamit./
- Olyan, mintha… Nem is tudom, mihez hasonlítsam? Mintha szellemtest volna az a részem. /Idegesen nevettem, mert nem voltam biztos, hogy jól el tudom magyarázni, milyen is ez./
- Tudod, én ápolónő vagyok… illetve voltam. Olyan dologhoz hasonlítom ezt most, ami nem túl szép dolog, de ez jutott eszembe. Fantomfájdalom. Mikor egy testrészt amputálnak, de a beteg úgy érzi, az a testrész fáj. Ez is ilyesmi, csak nekem ez nem fáj, csak érzem, hogy ott van, és persze nem lett levágva. /Nem voltam biztos benne, hogy érthető volt a magyarázatom. Éppenséggel magyarázhattam volna másképp is, de akkor azt tartottam legjobbnak. Vállat vontam./
+Ha Arich akar, úgyis kérdez.+
/ Gondoltam magamban./

(11)

Mintha a mosoly lényem része lenne, le sem akar kopni arcomról, mindössze csak a töltése változik. Jóindulatú, elnéző, ahogy angyalkám a nem mellesleg sértetlen kabátom - ami inkább zakó, de hát ez lényegtelen - miatt aggódik, majd inkább meghatódott, ahogy egyszercsak kijelenti: érezlek! Persze, mindez tárgyilagosan szemlélve mindössze ténymegállapítás, de valahogyan mélyebb értelemmel ruházom fel. Elvégre... Ahogy hátrapillant, igyekszem az érdeklődő, kíváncsi arcomat felölteni. Még csak az kellene, hogy... Óvatosan megrázom a fejemet, csendesen jelezve, hogy részemről sajnos ennyire azért nem egyértelmű a dolog.
Óvatos pillantást vetek az utca forgatagától elvarázsolt Keilare felé, majd megérintem azt a helyet a lapockáinál, ahol korábban a szárnyai voltak./
- Lehet, hogy csak bemagyarázom magamnak, de mintha valamit éreznék... /Csendesen fintorgok egyet mondandóm kétértelműségén, majd inkább az empirikusabb kísérletezést előnyben részesítve végigfuttatom ujjaimat hátán a válláig, óhatatlanul is keresztülhaladva szárnyain. Még ha azok nem is... léteznek?/
- Ez milyen érzés? /Kérdem, kezemet megfordulásáig vállán felejtve./

(10)

/Hízelgett nekem Arich törődése, óriási változás volt ez nekem azok után, hogy ezelőtt olyan sivár életet éltem, bár azzal én tökéletesen elégedett voltam. Még egy ilyen egyszerű gesztus is, ahogyan érdeklődött a szárnyaim után, ez is egészen jólesett. Ahogy megfordultam, valamit észrevettem Arich arcán, de fogalmam sincs, mit is láthattam, és nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán láttam tényleg mást is, mint azt a joviális mosolyt, amit mindig rám villantott, ahányszor csak találkozott tekintetünk. Sajnáltam, hogy nem érez semmit, de csalódott nem voltam. Miért is lettem volna? Hiszen nem tehettem róla, és ő sem, hogy nem érzi. Hisz én sem voltam biztos, még abban sem, hogy hogyan sikerült eltüntetnem./
- Nem baj, ettől még minden rendben van. Legalább más sem érezheti meg, ha véletlenül hozzáérek. Bár amennyire kerülnek minket, erre nagyon minimális az esély.
/Néztem a minket nagy ívben elkerülő emberekre, míg egyszerre csak megéreztem Arich tenyerét a hátamon, a lapockáim közt, azt hittem már föl is adta, de ha ezt hittem, tévedtem./
- Tényleg? És milyen? Mihez tudnád hasonlítani? /Pillantok rá ismét, ahogy szólt hozzám./
- Ne haragudj, hogy fecsegek itt összevissza, ahelyett, hogy praktikusabb dolgokkal foglalkoznék. Mint például megtalálni azt a Carlost. /Kicsit elszégyelltem magam, hogy így leragadtam a saját dolgaimmal./
- Önző vagyok, sajnálom! /de mintha Arich nem is hallotta volna, amit mondok neki, föltett egy kérdést. Mintha behatoltak volna ujjai a szárnyaim alá. Fura volt ezt érezni. Olyan volt, mintha lecsupaszított volna, mintha elvesztettem volna valamit, valamit, ami hozzám tartozott, ami fontos volt, aminek az elvesztéséért bánkódtam, de helyette kaptam valami mást, ami az adott pillanatban vigaszt jelentett. /
- Milyen érzés? /Fordultam ismét szembe Arich-kal./
- Semmihez sem fogható. Érdekes, mindazonáltal félelmetes. /Vallottam be őszintén, amit éreztem./ - Olyan, mintha egyszerre érezném a kezedet a szárnyaimon, és a hátamon, ami ha jobban belegondolok nem is volna lehetséges, hiszen a szárnyaim ott vannak a hátamon. /Vállat vontam, mintha nem volna érdekes az egész. /

(12)

+Most a legkevésbé sem ez a Carlos érdekel.+ /Fut át agyamon, majd ki is mondom a gondolatot:/
- Carlos ráér, ha jól látom, szinte mindig megtalálható ott, akárhol is van ez a Bíboralkony. /Nemtörődöm módon vállat vonok, közben félredöntött fejjel felvillantom ismét a szégyenlős-kíváncsi mosolyomat./ Ha megengeded, egyelőre inkább veled... azaz a szárnyaiddal foglalkoznék.
/Újabb pillantást vetek Keilare felé, de ő mintha megfeledkezett volna rólunk, pár lépésnyire talált valami holografikus csodálnivalót. Cymbeline felé fordulok hát, s - amennyiben nem hátrál meg - karjaimat óvatos ölelésre tárva testközelbe lépek./


(11)

- Ha úgy gondolod… /Nem igazán értettem, miért gondolta meg magát, hiszen ő volt az éppen, aki felvetette az ötletet, hogy ezt a Carlost, mintha pont nekünk találták volna ki. Nem gyanakodtam semmire, mégis értetlenül meredtem Arichra , hiszen ennél többet nem igazán kellett a szárnyaimmal törődni./
- Értelek, számomra is eléggé érdekes ez, de azt hiszem, ennél többet nem igen tudok mutatni. Még ismerkedem én is velük. /mondtam zavartan mosolyogva, és újra eszembe jutott, hogy talán mégsem képzelődtem az előbb, és tényleg volt valami oda nem illő a férfi arcán az imént. De elhessegettem a gondolatot, hiszen olyan kedves volt. Miért is gondoltam volna bármi rosszat róla?/
- A szárnyaim annyira nem érdekesek. Inkább beszéljünk arról, ami mindnyájunkat érdekel. /Láttam, ahogy kitárja felém a karjait, közelebb is lépett. Ehhez nem igazán voltam hozzászokva. Barátaim, akiket hátrahagytam Budapesten, ők is csak akkor öleltek meg, ha vigasztalni akartak valamiért. A tipikus zárkózott magyar emberek jegyeit viseltem magamon, akik akkor sem nagyon mutatják ki az érzéseiket, amikor temetésen vannak. De nem léptem el, csak megjegyeztem./
- Ugyan, erre semmi szükség. Egyáltalán nem érzem már magam olyan rosszul, mint bent a boltban. Kezdek megbirkózni a helyzettel. Mondd csak, te honnan is jöttél? Tudom, odabent mondtad, de akkor eléggé zaklatott voltam ahhoz, hogy eléggé figyelni tudjak másra is. /Vannak olyan népek, akik könnyedén ki tudják fejezni az érzéseiket. Ez jutott eszembe. Majd más is szöget ütött a fejemben, és ez az új gondolat, mint valami fényes lámpa gyúlt világra az agyamban./
+Mi van, ha éppen ő az, akinek egy ölelésre van szüksége? Mi van, ha nem is olyan erős férfi, amilyennek én gondolom. Ó, mennyire ostoba is vagyok!+
/S mielőtt még túl késő lehetett volna, én nyújtottam neki vigaszul tárt karjaimat. Hogy ez adódott-e abból, hogy immár angyallá lettem, vagy ő bájolt-e el akaratomon kívül az akkor , az adott pillanatban lényegtelen volt. Egyet akartam: vigaszt hozni neki, bármiért is./

(13)

/Röpke "csak nyugodtan" pillantás után már éppen visszakoznék +Megbántottam volna a közvetlenségemmel?+, mikor rövid szabadkozás után megenyhült arccal ő ölel meg. +Odahaza azért nem volt ez ennyire nehéz!+ A gondolat csak felsejlik tudatom peremén, azután viszont már melegen mosolyogva átadom magam a pillanatnak.
Ölelésembe zárom a lányt, s kérdésével egyelőre nem törődve ismét szárnyaival kísérletezgetek, ezúttal közvetlenül szemébe nézve vizsgálom a szárnyainak érintésével generálódó érzést./
- Tudom, hogy eléggé furcsának találod az érdeklődésemet, de hát nem minden nap van lehetősége az embernek megölelnie egy angyalt... /Orrunk szinte összeér, miközben kissé oldalra döntve fejemet kacsintok, megértésre vágyva./ mármint egy igazi angyalt. /Kezemmel ismét szárnytövét cirógatom - legalábbis szándékaim szerint, mert érezni természetesen semmit nem érzek... azazhogy... Valami moccan, mélyen, legbelül. Pillanatig megvizsgálom az érzést, aztán elborzadva inkább Cymbeline szárnyaira siklik pillantásom, vagy legalábbis oda, ahova azoknak lenniük kellene./
- Most mozgasd meg egy kicsit!
/Kérem tőle, s igyekszem elterelni pillantásomat a nyakán finoman lüktető érről, aminél vonzóbbat eddig még nem láttam./
- Roppant vonzó nyakad van, ugye, tudsz róla?
/Kérdezem csendesen szárnyairól megfeledkezve, hogy csak ő hallhatja, közben óhatatlanul is megzendül valami varázslatos a hangomban./

(12)

- Garien Seardur az új nevem, eddig Pedronak hívtak és mágus vagyok, ha minden igaz. Gyógyítani tudok, mint azt észrevetted. Andor? Fura egy név. Talán, ha eljutunk a Fősugárútra, onnan könnyebb tájékozódunk majd.
/Mondom a lánynak. Úgy tűnik nem igazán foglalkozik mással, saját magán kívül. De hát nem nekem kell ítéletet mondanom emberek felett. Mindenesetre elraktározom magamnak egy sznob libának, egyelőre. Közben lassan visszatérünk a sugárútra, itt már magabiztosabban járok-kelek./
- Nos, merre van az arra Laila? Egész jól rímelt. /Mondom kedvesen./

[30]

/A ruhámmal végül már nem foglalkoztam. Végül is érezzék magukat megtiszteltetve az itteni népek, hogy egy olyan istennő, mint én nem rejti el tökéletes testét! (Ha a csípőmmel ugyebár nem foglalkozunk...)
Na, szóval ott tartottam, hogy ez a fura fazon mellettem loholt valami idiótaságról áradozva, amikor egyszer csak meghallottam valamit... mintha valami a nevemet suttogta volna./
- A Fősugárúton várlak! /hallottam Andor hangját a szél fuvallatban.
Megtorpantam, rávigyorogtam olasz vagy spanyol útitársamra, majd küldtem neki egy csókot. Most, hogy már a köszönéssel is megvoltam, megfordultam, és elviharoztam egy olyan irányba, amerre a szél irányított.
Ott pillantottam meg szerelmemet. Egy évszak telt el legutóbbi találkozásunk óta. Egy fekete szépségen lovagolva farolt le előttem. Sikkantottam egyet, mert féltem attól, hogy elüt, de a moci szemlátomást okos volt, mert időben fékezett le.
Meg se vártam, hogy leszálljon, azonnal rátámadtam, és csókjaimmal borítottam el felséges arcát./

(33)

+A mindenit, ez a drága többet tud, mint bárki valaha is gondolná. Majdnem jobban szeretem, mint Klárit! Remélem a Széll Kálmán átadta az infókat. Nézzük vannak-e rendőrök+
/Elmosolyodtam és kipróbáltam a gépet. Úgy téptem el a bámészkodók mellett, hogy felocsúdni sem volt idejük. Ahogy egy Levegőúrhoz illik. Nem tudom, hogyan láttam meg Klári-Laila-t - még mindig nem tudom ezt a marhaságot kezelni - de ott állt teljes pompájában. A Sisak kinagyította a képét, én meg majdnem lehajtottam az útról a vérben fürdő - persze a rohadt sisak ezt is kiírta, én simán azt hittem volna, hogy leette magát - drágámat. Lefaroltam mellé, ő pedig rám ugrott és belém forrasztotta a szót. Szerencsére még annyi időm volt, hogy a sisaknak tudtam szólni - vagy magától csinálta, mindegy is - hogy beengedte az ajkaimhoz az övéit. Megvártam, míg kitombolja magát - jól van na, én is élveztem - majd kedvesen végigsimítottam az arcán. Gondolom meg fog lepődni, időtlen idő óta nem tettem meg vele ezt. Nagyon örültem a viszontlátásnak!/
- Gyönyörű vagy még így is vérben forgatva. Pszt! Mielőtt elmesélnél bármit is, elugrunk abba a boltba, valami rendes ruhát nézni neked. Aztán elviszlek valahova - Meglepetés! - és egy finom vendéglőben eltöltött vacsi alatt megbeszéljük a dolgainkat. Velem is történt egy s más, és nem volt benne nő. Hiányoztál drága!

/Most rajtam volt a sor, hogy letámadjam, már itt az utca közepén felfaltam volna./
- Nos, megyünk? Pattanj fel mögém vadászlányka! Dashbaby kívánságruhát a hölgynek! /Adom ki a parancsot, majd ha Laila felpattan és minden kész, elindulunk a ruhás boltba. "Maxgázon"./

[170]

/A lány olyan gyorsan faképnél hagy, hogy még levegőt sem tudok venni közben. Persze küld egy csókot, amire biccentéssel felelek, de azt már ő nem látja. valami furcsa szél után szalad, ami körbe-körbe kavarog. Nagyot sóhajtok, majd mikor látom, hogy egy szép motorral érkező valaki nyakába ugrik, kissé lefitymálóan nézek magam elé./
+Biztos ő lehet Andror. legyetek boldogok!+
/még ha nem is gondolom teljesen őszintén amint mondok és közben elszáguldanak, azért kissé megkönnyebbülök. Talán jobb is, hogy Laila nem kísérget engem, lehet csak bajba kerülnék mellette./
+Na, most mi legyen? talán elmegyek a varázslóvárosba, ott majd hátha tudnak segíteni. Közben odalibben felém egy tündér, aki kedvesen mosolyogva kérdezni kezd.+
- El akar jutni valahová?
- Igen, a varázslók városába!
- Á, Altmyrca-ba! Akkor menjen végig itt az úton, a táblák segítségével jusson el a kapuhoz. Ott pedig mondja ki a jelszót, mikor belép a nagy örvénybe, hangosan: H'Sekirat - Altmyrca. És zsupsz, már ott is van.
- Nagyon szépen köszönöm, kedves Tündér!
- Igazán nincs mit! /És ezzel elreppent. Én pedig elindultam a "kapu"hoz./

[31]

- Azt hiszem, hasonló helyzetben, én is így éreznék. /Mondtam Arichnak, amikor magyarázatba kezd, miért érdeklődik szárnyaim iránt ennyire. Más körülmények közt zavart volna a közelsége, de az adott pillanatban semmi kivetnivalót nem találtam benne, ahogy kedveskedő kacsintásában sem láttam semmi mögöttes tartalmat./
- Igazi angyal vagyok, igen… Azt hiszem. Csak jó volna tudni, mihez is kezdjek ezzel. /Kicsit félrenézek, hogy Keilare merre kószált el eközben. Meglátva őt újra Arichra néztem, ő addigra már újra a szárnyaimat kereste kezeivel. Kérésére megmozgattam őket, ajkamon lágy mosoly pihent. /
- Így jó lesz? /Szerettem volna megkérdezni tőle, jobban érzi-e magát, de belém fojtotta a szót következő kérdésével. Kicsit hátrébb hajoltam, hogy láthassam a szemeit. A hangja valahogy egészen magával ragadott. /
- Kedves, hogy ezt mondod. Köszönöm. /Mondtam, amikor végre képes voltam megszólalni, de nem nagyon tudtam mit kezdeni a bókkal. Jobb híján rámosolyogtam. Azután megpróbáltam kibontakozni a karjaiból, valami egészen furcsát éreztem, és valahogy nem teljesen éreztem magam biztonságban. Nevetségesnek találtam ugyan, mindazonáltal mégsem volt kellemetlen. Ez a kettős érzés úgy játszott bennem, mint macska az egérrel. Valahogy menni is akartam, de ugyanakkor azt is akartam, hogy így maradjunk. Ez pedig összezavart. /

(14)

/Kis erőfeszítésembe kerül, de végül el tudom szakítani tekintetem Cymbeline nyakáról, így megérzem, hogy annak örvén, hogy a szemembe néz, igyekszik szabadulni. Na nem a tevőleges ellenállást érzem, inkább az izmok finom megfeszülését, amik arra utalnak, a totális megadástól azért még messze vagyunk./
- Csak nyugalom, drága, nem bántalak /Suttogom a fülébe, +Nem vagyok én szatír, hogy akaratod ellenére tegyek, de hát olykor bizony szükség van egy kis szelíd erőszakra a dolgok kedvező alakulásához!+ ahogy szinte erőlködés nélkül tartom meg elhaló próbálkozását, majd lazítok kissé fogásomon./
- Tessék, ha szeretnél menni, nem tartóztatlak /szemeibe pillantok, majd ismét elmosolyodok/ Annyira rossz így, a karjaimban?

(13)

/Kétségem arra irányult, hogy mikor teszek jobbat? Ha eltávolodom tőle, vagy ha ott maradok? Mert ha maradok, és megvigasztalódik, akkor az jó. De ha azért maradok, mert jó ott nekem, az kifejezetten önző gondolkodás. És én nem akartam önző lenni./
- Talán beszélgetnünk kellene. /Vetettem fel a gondolatot abban bízva, hogy megnyílik kissé. Elhittem ugyan, hogy ennyire érdeklődik a szárnyaim iránt, de valami mást is belegondoltam. A mosoly nem tűnt el arcomról, még akkor is bizalommal tekintettem rá, mikor hátrébb húzódtam a karjaiban./
- Tudom, hogy nem akarsz bántani, azt hiszem, azt észrevenném. / Bíztam benne, miért is ne? Hiszen nem tett semmi olyasmit, amivel fenyegetett volna. Ernyedt kissé feszülő testem, mintha belenyugodtam volna, hogy így a legjobb mindkettőnknek./
- Persze, hogy nem rossz így. / Vallottam be szinte önkéntelenül, de arról nem beszéltem Arichnak, hogy azért kissé félelmetes is. Olyannak éreztem magam, mint egy báb, aki akaratlan, és irányítható. Felkínálta a lehetőséget, hogy szabadon távozhatok, és egészen meglepődtem, mikor emiatt enyhe csalódást éreztem. Aztán magamat is meglepve fölemeltem a kezemet, és megsimogattam a férfi arcát, kedvesen rámosolyogtam./
- Nem baj, ha félsz. Tudom, kíváncsi vagy erre az új világra, s ha jól gondolom, nem csak én változtam valami mássá, mint ami ezelőtt voltam. Olyanról is hallottam már, hogy valaki jól tűri a stresszt, de később kialakulhat úgy nevezett poszttraumás zavar. /Aztán egészen belepirultam. Úgy hangzottak a szavaim, mint valami kioktatás, pedig egyáltalán nem annak szántam. Nyugtalansága, izgatottsága és azok a tünetek, hogy a közelemben akart lenni, számomra nyilvánvalók voltak, de persze nem vagyok pszichológus, pszichiáter így csak találgattam./ - Ne haragudj, csak az érzéseimet vetítem ki rád! Nem akarlak elemezgetni egyáltalán.

(15)

/A mancsaim alatt az út teljesen átlátszó... az autók úgy keingenek a fejem körül, mint zakkant darazsak... Az egész világ megőrült vajon?
De legalább egyvalami a régi. Érzem, ahogy az izmok táncot járnak a bőröm alatt. Lehet, hogy négy lábam van most, nem pedig kettő, de legalább ez emlékeztet a régi időkre, nem úgy, mint az a törpe banya a tükörben...
Az emberek mindenhol utánam bámulnak, de nem sokáig. Mintha olyan normális lenne, hogy egy tigris, (aki nem rég még vörös törpe volt) itt rohangászik köztük./
+ Hát teljesen megőrültem?? esküszöm, ha egyszer elkapom azt a kis balettos banyát aki kiverte nálam a biztosítékot, neki tuti befellegzett! Szétroppantom azt a törékeny nyakát!
/Felmordultam dühömben, de amikor rájöttem mit csinálok, még jobban kiakadtam és még gyorsabban rohanam.
Az egész utcát, a levegőt mindenhol finom virágillat ülte meg. Olyan kellemes volt, amilyet még soha nem éreztem. Minél szaporábban vettem a levegőt, annál jobban kitöltötte az orrom. Ahogy lefordultam az útról, de egyenesen valami sikátorszerűségbe, teljesen kimerültem. Lerogytam a fal mellé és összegömbölyödtem./
+ Haza akarok menni....

(2)

/Pillanatra pislogás nélkül meredek Cymbeline-re - sőt, úgy érzem, a szívem is kihagy egy ütemet - ahogy tudatosul, mit is mond./
+Még hogy én félek? Hát nem... Nem érzi?+ /Gyengéden szorosabbra fűzöm karjaimat, hogy magamhoz vonjam, közben évődő mosolyra húzom a számat./
- Nem, nem haragszom. Az elemezgetésben meg benne vagyok, főleg ha te végzed. És nem, mielőtt rosszra gondolnál, nem a stressztől tartok. /Mosolyom, szemem a korok óta azonos üzenetet közvetíti, amit ilyen közelről férfi mond a nőnek. +Nem tehetek róla, kell nekem ez a lány!+/

(14)