Annantina nagyi boltja

/Már éppen válaszoltam volna valami csípőset melákomnak, mikor egyszercsak csendes puffanást kíséretében a semmiből előzuhant egy fiatal srác. Nem épp az a bugyinedvesítően kigyúrt, de azért attól még kellemes fickándozásokat ígérő fajta. Ajkaimat megnyalva mértem végig ahogy a földön bohóckodott, átmenetileg megfeledkezve az önérzetemnek durva fricskát adó Zoundról./
- Helló fiú... /léptem oda hozzá lecsillapodva, kinyújtott kezemmel együtt ösztönösen elővéve legvadítóbb mosolyomat./ - Sokáig fetrengesz még, vagy segíthetek felállni? /Csöppet kétértelmű hangsúllyal sikerült kérdeznem, de nem tehetek róla. Valahogy... így sikerült. Mindegy, jó képet vágtam a dologhoz, s biztató mosolyom csak Zound felhördülésével kapott némi bizonytalan színezetet./
- Ne problémázz rajta. /Böktem végül fejemmel egy cinkos mosoly kíséretében a csendes melankóliába süllyedt pasas felé./ - Ismerem a fajtáját, csak a hangja nagy. /Ahogy ismét felmértem a srácot, óhatatlanul is eszembe ötlött, mikre is lehet képes azokkal a ruganyosnak tűnő izmaival, és főleg: mennyire válna mindaz megelégedésemre, amit más, bizalmasabb körülmények között művelne...
Rövid révedezésemből felriadva tudatosult bennem, hogy Zound miről is hadovál./
- Mi az, hogy XXIX. század... meg alakváltó... meg átváltozás? Mi a francról beszélsz?

(3)

- Szóval tényleg álmodom / nyugtázza a helyzetet egy mély sóhajjal zárva. Rosszallóan végig méri a Zound névre hallgató férfit, majd szemöldökét ráncolva, érdeklődő tekintettel fürkészi a nő arcát./
- Nem találkoztunk mi már valahol? / Erőlteti meg emlékezetét. + Olyan ismerős ez a viselkedés. De vajon honnan? + Tűnődik. Mert hogy is jönne rá azonnal, hogy a dögös nő álcája mögött valójában pont az a személy van, akit keres? Pláne, hogy álomnak gondolja az egészet. /
- Mit-hogy? Felállni? / Rökönyödik meg, hitetlenkedve. Először is azért, mert... ugyebár ő képtelen járni. Persze, ezt honnan tudhatná a másik kettő? Másodszor azért, mert felfogja a kétértelmű hangsúlyt. Pontosan úgy futtatja végig tekintetét a nőn, mint aki megértette a hangsúly másik élét is. + Na, ilyet se álmodtam még! + Visszacsúsztatja pisztolyát a hónaljtokjába. /
- Huszonkilencedik század meg mi-minden...? / morogja maga elé, majd a Zoud nevű illetőre pillant: /
- Magának meg mi a fene baja van az alakváltókkal? Talán rasszista? / Húzza fel magát, lévén az imént Fiona alá adta a lovat. Mindig az a típus volt, aki ha megtalálta a megfelelő méretű támogatókat, akkor kiállt bármiért. És volt egy olyan sejtése, hogy ennek a nőnek van elég vér a pucájában ahhoz, hogy megbirkózzon egy férfivel. Igaz, maga se érti, hogy miért vette rögtön magára ezt az alakváltós dolgot. Talán mert pár perce még egy kisebbségi rokkant nő volt? /
- És honnan a francból gondolja, hogy én azt hiszem, bármi is könnyű lehet? / Szívja fel magát még jobban, hiszen elég keményen kellett neki eddig is küzdenie azért, hogy olyan dolgokat érhessen el, mint az egészséges emberek. Ez a kis antiintellektuel akarja neki megmondani, hogy mi a frankó? Na, azt már nem! Ha vérfarkas lenne, biztosan felmordulna benne a kisördög, mivel a másik lenéző modora mélyen sérti öntudatát. Enyhén félre pillant, mintha a nem létező közönséghez beszélne: /
- Mi ez? Valami önvizsgáló álom? / Aztán visszapillant Fionára. /
- Az a helyzet, hogy nem tudok felállni / böki ki azt, ami a csőrét nyomja, majd lepillant a lábaira feszülő farmernadrágra és a rendőrségi bakancsra, melyet visel. + Nos, igen, az a csillagos öv lehet, hogy egy kicsit meleg hatást kelt. De hát, nagy ügy. Senki se lehet tökéletes. + Állapítja meg magában./

(2)

+Azt hinné az ember, hogy ennyi idő múltán több magyarázatot is találtak, minthogy "valamiféle csoda"...+ /A gunyoros-cinikus gondolat egy pillanat alatt fészkelte be magát a fejembe, majd nem bírván maradni - nyilván szűk volt neki a hely -, kibukott a számon is./
- Arról volt szó, hogy ez a jövő, többszáz évvel a mi korunk után. Akkor az idekerülésünk okáról mégis miért egy, már a mi korunkban is elavult magyarázatot tálalsz? Meg mi ez az alakváltoztatgatós dolog? Csak nem valami génkísérlet eredménye? Élesszük-fel-a-legendákat baromság, aztán belebukott az idióta tudós? Meg ez az új test téma... Az időutazást saját testben képzeltem... Vagy ez is olyan tocra mutatvány a Stargate-ből? Csak a tudatunk utazik, nem mi magunk...?
/Gondolataim őrült iramot kapva lódultak meg, képtelenebbnél képtelenebb ötleteket szülve egymás után. Rövid agyalás után - ami alatt azt hiszem, meglehetősen őrült hatást kelthettem ide-oda rebbenő tekintetemmel és félhangos motyogásommal - aztán letisztult a dolog, s csak egy tény maradt, ami felett azért annyira nehéz volt elsiklani, hogy muszáj volt rákérdeznem./
- Azért ezt a vérfarkasos dolgot még átdumáljuk, ugye? Telihold, zsigerelés, szenteltvíz, ezüst golyó... Csak hogy ismerjem a játékszabályokat... /Zoundra villantottam egy amolyan hülye-voltam-béküljünk-ki mosolyt, majd alakváltó haveromhoz fordultam./
- Ha új a tested, tuti rendesen működik. /A folytonos mosolygástól már-már görcsbe rándult az arcom, de nem adtam fel. Leginkább biztatóra igyekeztem venni a súlyozását, s a leginkább azt igyekeztem elkerülni, amit odahaza az emberek többsége részvétnek értelmez, de valójában titkolt megkönnyebbüléssel vegyes sajnálat a neve. Legalábbis a yardon valami ilyesmit magyarázott az agyturkász egy esélyegyenlőségi tréningen. Igaz, hogy a hátsó sorban röhögtem Adnrew-val egész idő alatt, de azért a lényege megmaradt. Legalábbis bíztam benne./
- Mélységesen remélem, hogy tudod használni az alfeled... /Vettem kissé erőltetetten tréfásra a helyzetet, de azon vettem észre magam, már megint úgy szólaltam meg. +Ez már csak így fog menni? Kicsit nem figyelek és máris rámászok a szimpatikus pasikra?+ Meghökkenve tudatosult bennem a dolog, de egy vállvonással elintéztem. Biztosan ez is olyan vérfarkasos dolog, felerősödnek az állati ösztönök, vagy mi a fene... Egyelőre még nem vált igazán zavaróvá, sőt, valahol még élveztem is. Odahaza egy ilyen mondat után leharaptam volna a nyelvem, vagy idiótán vihogva ütöm el, viccesre véve a figurát. Most kifejezetten izgató volt a lehetőség... Én, meg a csábítás. Nemhogy egy lapon említve, de általam végrehajtva.
Felragyogó szemekkel mértem végig ismét a srácot, ahogy ismételten kezemet nyújtottam neki./
- Ha kell egy segítő kéz... /Kacsintottam rá. Igen, ÚGY!/

(4)

/Mosolyra húzódott ajkakkal guggoltam le a srác fejmagasságáig, közben igyekeztem meggyőzni magam, hogy a torkomból feltörő hang egy macska kacér dorombolása, s nem egy, a prédáját szemlélgető vadász elégedett morgása./
- Ohó, ahogy látom, komoly probléma itt azért nem akad. Max segíteni kell bejáratódni a dolgoknak... /Dévajul kacsintottam a magába roskadt srácra - egyre jobban éreztem magam a bőrömben - majd megnyugtatónak szánt mozdulattal a vállára tettem a kezemet./
- Ne parázz bébi! Kitaláljuk, mihez kezdjünk a helyzettel. Így vagy úgy, találunk megoldást... +Ismét az a gerincborzolóan ingerlő, kétértelmű hangsúly. Erről úgy néz ki, nagyon nem tudok leszokni. Ez van, ha rákapsz az ízére...+ Meg különben is, jelenleg annyira rossz? Ha jól értem, odahaza nem nagyon tudsz járni, itt meg azért működik odalent... Már csak be kell járatni a dolgokat. Majd segítünk... /Felpillantottam a mellettünk álldogáló Zoundra./ Igaz? Végülis, ha jól értelmezem, annyira nagyon nem különbözünk egymástól...

(5)

/Megszeppenten nézek körbe, közben nem tudom elképzelni, hol vagyok, vagy azt, hogyan kerültem ide. A hátsómon érzet sajgás túl intenzív és kellemetlen ahhoz, hogy ez az egész csak egy álom legyen. De minden olyan nagy!
Ahogy próbálok felkecmeregni a földről, lassan végigmérem magam. Próbálom a környezetemhez viszonyítva méreteimet megsaccolni. Nagyon egyszerű, kicsi!
A nagy morgás a közelemben arra sarkal, hogy felvegyem a nyúlcipőt, és valahonnan máshonnan szemléljem meg mi is történik./
+Valami magas kellene...+
/Ahogy körbenézek, egyszerre jön a világossággal a felismerés. Ugyan nem túl feltűnő, mégis nekem eléggé indpontló a karácsonyfadíszes angyalszobor, nem messze tőlem. Amilyen gyorsan csak tudok, oda rohanok hozzá. Kikerülve az utamban lévő apróbb vagy nagyobb tereptárgyakat. Az angyalka lábánál kicsit megpihenek, mert a számomra óriások boltjában futva elfáradtam, míg ide értem. Egyenlőre úgy döntök hogy elég lesz csak a cipőjére felmászva körbenéznem. Ott kicsit fújtatva pihenve nézek körbe./



{1}

*Hirig ez neked megy. *

/Mialatt éppen mélységes magányomba burkolózva a döbbenettől letaglózva egy a karácsonyfaizzók maradványainak végzetes liánjától befonta ücsörögtem és vártam, hogy a különös vénasszony visszatérjen, valami csiklandozást éreztem a lábamon. Odapillantva döbbenten hőköltem hátra, beverve a fejem egy ládába, mire az előbb említett ébresztőóra a fejemen landolt, eggyel tarkítva a púpok számát. Ez valószínűleg égi jel volt, hogy maradjak nyugton, különben baj lesz belőle. Szemügyre vettem az apró alakot. Neki is szárnyai voltak, habár tündérszárnyai és olyan 21 cm-es lehetett az egész csaj. Habár nem tudom min akadok ki, amikor nekem is szárnyaim vannak!!! Erre meg is mozgattam őket, szinte öntudatlanul, de ettől úgy megrémültem, hogy abba is hagytam.../
- Öh, izé, szia... te hogy kerülsz ide? Csak mert, izé... nekem fogalmam sincs... /Zavartan tártam szét a karom, mert ez az egész elég szánalmasra sikeredett, de annyira szét voltam esve, hogy jobb nem jutott eszembe./
+Vajon hol lehet már az a néni a kötszerekkel? fájnak ezek a hülye sebek...

(2)

*Raven ez neked megy *


/Amikor megmozdul alattam az eddig biztonságosnak hitt talaj, megprolongálok olyan sebesen leugrani róla ahogy csak tudok, miközben igyekszem nem szívrohamot kapni az ijedségtől.
Meglepett, kissé rémült tekintettel nézek fel a magasba a hang irányába./
- Helló!
/Mondom szinte nyögve. Igyekszem a csuklást leküzdeni, mely az ijedségtől jönne fel, de helyette elkezdek köhögni kicsit.
Amikor abbamarad, újra felnézek a hihetetlen teremtményre. Hosszan nézem, ártatlan szemekkel, remélve nem fog bántani, megmozdulni, nehogy megint egy kisebb földrengést okozzon vele./
- Sajnálom nem tudok válaszolni a kérdésedre. Magam sem tudom, hogy az az itt pontosan hol is van.
/Kis szünetet tartok, az őszinteségi fröccsben -melyet a félelem szült./
+ Lehet, hogy az én rémálmomban!+
/Fut végig az agyamon, közben bátortalan, de kedves mosolyt villantok felé./
- Neked... öhm... szárnyaid vannak!
/Jegyzem meg bután./


{2}

*Hirignek.*

/Elég hülyén nézhetek, mert tényleg elég komikus ez a helyzet. Amikor szól a szárnyaimtól, öntudatlanul is megmozdítom őket, csak kipróbálva, megvannak-e még. És igen, naná hogy leverek egy karfát, ami keresztbe dől, majdnem leütve a közeledő mamókát./
+ Naná hogy csak én lehetek ilyen szerencsétlen!!
/Oké, nem azt mondom, régen sem voltam szerencsés, de a plusz két végtag egyáltalán nem tett jót az egyensúlyomnak és a mázlimnak sem. Lehet, hogy jobban jártam volna, hogyha nyúlfarkakat növesztek szárnyak helyett, az előbbiek ugyanis állítólag szerencsét hoznak...
A néni korához képest ruganyosan átlép a felállított akadályon és lehajol hozzánk. Zavartan kapok a fejemhez, mire fehér fénnyel felizzik a tenyerem és döbbenten veszem észre, hogy az apró sérüléseim eltűntek./
+ Ez meg mi a fene volt????
/Elsőre a nénike is döbbentnek tűnik, de aztán csak vállat von./
- Úgy látszik, nincs szükséged a segítségemre Raven, megoldottad ügyesen.
Raven?? Ki az a Raven? /Nagyon bután nézhetek rá, mert elmosolyodik./
- Ez a te neved. Mint észrevehetted, már nem olyan vagy, mint régen. Átléptetek és most a 29. században vagytok... Ne, nehogy megmozdulj, szegény Hirig még leesik a végén! /Most eszmélek csak rá, hogy az apró tündérszerű valaki, illetve Hirig még mindig a lábamon ül. Segélykérően nézek rá, hogy ő vajon mit gondol erről az egészről?/

(2)

*Ravennek*


- Hogy mi van?!
/Fakadok ki a másik idősebb óriás szavaitól. Hangom kissé elvékonyodik ahogy hitetlenségemnek hangot adok./
- Hogy mennyit mondott, mennyi írnak?! Meg hogy érti azt, hogy átléptünk?! Hova?
/Viszonozom a reám szegező segélykérő pillantásokat. De úgy tűnik, nem a megfelelő óriástól, azaz angyalszerű lénytől várom az építőjellegű választ, így hát vissza fordulok az idős óriáshoz és tőle kérdezem./
- Ne haragudjon meg asszonyom, de itt valami félreértés lehet! Én nem vagyok óriás mint maguk, de úgy hiszem kicsiségem ellenére okosnak számítok. Mégsem értem, mit mondott az előbb. Úgy érezem, ez egy nagyon rossz álom!
/Kezd fájni a nyakam miközben folyamatosan felfelé nézek, így hát kissé pimaszul hangzik a kérésem, mégis megteszem./
- Felemelnél ha megkérlek Raven, valahogy úgy, hogy veletek egy magasságba legyek, ha nem gond?! Ne sértődj meg de nem igazán tetszik innen a látvány. Meg kezd fájni a nyakam is.


{3}

/Elhúzott szájjal, csalódott pillantásokat vetettem a fiatal srácra, ahogy tudatosult bennem Zound mondandója. A fiú elég stabilnak tűnt, ahogy ott álldogált egy asztalba kapaszkodva, bár nem tettem volna rá, ha arról szól a fogadás, hogy idejében át tud-e menni mondjuk egy zöldjelzésen.../
- Ó, a fenébe... pedig biztos vagyok benne, nagyon jól kijöttünk volna... /Mértem végig sokat ígérő hangsúllyal, de sajnálkozó pillantással, majd ránéztem mentoromra./ Mi ez a nagy elkülönülés? Ha jól értelmezem, ahány faj, annyi központ... Létezik valami közös terület is, vagy mindenki visszahúzódik a csigaházába? Ennyi lett volna a bolygóra ráköszöntő aranykorból? Tudod, odahaza mindenki a jövőtől várta a megoldást, hogy majd egyszercsak minden rendbejön... Most meg azt sugallod ezzel, hogy hiába a csodás, emberfeletti képességek, igazából rosszabb a helyzet, mint mondjuk a hidegháború idején, amikor mindenki a másik oldaltól rettegett...

(6)

*Hirig*

+Nem vagyok Raven... na mindegy, úgy tűnik ez a különös név már rajtam ragad, akárcsak a szárnyaim, ez van, nincs mit tenni.
/Hogy rendezzem a gondolataimat, vagy legalábbis valamennyire összeszedettebb legyek odanyújtom a tenyerem az apró sorstársamnak és hogyha belelép, fölteszem a vállamra, hátha onnan jobb a kilátás. Habár ehhez meg kell küzdenem rengeteg göndör fekete hajjal, ami még szintén szokatlan, a régi vöröses hajam messze nem volt ilyen kusza és rengeteg. A mozgolódás kissé megnyugtat és immáron képes vagyok emberi gondolatokra./
- Már ne haragudjon, de ez a történet elég hihetetlen, hogy lennénk máshol és mások, mint ahol alig pár perce voltunk? /Azonban eláll a szavam, amikor kinézek a széles üvegkirakaton és meglátom a kívül elterülő várost. Leesett állal bámulom a sci-fi-könyvbe illő panorámát./
- Ha nekem nem hiszitek el, keressétek föl a régi múzeumot, ott mindent megtaláltok pontról-pontra leírva. /Ezzel el is totyog, magával víve a kötszereket. Döbbenten bámulok, majd a tündérhez intézem a szavaim./
- Elmenjünk erről a fura helyről?

(3)

*Raven*


- Köszönöm.
/Mondom mikor a fekete göndör fürtökbe kapaszkodok már. Ahogy körbenézek a kilátás valóban lenyűgöző. De egyszerre rémisztő is./
+ Ha valóban igaz amit mondott az öreg hölgy, akkor nagyon nagy bajban vagyok. Nah jó, vagyunk.+
/Nézek angyalkámra. Mindketten kész szerencsétlenségnek tűnünk. Egyenlőre nem tudom eldönteni, melyikünk van nagyobb pácban./
-Díjazom az ötletet, csak nem tudom, hol van a múzeum. Főleg, hogy nem messze morgást hallottam.
/Felelem Ravennek. Ahogy megpróbálok arrébb állni, hogy mást is lássak, észreveszem, hogy nem tudok. Le vagyok kötve. Közben kezd eluralkodni a szívemben és a torkomban egy-egy nehéz csomó. Előbbi azért mert ebben a világban ragadtam, utóbbi azért mert félek./
- Kezdem úgy érezni, hogy ez nem az én napom!
/Halk sóhaj keretében, osztom meg gondolataim. Lévén bele akadtam Raven hajába. Félve nehogy fájdalmat okozzak neki, igyekszem kiszedni az övem a hajából, úgy hogy ne húzzam meg. De nem úgy tűnik mintha ez kivitelezhető lenne./
- Khmm... figyúuu Raven! Nem akarok szemtelennek tűnni, de ha azt mondom, vágd le a hajad, mert önálló életet él, akkor megharagszol?!


{4}

*Hirig.*

/Egy ideig még döbbenten figyelem a nénike távolodó hátát, mint aki nem akar hinni a szemének./
+Ez a nyanya komolyan itt hagyott minket?! Képes volt elmenni minden információ nélkül, egyszerűen közölve, hogy bocs, mások lettetek és egy másik korba kerültetek?!
- Ne aggódj, nekem is volt már jobb napom. És bocs, de fogalmam sincs, mit kezdjek vele, ez a hajzat még nekem is új, bocsi. Azt még nem szoktam meg, hogy a hajam is éljen. Az már megvan, hogy sütit sütni ne próbáljak, mert az tuti Frankeinstein szörnyeivel vetekszik a szörnydíjért, de hogy a hajam?! Na várj csak... /Meglátok egy egyszerű hegyikristályberakásos elegáns csatot. Már csak azért is, bosszúból a banyának megfogom és igyekszem vele összefogni a hajam. Igyekszem úgy, hogy ne irtsam ki sorstársam. Viszonylag sikerül is, habár néhol fekete kígyók tekergőznek elő, de messze nem olyan veszélyes, mint az előbb. Szemügyre veszem magam megint a pókhálós tükörben, és azért tetszik, amit látok. A szárnyak kicsit furán hatnak, de mégis, azért annyira nincs ellenemre a dolog... Aztán rápillantok igazán a tükörre és elnevetem magam./
- Hét évig balszerencsém lesz, na nem mintha nekem nem lenne amúgy is... Igyekszem nem kárt tenni benned, se magamban, de nem a szerencsés csillagzat alatt születtem. /mondom előre is a tündérnek, majd elsétálok az ajtóig, de ott habozok./
- Nem gond ha megyünk, ugye? Nincs kedvem itt maradni, veszélyes ez a hely, legalábbis rám nézve... /kissé elmosolyodok és rá pillantok, már amennyire tudok./

(4)

*Raven*


/A hajzuhatagból kikecmeregve, a sokkos döbbenetbe kerültem. Az a személy aki vissza nézett rám a tükörben, miközben angyalkám megnézte magát, egyszerűen nem én voltam. Mert az akit láttam teljesen más volt mint én eddig láttam. Fekete-lila hosszú egyenes szálú haj, kreol, napbarnított bőr, ibolya lila keretes-ezüst szürke írisz, halvány, világos színű száj. Mégis, tudtam, hogy saját magammal nézek farkas szemet. Kirázott tőle a hideg. Ki is fakadtam magamban, mert egy hang nem jött a számra./
+ Nem mondom, hogy csúnya lennék, de hát mik azok a szárnyak rajtam?! Meg mi ez a lila mánia?! Meg ez a hegyecskés fül?! +
/ Valahogy nem kaptam szikrát ahogy elindult és hozzám beszélt az óriás angyal lány. Csak akkor tértem magamhoz amikor már az ajtóban állt és nem a tükör, hanem az utca látképe tárult elém. Újabb döbbenet tört rám, nagy nehezen tudtam csak erőt venni magamon és felidézni mit is mondhatott Raven az előbb. Sajnos sikertelenül./
- Remélem valakitől megfogjuk tudni merre is találjuk majd azt a múzeumot.
/Így hát valami építő jellegűvel próbáltam előállni. Hátha nem lövök akkora bakot, maradok a minket ezelőtt is érdekelt témánál./


{5}

/Mielőtt Zound egyáltalán köhinthetett volna, a srác nyöszörgésére kaptam fel a fejemet. Mire odapillantottam rá, addigra a srác... Nos, megváltozott. Mintha... Nem is tudom. Mintha valaki ráadott volna egy öt számmal nagyobb munkavédelmi sisakot és vicces kedvében megfordította volna. Az arcára valami maszk... szerűség kúszott, s ahogy azokkal az... idegen szemekkel pillantott fel, valami hátborzongató érzés futott végig rajtam. Önkéntelenül is hátraléptem, s az állkapcsomba hasító fájdalom indikálta nyögéssel együtt tört fel belőlem egy könnyed fenyegető morgás, ahogy odabent megindult adrenalintermelő gépezetem./
- Mi a franc...? /Értelmes szavaknak szánt torz, morranásos vakkantásnak ható kifakadásom egyaránt szólt a fiú maszkjának, a belsőmben feléledt ölni vágyásnak, s annak a reccsenésnek, amit ruhám hallatott, ahogy megfeszültek alatta izmaim.
Kérdőn hátrakaptam fejemet, hogy megláthassam, Zound szemében is valami vadállatias villan, ekkor a szemem sarkából valami moccanást vettem észre. Megperdültem, de az a valami látóperemem szélén maradva odébb slisszolt. Én meg utána - hé, a hátam mögött nem szeretek ismeretlen valamiket tudni! - s rövid, heves forgás után azon kaptam magam, hogy a kölyökkutyák átlagos szórakozását űzöm, vagyis a saját farkamat kergetem... Ha még pasi lennék, nem akadtam volna ki rajta - ők egész életükben ezt művelik - de nő létemre ez egészen újszerű élmény volt.
Mire feleszméltem, feketés-szürkés szőrcsomó feszült a szám (valamiért annyira egyértelmű volt, hogy azzal kell elkapni, ha nem akarom, hogy sokat rohangáljon) és a nadrágom hátulja között. Meglehetősen hülye képet vágva, zavartan engedtem el, s fordultam a földön térdelve csendesen öklendező sráchoz./
- Hé, haver, ha letisztázódtak a dolgok, egy kávé mellett majd még dumáljunk... /Akartam mondani, de csak valami nyüszítő-vinnyogó hangra futotta. Azért bíztam benne, hogy ha a hangom cserben is hagyott, szemeimből kiolvasható maradt azért némi szabadkozó, ijedtséggel vegyes sajnálat.
A helyzetet abszolút korrekt konfliktuskezelő módszerrel oldottam meg: az üvegajtót feltépve -arra még futotta, hogy kinyissam, ne csak egyszerűen áttörjem- száguldottam ki az utcára, nem foglalkozva vele, ki vagy mi kerül az utamba./

*Folytatom a fősugárúton.*

*Hirig*

/Mivel nem mondta hogy mindenképp maradjunk itt, én úgy döntöttem, ideje szerencsét próbálni. Na nem mintha nekem egyáltalán esélyem lenne a szerencsére, de próbálni azt lehet, azt nagyon is lehet....
Vetettem még egy pillantást hátra, de a mamókát mintha a föld nyelte volna el./
+Na nem gond, jól elleszek én anélkül a dilis nénike nélkül is! Nem kell a segítsége, valahogy elboldogultam régen is, akkor itt a 29.-ben is menni fog, vagy nem.... Na de elég a határozatlanságból, mert még végül megüli a gyomromat!
/Vettem egy mély levegőt és kiléptem az ajtón. Illetve csak kiléptem volna, de a szárnyaim nagyobbak voltak, mint gondoltam, így kis híján hasra estem...
+Jellemző!
- Bocsi! /mondtam a tündérnek aki szerencsére nem esett le a vállamról. Következő nekifutásra már összehúztam a szárnyaim és sikerült is kijutnom az ajtón. Olyan táj tárult elég, hogy az állam a földről kellett vakargatni.../

(5)