Annantina nagyi boltja

/A jelenés eltűnt én pedig megint egyedül maradtam. Már ha nem számoljuk az anyókát, aki miután megunta ácsorgásom, szépen kiterelt az utcára. Szinte az arcomba robbant a XXIX. század. Soha nem szerettem a városokat, de ez túltett mindenen amit eddig láttam. Nyüzsgés, villódzó fények és szinte leviselhetetlen zaj. Legalábbis számomra az volt, de úgy tűnt, az ittenieket ez valahogy egyáltalán nem zavarja. Megpróbáltam leszólítani néhány járókelőt, de a többsége vagy kikerült, vagy morgott valamit az orra alatt és tovább állt. Jobb híján kénytelen voltam elkapni az egyik túlméretezett lepke grabancát. Furcsamód neki nem tetszett az ötlet. Rögtön elkezdett rugdalni./
- Hékás! Nyugi már! Annyit mondj meg, hogy hol van itt teleportkapu, vagy mi a szösz!
/Tovább rugdosott és elküldött melegebb éghajlatra. Hamar elvesztettem a türelmem és ráordítottam, de a hang ami a torkomból kijött, közel nem volt annyira emberi, mint emlékeztem. A kis apróság szinte elfehéredett. Azt hiszem okoztam neki neki egy kisebb szívrohamot./
- Öh, bocsi. Szóval, merre menjek?
/Az apróság remegve mutatott egy irányba és miután elengedtem, villámgyorsan eliszkolt./
+ Basszus, ki kell jutnom innen!
/Összezavarodottan próbáltam eljutni a kapuhoz. Furcsa mód nem fáztam, pedig érezhetően hideg volt. Ahogy megtapogattam magam, éreztem, hogy forró vagyok./
+ Talán lázam van?
(8)

/Arra eszmélt, hogy pofozgatják. A karmos végű fekete mancs ki tudja hányadjára legyintette arcon a padlón fekvő férfit, mire annak szemei kinyíltak, és befogták a mellkasán kuporgó fekete macska látványát./
- A... rhhhmm...
/Köszörülte torkát, miközben az arca felé legyintő pracli felé mozdult védekezőn. Az ütésekben nem volt erő, így a férfi mozdulata is inkább volt reflexből hárító, mintsem erőszakos. Szabad keze maga mellett a földön sepert végig, majd fordult teste a kitapogatott szabad hely irányába, hogy talpra küzdje magát, mielőtt a "bestia" tovább szórakozna vele./
- Sicc...
/Nyögi ki az első értelmes szófoszlányt, bár hanglejtése nem épp meggyőző. A cicus vagy kitartó, vagy roppantul hozzá van szokva az emberi közelséghez, mivel nem szalad sehová. Óarany szemeivel feltekint a fölé tornyosuló férfira. Sértődötten fúj egyet, majd cseppet sem sietősen, sőt mi több, pimaszmód magabiztosan fordít hátat a férfinak és sétál el. Az üzlet tele van polcokkal és mindenféle kacattal, így pillanatok alatt szem elől veszíti Benjamin.
Emlékszik. Az a kis csodaváros megnyerte a tetszését. Nathaniel is ilyesmivel játszana, ha .... Már rég a temetőben kellene lennie, "szeretteivel", és a nekik szánt ajándékokkal, amik az év ezen napján leláncolták gondolatait. A városmodellnek azonban se híre, se hamva, és ehelyett a földön ébredt. Tekintete az eladót, vagy bármi értelmes életformát keres, próbálva információhoz jutni. Abban biztos Ben, hogy eszméletét veszítette. Koponyáját tapogatva próbál szélsebesen diagnózis felállítani.
Nem. Nem fáj. Annyira semmiképpen sem, ami eszméletvesztést, pillanatnyi amnéziát okozhatna. Minden más szerve is működik. Levegőt kap, pulzusa normális. Biztos benne, hogy késésben van. Ha holnapig nem lesz rosszabbul, a kórházban lefuttat pár vizsgálatot magán./
- Hahó... van itt valaki?
/Teszi fel kérdését az üres helyiségben. Lég és hangútját sem torlaszolja semmi sem. Bár megmagyarázhatatlan furcsa érzése van.
Hogy valójába a régiségboltban ácsorgó férfi ruházata, külalakja, hangja és az általa beszélt nyelv egyáltalán nem hasonlít arra a férfiéra, aki Benjamin Rosenthalnak nevezi magát? Még nem jutott el Ben tudatáig. Az viszont nagyon is, hogy sokadik szólongatására sem bukkan fel eladó. Lehet, hogy az idős hölgy segítségért sietett, amikor ő eszméletét vesztette? Talán ha visszaciccegné magához azt a fekete macskát, a - feltehetően - gazdi nyomára vezetne. A cica értelmesebbnek tűnt holmi buta jószágnál. Eléggé abszurd a feltételezés, de Ben megesküdött volna, hogy mikor fújt rá egyet, kárörvendő vigyorra húzódott a "pofikája". Ekkor zördült meg az üzlet bejáratánál elhelyezett szélcsengő/
- Küldemény Sasha Snow részére.
/hadarja az unalomig ismételt frázist a futár, hóna alatt egy borítékkal, kezében egy palmtopszerűséggel. Benjaminnak le sem esik elsőre, mit akar. Tipródásában végigsimított állán, és fájt. Kezét nézi, amire alvadt vöröslő csíkokat festett valami. És ez a valami álla volt, amit az az átok macska pofozgatott/
- Hahó, Sasha Snow?
/érdeklődik a futár célirányosan a tipródó pasastól. Nem akad fent az értetlen tekinteten. Isten állatkertje elég nagy, hogy elférjenek benne a teremtő nem száztíz fokon pörgő egyedei is. Találkozott már jópárral munkája során/
- Snow? Valami tévedés lesz. Én...
/Mondatát azonban nem fejezi be. Szemei az üzlethelyiség sarkában álló, egész alakos állótükör felé fordulnak. És amit abban lát, torkára forrasztják szavait. Benjamin Rosenthal vékony, szikár férfi volt, fekete, göndör hajjal, igen karakteres orral. A tükörben azonban egészen mást lát. Magas, izmos, szőkés férfit, bajusszal és szakállal. Amivel az istenátka jószág játszadozni próbált és kellőképpen összekarmolta. Ahogy végigtapogatja magát s figyelme valós testére fordul, megbizonyosodhat, hogy a tükör nem csal. Ő valóban így néz ki./
- Nincs tévedés miszter. A chipleolvasó sosem téved
/fordítja a kezében tartott leolvasót Ben teste felé, és felhangzik a feltehetően megerősítő csippantás/
- A feladó azonosítást kért. Nem elég a személyi chip.
/dugja "Sasha" orra alá a gyufásskatulyányi ujjlenyomatolvasót, rutinosan egyből a tétova kéz alá tolva/
- És ki küldte?
- Vhinudrat, Katonai központ. Név nincsen. /pötyög pár gombon és olvassa fel az eredményt/
- Whoooah, cimbi, csak nem a behívód? /ereszt meg egy gyenge poént a srác/
- Nno. Meg is lennénk.
/talál mindent rendben lévőnek a futár, s nyomja "Sasha" kissé véres praclijába a borítékot. Majd már csak köszönésféléje hallatszik a becsukódó ajtó résén/

(1)

/Talán csak pár pillanatig forgatta a borítékot kezei között. Addig, míg a pulton talált - feltehetően antik - kendővel felitatta az állán serkedő vércseppeket. Ennyi idő épp elég volt, hogy elméjén átfusson pár gondolat. A helyzet igen abszurd volt. Nagyon úgy tűnik, hogy Benjamin nem Benjamin. Hanem Sasha. A tetejében Snow. Zsidó ősei forognának a sírjukban a név hallatán. És mások is úgy tartják, hogy ő Sasha Snow. Még valami elektromos leolvasó is úgy vélte. Így aztán mit ágálhat ő ez ellen? Elméje racionális szeglete hamar előrántott valami magyarázatfélét. Baleset érte. Vagy rosszul lett. És most teste öntudatlanul hever valahol, míg elméje szórakoztatja önmagát. Sok mindent nem tud kezdeni a helyzettel, mint belefolyni, hátha talál valami kiutat belőle, vagy további információkat szerezhet azon kívül, hogy Vhinudratban valami katonai bázison bizonyára ismerik őt, ha küldtek számára valamit.
A boríték hersen, és felszakadó száján egy plasztik kártya csúszik ki. Klasszikus kulcs-kártya. A jobb hotelekben ilyesmit használnak kulcsok helyett. S ahogy ujjai között forgatja, észreveszi a hátuljára gravírozott apróbetűs szavakat is.
"Keresztút 1524 43/56"
Jóideje él Washingtonban, de ez a cím nem ismerős neki. No de vannak a városban rajta kívül csomóan, akik abból élnek, hogy tudják mi hol van, s a rászorulókat eljuttassák ezekre a helyekre. Tekintetét utoljára még végigfuttatta az üzleten, majd a zsebkendőnek használt textildarabot a plasztikkártyával együtt zsebébe simítva távozik a boltból/

(2)

- Hogy az a … !
/Dörmögöm félhangosan. A szitkokat már magamba folytatom. Lassan kelek fel a durván megmunkált fapadlóról. Ahogy körbenézek, észreveszem, hogy valami nem stimmel. A környezet kissé más volt, mint amikor betértem. Nagyon hasonlít arra a régiségkereskedő boltra, de még sem ugyan az volt. Érezem! Ugyanakkor azt is, hogy közel vagyok ahhoz, amiért érkeztem./
+ Hilary! +
/Bele turnék a hajamba, de valahogy nem sikerül. Össze fogott hajam, nem engedi. Viszont ennek a mozdulatnak az eredményeképp pár tincs az arcomba szalad. Ennek hatására elkezdem megtapogatni, hogy miképp is lehetséges ez. Kissé meglepetten veszem tudomásul, hogy a szorosan összefont hajam majd a térdemig ér, ahogy előrehúzom, hogy megnézzem./
+ Mi a sz@r?! +
/Hirtelen kelek fel, mire kissé megszédülök. Még mindig fáj a fejem ahol leütöttek. De nem zavartatom magam, már megszoktam az évek során. Kissé furcsa egyensúlyozni, nem olyan mint ahogy megszoktam, de hamar megtalálom az egyensúlyom.
Veszek egy nagy levegőt és fókuszálok. Keresem a többi embert a boltból, de nem találom. Ami annyira nem is meglepő. Inkább az lep meg, hogy az idős hölgy, akivel beszéltem nemrég, itt van./
+ Szóval mégis csak tudja, hogy hol van a húgom és mi történt vele! +
/Lassan elindulok felé, utamat egy érdekes látvány akasztja meg, amit pontosan egy hanyagul nekitámasztott tükörben látok, magam mellett. És alig hiszek a szememnek!/
+ Mi a fészkes fene történik itt?! +
/Oda fordulok a tükör felé, és majd lehidalok, mert az ami velem szemben áll szintén ugyan akkor mozdul meg mint én, de nem magamat látom!/
+ Ez nem lehet igaz! Az addig még okés, hogy motoros bőrkabát, fekete farmer és póló, de az, hogy két hatalmas hattyúszerű szárnyat látok, az már túlzás! +
/Nézem a tükröt és lassan kirajzolódik egy szöveg rajta. „Üdvözöllek Tereus angyal H'Sekirat városában, Anolgelis vár rád!” Mögötte egy jelenleg a fején bután kinéző fiatalos kinézetű angyalt láttok.
A szöveg lassan elhalványul, olyan váratlanul, mint ahogy jött.
Oda fordultok amerre az előbb láttam az idős nénit és elindulok felé. Határozott léptekkel haladok, majd jó másfél lépésnyire megállok tőle. Udvariasan kissé meghajolok előtte és amennyire lehetett ebben a helyzetben, kedvesen meg kérdezem, ami legjobban érdekel most./
- Ismételten jó napot hölgyem! Meg tudná mondani mi történt?!


{1}

- Pardon?! Hogy mondta?! Időt utaztam? Valami félre értés lehet! Hol a kandi kamera?! Hol vannak a srácok, a húgom. Had veregessem meg a vállukat egy kicsit, hogy jó poén volt! De már elég lesz, mert nem április elseje van!
/Körbenézek és várom, hogy előjöjjenek és kinevessenek a többiek, mert csőbe húztak. Majd vissza fordulok és hosszú percekig nézem az idős hölgy vonásait, szemét és lassan kezdem úgy érezni, hogy igaza van. Nem hazudik.
Vissza tekintek a bejárati ajtóra és ablakokra, melyeket az előbb csak fél pillanatig néztem meg. De most alaposabban tanulmányozom./
+ Mi a franc?! +
/Odasétálok az ablakokhoz és a kinti forgatagot kezdem el figyelni. A repülő autókat, a két fényhidat, az "ember" tömeget. A különféle lényeket./
- Hol vagyok? Mi ez a hely és hogyan kerültem ide?
/Fordulok vissza az idős néni felé./


{2}

- Hogy lehetséges ez?! Amikor bejötte a boltba miért nem mondta, hogy ne mennyek hátra, mert ha leütnek akkor ide kerülök?!
/Halkan sóhajtok. Kissé belemar a szívembe a félelem./
+ Hogy foglak így megtalálni húg?! +
/Ez a gondolat a fontosabb dolgokra tereli el a beszélgetést nem arra, hogy miért vannak szárnyaim. Előveszem a képet a zsebemből, szerencsére ott találom. Megmutatom a képet megint a nőnek./
- Látta esetleg ezt a lányt itt? Ő a húgom. Öt kerestem a boltban amikor bementem.
/Magyarázom az idős nőnek./


{3}

+ Ez a nő eléggé furcsa! De ha jól tippelek, akkor nem ok nélkül! Két "világban" is jelen van... +
/Felváltva nézem a kezembe tartott képeket amit magammal hoztam és amit a nő adott./
+ Hát apám, nem kicsit változtál meg ha ez igaz! De még így is szép vagy. Bár eléggé furák azok a szárnyak! +
/Miközben beszél a ő rá figyelek. Mégiscsak megérdemli a figyelmet, már csak a korára való tekintettel is!/
+ Hirig?! He-he... pedig hányszor mondta, hogy szokjak le róla... Remélem nem keveredett bajba! Múzeum? Vajon merre találom?!+
/Apró fejbiccentéssel jelzem a hölgynek, hogy megértettem amit mondott és nem akarom tovább feltartani, felőlem nyugodtan végezze a dolgát kedve szerint./
- Köszönöm a segítséget asszonyom!
/Elteszem mind a két képet a bőrkabátom belső zsebébe és kilépek a különböző lények által nyüzsgő útra./


{4}

/Az ujjaim lassan csúsznak a padlon, a kezemet húzom lefelé, a talajon gondolkozok el közben. Nem tudom hirtelen hol vagyok csak tovább húzom a kezem, ami lassan öklöt kezd formázni. Nagy levegőket veszek a földön lapuló arcommal. Egy pár után az ökölbe szorult jobbommal lököm el magam, hogy hanyatt fekvésbe forduljak át. Ott nyitom ki csak rendesen a szemem. Először még minden kicsit homályos. De amúgy minden olyan új. A testem... friss. Mintha éveket aludtam volna a legpuhább ágyra, amiről a kemény valóságba zuhantam. A szívem szinte fájóan erősen ver. A kezem rá tapasztom, érzem ahogy rááll az optimális ütemre. Közben tisztul a látás. Ismerős hely. Egy furcsa érzés viszont nem hagy nyugodni, a fülem fáj, mintha elaludtam volna, de mégis furcsább. A fény sem olyan, mint azelőtt volt, hogy... Nem tudom mi történt. Minden zavaros. Lassan támadnak emlékek. A környezetem kémlelem. Keresek a közelben, a boltban valakit, akárkit./

(1)

/Lassan felnyitom a szemem, és próbálom összeszedni magam. /
+ Pont olyan mint amikor felrobban az ember és csak a teste fele marad meg, vagy nem, de hú de nem látok semmit, homályos gagyi minden. Mi ez, a késem? A kedvenc késem? +
/Szépen a szemem elé veszem a késen, végigtekintek rajta, csak azt látom, mást nem is, majd tisztul a kép, hirtelen érzem, testem új erőre kap. Gyorsan végig pörgetem a kést az ujjaim között, majd elteszem, ekkor már elég jók az érzékeim. Felülök és látom van itt mellettem valami démon fazon, ő is most szedi-össze magát. Megroppantom a nyakam, hatalmasat csattan,majd jobban körülnézek és felpattanok./
- Ez is ilyen agymosás alatti rémálom, vagy ilyesmi? /kérdezem ironikusan/
+ Elég jól érzem magam, jobban mint valaha.+

(1)

/Bensőmben tűz lobog, mindent lángra gyújt és sorozatos robbanások rázzák meg lelkem borongós városát. De amint meglátom a nénit annak hangja kellemes szellőként csendesíti el a várost. Eltűnik a pusztítás vágy, marad hát a kíváncsiság. Sok felé érdeklődik. Szembe tűnő például, hogy ketten fekszünk a földön. A nő hozzám sétál. Nevem szólít, de én nem ismerem. Ezért le kéne tépnek arcának gyűrött szövetét. De nem tehetem. Információk kellenek és nem engedi egy érzés. Nyugalomnak hívom. Nagy és szőrös. Rám tehénkedik, nem enged futni. Alig kapok alatta levegőt. De mégis szóra nyitom a szám./
- Mi történt? - / Kérdem egyszerűen. Mintha a mondat előtt vettem volna hosszú ideje levegőt. Még mindig furcsa érzés, ismerős, de mégis idegen. Mint a biciklizés. + Mér fekszünk a földön ketten és mi az isten ez a lény mellettem.? Mitől ilyen furcsa érzés a testemben lenni. Még azon felül is tömörebbnek, bonyolultabbnak érzem magam, hogy friss vagyok. Zavarba ejtően. + A nyugalom hatására lassult légzéssel, információra éhesen kezdem nézni a nőt, de néha a másik fekvőre pillantok./

(2)

/Mire egészen helyre áll a józan eszem, egy idős néni néz végig rajtam majd a mellettem lévő démon szerű alakra pillant és közli velünk, hogy időt ugrottunk./
+ A fene a relativitás egyenletbe meg ezekbe, tessék nem relatív, itt vagyunk, egy néni, aki gondolom nem néni hozott ide bennünket. Milyen hülye álmok is létezhetnek... csak az a gyanúm ez nem álom+
/ Egészen belerázódtam már az új testemben, jól vert a szívem, a légzéssel se volt gond, amikor azonban az arcomhoz nyúltam meglepődtem, egészen más volt, karakteresebb, de a régi hármas heg még ott volt, majd az ablakhoz sétálok./
+ Ha elvileg ez a "fickó" is új itt akkor nyilván ő se így nézett ki az előtt, de milyen frankó neveink vannak Lester meg Bisur, olyan, olyan beszélő nevek, amit ha kimondasz elfog egy érzés+
- Lester... neked, szóval... nézz tükörbe. Valami történt veled, gondolom nem így néztél ki.
/Mondom kicsit meg-megállva mert még nagyon új a környezet és kicsit zavart vagyok./

(2)

/ A sötét város utcáit vörösen ízzó szempárok lepik el. Mindenhol azokat látni. Gonost mosolyra húznák a szájukat, de ekkor szelíd, kék szemmel rendelkező alakok tűnnek fel mögöttük. Nem tehetnek semmit. Az erőltetett nyugalom hadai megfojtják a düh tomboló hordáját. Csönd honol hát, mintha lakatlan lenne. A föld, mint frissen súlytottak bombák, már régóta várt a pusztításra, hogy új alapokra építhessen. Most ez történik. A régi helyét átveszi az új, az ismeretlen. + Ja, hogyne. 29. század, én meg kis manóvá változtam...+/ A forma hangját is hallom, először szól hozzám és máris kritizál. De nem tudhatja, hogy friss vér tapad a kezemhez. Vagy ha igaz a mese alig pár száz éves. De attól, hogy nem tudja még nem érdemel kivételezést. Így egyszerűen megragadom a ruháját és magamhoz húzom, hideg vérrel még mindig. Zavaróan hideggel, ez a hőmérséklet üdítőnél, még nyáron is hideg lenne. Pedig akkor mindenki kedveli a hideg frissítőket. Bezony. Én is. Ezért csak nyugodtan szólalok meg./
- Sértegetni próbálsz te cosplayes retek? / Ezzel elengedem, hisz a vérem nem enged tovább, csupán a beszélgetés témája ként az ablakon kezdek kinézni, miután megláttam a fényeket, mikor az alakkal diskuráltam. Hirtelen a meglepetés ül ki hatalmas farával az arcomra. A pofátlanul nagy farpofájával, így egész arcomon elterül a meglepetés./
- Ez egy rossz poén... - / Jegyzem meg, miközben megpróbálom felfogni a kinti nyüsgő várost. De nem igazán haladok vele, csak nézek az utcákra, az alakokra. Megszédülök, az ablakra tapasztom a kezem. Pár mély levegőt veszek. Lelkem városán szél söpör végig, ami után minden olyan másnak tűnik. Mégsem fedezhető fel elementális változás. Arcomon hosszú mosoly kezd húzódni, miközben kifele nézek, lefelé tartva a fejemet. Kezdek elégedett séget érezni, bár az indokát nem tudom, de nem is keresem. Ettől érzem magam hirtelen még szabadabbnak./

(3)

/A démon fazon hamar felkapja a vizet és magához ránt, éppen csak annyi időm van, hogy a hátam mögé tegyem a tőrt, nehogy véletlen átszúrjam vele. Ezután istentelen hidegséggel mondta a dumáját/
+ Nézze meg az ember, hogy felkapja egy ilyenen a vizet, én csak megjegyzést tettem, de hogy lehet ilyen eszetlen... bírom az ilyen őrült fazonokat! Ezek mindenre képesek +
/Furcsa mosolyt vetek a fickóra mikor elenged, majd a néni egy tükröt fordít felénk és ott hagy minket, közbe pár jó tanáccsal is ellát. Végig nézek kettőnkön a tükörben, tökéletes ellentétek, egy örült démon meg egy, egy én.../
+ Zsír egy őrült társ, na de hol is van a fősugár út? és mi az hogy várnak? Fura egy hely az tuti +
- Lester nem kéne azért felkapni a vizet. FÜLES! /furán nevetek és hátra ugrok tőrrel a kézben, hogyha támadna akkor kitérhessek vagy védhessek, közbe fojtottan nevetek/

(3)

/Hallom ahogy leteszi a tükröt a hölgy. Illetve csak azt, hogy valamit letesz. Valamit... valamit amire kíváncsi vagyok. Így lassan megfordulok, de még másodpercegik a város van a szemem előtt. A kép amit egyszerűen nem tudok feldolgozni. Ami egy könnyű saccolás alapján még emészteni fogom egy darabig. Vagy csak kilépek az új világba és átélem, hogy magamévá tehessem... az összes helyi némbert akik olyan mértékben fiatalabban nálam, hogy még Freeman is elvörösödne...Ja... A tükörbe nézve valami olyan tárul elém amitől pár éve még a szívemhez kaptam volna és hangosan azt kántáltam volna, hogy "Nem lehet, nem lehet!" De most csak néztem magam, szépen belemosolyogtam a tükörbe, forgattam a fejem, a kezemmel a számat turkáltam, a fogaimat vizsgáltam, kihúztam a hosszú nyelvem. Egyre könnyebb volt elhinni, hogy mind ez igaz és nem reagálni rá semmi különöset. Vagyis a "csattanóval" megvártam míg távozott az öreg hölgy... Amikor ez megtörtént azonnal rávágtam a tükörre és dühösen fordultam meg. Ekkor beszólt a rusnyaság, amire hirtelen felé léptem fenyegetően egyet hirtelen és csak gúnyra húztam a szám, mikor az elugrott és fegyverért nyúlt. Én így tettem az ajtóval, lehajtottam a kilincset és kirántottam az ajtót./
- Még, hogy a Fősugárútra... Édes F@szom... - /Bosszankodok egy sort magam elé, miközben elindulok egy nagy tempóban. A környezetem nézem, de a fejem lehajtva, a csuklya alatt veszett mosoly feszül az arcomra. Alig tartom magamban a felszabadító kacajt.../

(4)

/A fátyol meglibben és egy ezüstös ködpamacs kíséretében jeges fuvallat árasztja el a boltot, majd egy sűrűbb gomoly megmarad egy helyben./
+Mi a franc ez? Mi ez az érzés? Hogy...?+
/képtelen összeszedni gondolatait, egész testét végtelenül könnyűnek érzi, mintha a meleg mindenfelől körbeölelné a testét és lebegne a semmiben. Bár látja a boltot és nagyjából érzi hogy áll egy helyben, mégis van valami furcsa érzése, mintha feje búbjáig forró vízben állna, minden hajszálán érzi hogy lebeg valamiben, valahol./
+Várjunk csak...+
/kezével meg akarja tapogatni haját, de ekkor kissé hátrahőköl, ugyanis karja helyén egy köd szerű, meglehetősen áttetsző és homályos valamit lát csak./
+Nem lesz ez így jó... Nagyon nem...+
/Enyhe pánik kezdi kerülgetni és tudja, hogyha minden rendben lenne, most enyhe hányinger jönne rá az izgalomtól. Leül a földre, legalábbis megteszi a mozdulatsort amit akkor tenne ha lenne még Ő és valóban érezné még a földet maga alatt, nem csak a mindent körbeölelő meleget. Második meglepetésként a lábait sem igazán látja maga előtt, illetve feltűnik neki hogy a melegség ellenére amit ő érez, minden csupa pára és zúzmara körülötte, nomeg hogy ennek ellenére nem látja a lehelletét./
+Mi... de... ez...+
/egyik kezét oda tartja ahol ennek előtte a száját tudta és "örömmel" konstatálja hogy még csak levegőt sem vesz.../
+Nyugalom... nyugalom... Mély levegő...+
/Hisztérikus nevetés hagyja el ajkait, mire a környezetében minden hófehérre fagy és valamikori szája helyéről egy ködgomoly kúszik a levegőbe./
+Ez meg...+
/szemei, ha éppen lennének (valamiféle határozottabb formában), most elkerekednének. Feltápászkodik a földről és immár hűvös nyugalmat magára erőltetve, melyet a meglepettség okozta pillanatnyi törést kihasználva ért el, körülnéz. Egészen hasonlónak találja a boltot mint azt amiből jött, bár felfedez egy tükröt, így hát élve a kínálkozó lehetőséggel odasétál megnézni hogy mi is a tényállás testének nem léte kapcsán./
+Fantasztikus!+
/Ismét csendes, félig meddig elmebeteg kis kacajt enged meg magának. Odaáll egy közeli nagy méretű tükör elé, majd a jeges levegőben imbolygó formátlan ködgomollyal farkasszemet nézve elgondolkodik./
+Vegyük sorra... Zuhanás, fájdalom, öröm, melegség... Újra megszülettem egy másik világra?+
/Vesz néhány mély levegőt, vagyis úgy tesz mintha még venne levegőt egyáltalában, majd kissé koncentrálni kezd, minek hatására a ponton ahova néz, jégvirágok kezdenek nőni a tükörre. Abbahagyja hát és kissé fanyar mosollyal gondolja:/
+Tehát erről is én tehetek... Próbáljuk hát máshogy...+
/Igyekszik megnyugodni és megállítani gondolataival azt a furcsa áramlást amit egy ideje bizsergésként érez egész testében. A meleg amit érez kissé mérsékeltebbé válik és a hideg is elkezd visszahúzódni közelében. Egyszer csak a hőmérséklet csökkenés egy kellemes meleg szintre áll be és egy másféle érzésbe kap bele hirtelen az áramlás amit az előbb érzett. Ettől kissé megriad, mire az alábbhagy./
+Mennyi új érzés... Talán az angyalok vagy istenek közé emelkedtem... Igen, nyilván csak oda juthattam... egy újfajta élet amit mindig is érdemeltem volna... dicsőség és örökkön ragyogó dicsfény csak azért aki vagyok... de ki is vagyok...?+
/Megpróbálkozik az előbbi érzés felkutatásával magában. Először nem tudja mit is kellene csinálnia, majd ismét arra a furcsa áramlásra gondol. Miután megállt tovább tudta csendesíteni magában, így lassacskán ismét rá lel. A környezetében a levegő kissé melegebbé válik, bár ő ezt nem érzi. A tükör széleiről elkezd eltűnedezni a zúzmara, majd teljesen megszűnik rajta./
+Máris jobb... Tehát a fagyról én tehettem... Vajon képes vagyok testet ölteni?+
/Elmélázik egy kissé és türelmesen szemléli a szinte senkit sem mutató tükröt. Szemeivel próbál kissé hunyorítani, mintha élesebben próbálna látni valami homályosat, hátha így felfedezi magát, de semmi. Ismét próbálkozik, mozgatja végtagjait, sóhajtozik, keresi a benyomást ami az előzőekhez hasonlóan vezetné valamerre, de nem leli. Kezd újra eluralkodni rajta a pánik.../
+Nem lehet hogy az én szépségem elvesszen... nem... hiszen én vagyok, én érzem... Gondolkodom, tehát vagyok... LENNEM KELL... én... hiszen én...+
/A feje iszonyatosan hasogatni kezd... Térdre rogy fájdalmában, majd érzi ahogy valami belehasít a fejébe, aztán mintha valami forró, sűrű anyag folyna végig rajta, néma sikolyra nyílik a szája ahogy meglátja hogy a tükörben összesűrűsödő ködből egy térdelő, fejét fogó alak rajzolódik ki. Szemei tágra nyílnak, mire a tükörben lévő alak követi. A figura teljesen tisztává válik és a feje fölött kirajzolódik két mondat. „Beauteous Pride, lidérc! Üdvözöljük H'Sekirat városában!"
De őt nem tudja lekötni, csak az alak akit mostmár tisztán lát, az alak aki a tükörképe. Ezüst ragyogás övezte angyali arc, tökéletes vonások, rövid haj ami gyengéden lebeg a levegőben, a fejéhez viszonylag közel, mintha valami igen ritka víz alatt lenne vagy túl sűrű levegőben. A frissen világot látott csoda most feláll és odasétál a tükörhöz, becsuk eddig kissé csodálkozástól nyitott száját. Szemeit önmagára szegezi, végigvizslatva testét a legutolsó centiméterig, s végül saját szemeibe nézve. Szemeibe könnyek szöknének ha képes lenne sírni és valamikori szíve helyén egy csendes, tompa, örömteli fájdalmat érez hirtelen. Keze elindul hogy megérintse tükörképét, bizonyítandó hogy tényleg csak egy tükör és saját magát látja... mikor keze átsiklik a tükrön. Szeme még jobban elkerekedik és hátraugrik, mire félig eltűnik egy bútordarabban. Végül a kettő közé támolyogva ismételt meglepetésétől ismét a tükörre néz. Az alak minden mozdulatát hajszál pontosan tükrözi. Ajkára kéjes, kissé zavart mosoly ül ki, végül önfeledten nevetni kezd./
-Tehát én vagyok! EZ ÉN VAGYOK! Tényleg...
/nevetése visszavált mosolyba. Kezével játékosan a tükör felé nyúl ismét és igyekszik az előbbi meleget kutatni a tükörben, mire ujja közelében apró területen jégvirág kezd kibontakozni. Fejét bohókás mosollyal félre fordítja és kissé ismét összeráncolja szemöldökét. Érzi hogy a meleg mindig onnan jön ahol a jég és fagy van, így hát kissé jobban odafigyelve próbálkozik. Lassacskán észreveszi hogy bizonyos távolságon belül érzi a meleget akkor is ha nem jut el hozzá és ahol érzi, ott apró ködgomolyok keletkeznek, ha a tükörnél próbálkozik, a zúzmara indák módjára kúszik amerre csak akarja, egészen belefeledkezik játékába míg végül tökéletes keretbe foglalja földöntúli szépséget árasztó tükörképét./
+Nekem meleg... nekik hideg... Logikus... Tehát a külvilág hőjét vonom el... Ironikus... Most ők vacognak majd amíg én vagyok melegben... Akár a közönség régen a meleg kabátjaiban... én pedig a herceg jelmezében...+
/Megrázza a fejét és ismét újdonsült önmagára tekint./
+Nem... Az a világ már nincs többé... ez itt az én világom... lidérc? Nem... inkább isten...+
/arcán széles mosoly terül szét, majd eddigi tapasztalatait összeszedve, megfigyeléseit összegezve leengedi a testét összetartó meleg mázat, s ahogy ismét eltűnik tulajdonképpeni képe és halvány-ezüst szín lebegő lélekként gomolyog körbe párszor a bolt helyiségében. Egy ablak közelébe érve viszont megáll és elcsodálkozik. A kinti világra mered és még hosszú, hosszú percekig csak azt figyeli./
+Furcsa egy hely ez az új mennyország...+
/csóválja meg most kissé anyagtalan, kissé nem létező fejét.../

(1)

+Mi történt?! Hol vagyok?! Ez még mindig a bolt? Kik ez a nő? Miért érzek azt, hogy ki akarom inni az utolsó csepp vérét is? Nem tudom mi történik itt, de ha valaki nem mondja el sürgősen, akkor itt vér fog folyni!
/ Elindulok az asszony felé, és ezt mondom ingerülten: /

- Mi a jó büdös franc van itt?! Ki vagy, és hol vagyok?! Válaszolj, vagy megbánod!

/ Ezután benyúlok a zsebembe, és nagy meglepetésemre benne van a késem. Helyes! Hát akkor kezdjük! Előveszem a késem, és a nőre szegezem. /

(1)

Dante

Az idős nő pikk-pakk lefegyverez. Nem is érted, hogy történhetett ez, hiszen, az ég szerelmére, kicsattansz az erőtől, viszont ő csak egy vén szatyor!
- Én a helyében, fiatalember, nem ilyen ostobaságokra fecsérelném az erőmet, hanem mindenekelőtt táplálkoznék!
Egyik zsebéből előkap egy tasakot, amelyben valami olyan dolog található, amitől megőrülsz. Őrjöngve kiiszod a vért a műanyagból, és most már jóllakottan, ám még mindig nyugtalanul tekintesz körbe a helyiségben. Szinte ugyanaz, mint 890 évvel ezelőtt, csak egy-két újabb kacat van felsorakoztatva a polcokra.
Meg akarod kérdezni megint, hogy hol vagy, de a nő már eltűnt. Minden bizonnyal akkor mehetett el, amikor a vérrel voltál elfoglalva.
Tekinteted ekkor a kirakatra réved, ahol egy új város terül a szemed elé. Az üvegre egy hegyes fülű, furcsa szemű kisgyerek van tapadva, aki vigyorogva bámul Rád.
Bejön az ajtón, és elrikkantja magát:
- A bácsi látta már a szép virágokat? Az anyukám azt mondta, maga Danu ajándékozott meg minket velük!
Nem figyelsz a kis fickóra, mert ekkor megpillantod a Fősugárúton üldögélő szépséget, aki egy virágot bámul önfeledten.
Mintha láttad már valahol... Talán csak álmodban, amint a nevedet suttogta...

Folytatás a Fősugárúton.