Annantina nagyi boltja

/A lufit leeresztem és a borítékkal együtt a kabátom egyik belső zsebébe süllyesztem. /
-Merre találok hozzám hasonlókat? /-kérdezem tőle./
/Megvárom a válaszát majd amennyiben nincs még valami mondanivalója kimegyek a boltba. Még egyszer utoljára körülnézek a helységben ahol minden elkezdődött, majd elköszönök és kilépek az utcára. Összetört szemüvegem darabjait, múltam utolsó szilánkjait a padlón hagyom. Az ajtóból még visszafordulok és így szólok a nénihez:/
-Köszönök mindent!
/Ezután behúzom magam mögött az ajtót és elindulok az éjszakába./

(6)
*Folytatás a fősugárúton*

/Néhány pillanatig a semmiben zuhanok, majd hirtelen padlót fogok. Felemelem a fejem, és körülnézek. Egy, az üzlethez hasonló helység padlóján heverek, de nyilvánvalóan nem ugyan ott. Pontosan előttem áll például egy tükör, ami eddig biztosan nem volt ott. Amikor belenézek, úrrá lesz rajtam a megdöbbenés. Egy furcsa, sárga álcát viselő alak néz vissza rám. Lepillantok, és rájövök, hogy én vagyok. A legkockázatosabb melókat is rezzenéstelenül végigcsináltam, de most mégis kezdek megijedni. Mi ez a jelmez, és hogy került rám? Ám alig van időm latolgatni a lehetséges válaszokat, mivel a tükrön izzó betűk jelennek meg:/
"Légy üdvözölve H'Sekiratban, Stachel Diabolus, a Vadászok klánjának harcosa!"
+Ez már tényleg hátborzongató! Mit akar ez jelenteni? Sose hallottam még ilyen helyről, pedig sok felé voltak kapcsolataink. De ami még furcsább, az a név. Minden bizonnyal engem szólított így, de miért? És vadásznak nevez, pedig nem hogy az én családomat nem így hívták, de még csak nem is hallottam ilyen nevű csoportról. Valami nagyon távoli országban lehetek, de hogy kerültem ide? Talán álmodom? Ha igen, akkor miért nem tudok felébredni?
/Rájövök, hogy még körül sem néztem. Megragadom a kardot, az egyetlen dolgot, amiről biztosan tudom, hogy honnan származik, majd lassan, magabiztosságot tetetve körbepillantok./
(1)

/Alig tértem magamhoz az előbbi meglepetésemből, máris jön az újabb. Szépsége és az arcán látható csavarok és fémlapok miatt néhány másodpercig csak némán bámulok a nőre./
+Ez a csaj nyilvánvalóan azért van itt, hogy engem fogadjon. Talán nem volt teljesen véletlen, hogy idekerültem. Valaki akarta, hogy így történjen?
/A szavai hideg zuhanyként hatnak rám. Mindenféle időutazásról meg feladatról beszél, közben én még azt sem tudom, hogy kerültem ide. Amikor leáll a szöveggel, felteszem neki azt a kérdést, ami a leginkább foglalkoztat:/
-Várj egy percet! Kinek tartotok engem ti, "vadászok"?
(2)

/ A nő, amilyen váratlanul bukkant fel, olyan gyorsan le is lép. Zsebre teszem a leveleket, a kardot pedig a hátamra erősítem, majd én is az ajtó felé indulok./
+Szóval a jövőben vagyok, és egy szörnyvadász-szervezet tudtom nélkül besorozott. Ez elég hátborzongató, bár járhattam volna rosszabbul is. Itt legalább nincsenek a nyomomban a maffia emberei. Az a vámpír nem hiszem, hogy meg tudna állítani, a múltban én voltam Németország egyik legjobb bérgyilkosa. A dolog legnehezebb része az lesz, hogy hogyan találom meg őt ebben az idegen városban. De ha teljesítem a küldetést, a vadászoktól minden kérdésemre választ kaphatok!
/Kinyitom az üzlet ajtaját, és kilépek az utcára. Valószínűleg elég nagy feltűnést fogok kelteni ebben az álruhában, de ez most a legkevésbé sem érdekel./
(3)
*Folytatás a fősugárúton*

/Az érkezés térít magamhoz. Kérdések áradnak a fejembe, mit keresek a földön, zuhantam, vagy elestem? Lassan feltápászkodok. Utolsó emlékeimbe kapaszkodok, melyek azt mondják, hogy kerestem valakit, aki segíthet nekem a boltban, csalódottan tapasztalom, hogy nincs itt senki. Amint kilépek, a fátyol mögül észreveszem, hogy ez nem ugyanaz a bolt, mint ahova kicsivel korábban beléptem. Több minden nem stimmel, a polcok, a könyvek, ennyire nem üthettem meg magam. Lehet, hogy nem emlékszem mindenre? De egy ekkora átrendezéshez hosszú idő kell, és akkor biztos, hogy észrevették volna, hogy ott fekszem a földön. Felötlik bennem a gondolat, keresek olyat, amire biztosan emlékszem, a sakktábla. A hely még mindig teljesen üresen áll, és amint oda érek a kirakathoz, látom, hogy a tábla nincs sehol. Mikor tekintetemet felemelem, és a kirakatból kifelé fókuszálok, még furcsább dologra leszek figyelmes. A város, amiből jöttem teljesen megváltozott, a koszos kis utcácska helyét átvette valami szemkápráztató kilátás egy gyönyörű csillogó városra. Az épületeket fénylő hidak kötik össze, és repülő autók közlekednek közöttük. Félre teszem minden racionalitásomat, és megindulok az ajtó felé.
+Ezt látnom kell közelebbről./

(1)
*Folytatás a fősugárúton.*

/Lepereg előttem az egész életem. Éles tisztasággal látom a hibáimat, a bűnöket, amiket elkövettem. 101 esztendő, egy múló pillanat és egy örökkévalóság egyben. Látom a szeretőim arcát, a gyermekeimét, akik véremből lettek. Látom az álmaimat, amik túl abszurdak és hihetetlenek voltak ahhoz, hogy túlélhessenek engem. Zuhanok és zuhanok a képek örvénylő forgatagában. A múlt a jelen és a jövő végzetes kavalkádban fonódik össze, és a kavalkádból kötél lesz, szoros akasztófahurok, ami egyre szorosabban szorítja a nyakam. Vagyis nincs nyakam, úgy érzem, mintha lebegnék egy időn kívüli térben. Mindent fehér ragyogás borít be. Aztán a távolban meglátok egy ajtót. Sötétebb, mint minden, szinte vonzza a tekintetem. A túloldaláról bársonyos női hang szól hozzám./
- Gyere és élj! Még nem jött el a te időd!
/Én pedig az ajtó felé rohanok, pedig úgy érzem a fehér ragyogás a húst is leégeti a bőrömről. És akkor elérem a kaput...

Hirtelen nagyon hideg van mindenhol, de ezt csak félig-meddig fogom fel, ugyanis nem fázom. Jázminillatú sötétségben fekszem. A tagjaimból valahogy furcsán kifutott az erő, de érzem, hogy minden pillanattal egyre erősebb leszek. Nem merek mozdulni, félek, hogy akkor visszaszippant magába az őrjítő fehér fény, félek, hogyha megmozdulok szétszakad az illúzió és újra ott találom magam táncolva a Kaszás karjaiba bújva.
Nem tudom meddig feküdtem mozdulatlanul, talán egészen addig, amíg a régi dac föl nem ütötte makacs fejét a lelkemben.
+ Én bizony nem futamodok meg!
Azzal megpróbáltam ülő helyzetbe tornázni magam. És milyen könnyen ment! Az izmaim finom harmóniában működtek, olyan olajozottan, hogy megdöbbentem. A sötétség pedig feloszlott, illetve kisebb fénycsíkok törtek át a függönyön. Ekkor jöttem rá, hogy a hajam volt az, ami zuhatagként beborított. Értetlenkedve fésültem hátra a hihetetlen fátylat, amit bronz, borostyán, réz és egyéb bársonyos és göndör tincsek alkottak.
Zavartan néztem körbe, a látásom pedig meglepően éles volt. Minden olyan szokatlan volt, olyan más...
Felálltam, de amikor megláttam a testemet majdnem elájultam. Meztelen voltam, de nem ez számított, a test amit viseltem nem az enyém volt. Higgyék el nekem, 101 év közös használat után megismerem magamat! Ez a nő azonban nem én voltam.
+ Csak nyugalom, mindjárt kiderítem mi történt...
Először is ruhát kellett keresnem. A bolt rendben volt, olyan volt mint legutóbb, pontosan olyan... Egy kis kupac tetején ott hevert a könyvem, amit az idős asszonynak adtam. Azonban megsárgult volt, mintha majd ezer éves lenne. Gyorsan fölkaptam és sápatag kezeimmel aggodalmasan pergettem a megsárgult lapokat. Minden bizonnyal az én könyvem volt, amit alig néhány perccel ezelőtt fejeztem be..
+Mégis hogyan lehetséges ez? Mi ez az őrület?
Nyugalmat erőltettem magamra. Magamhoz öleltem a könyvet, az életem bizonyítékát és vádló emlékét, majd megindultam, hogy keressek valami ruhát először is. Nem találkoztam senkivel, de találtam egy hosszú régies fehér ruhát, amit hamar fel is öltöttem.
+ Nah most el innen minél hamarabb!
Az ajtó felé indultam, de amikor megláttam a város látképét lefagytam. Olyan volt, amiről csak álmodhattam, aminek megvalósulását soha nem gondoltam volna. Az arcom az üvegre tapasztottam és úgy bámultam, ahogy éhes kisgyermek néz be az édességbolt kirakatán. Az ámulat küzdött bennem a hitetlenséggel. Azonban amikor a kirakat üvegében megláttam magam, hinnem kellett. Magas voltam és karcsú, a bőröm furcsán sápadt volt, valami aranyos csillogással. A szemeim három gyűrűből álltak, a füleim pedig hosszúkásak voltak, a végük pedig mintha pókhálós lett volna. Azonban egy csillanás az ujjamon vonta magára a figyelmem. A gyűrűm, az én gyűrűm volt az idegen testem. Claude gyűrűje, a régi életem gyűrűje. Ránéztem a gyűrűre, majd a kezemben tartott megsárgult könyvre. Láttam a kirakat üvegében, ahogy a különös idegen széles csábító mosolyra húzza tökéletes ajkait.
+ Legyőztem a Kaszást...
Hallottam a csengő nevetést, az én nevetésem, ami kristálycsengettyűként visszhangzott végig a bolton. Még egyszer körbenéztem, aztán végleg elfordultam. Egy élet véget ért, de egy új még csak most kezdődik...
Azzal kiléptem az útra, az áttetsző járdalapokra, az ezernyi új élményt kínáló új életembe./

(1)

/Először a bőréhez simuló anyag, és a kemény fapadló érintése jutott el agyáig. Pár pillanattal később ezernyi szag zsongította el, még csak ébredező érzékeit. Szemöldökét összevonva a hátára fordult, majd szemeit is kinyitotta. /
+ Mitől ájulhattam el? Sosem volt alacsony a vérnyomásom. Az utóbbi időben rászoktam a reggeli kávékra. Igen, lehet ez volt a gond. Le kell szoknom a kávéról! +
/ Tekintete a kezében szorongatott karkötőre tévedt. Megkönnyebbülve megállapította, hogy a tárgynak nem esett baja. /
+ Kár lenne érte. Igazán szép darab. Finom faragású kézimunka.+
/ Egyre inkább érezte, hogy a teste magához tér, és már képes lenne kezelni a függőleges testhelyzeteket is. Felülve vette észre, hogy felette már korántsem az a látvány fogadja, amire számíthatott. Emlékei és számításai szerint az asztal alá kellett, hogy érkezzen, de se a négylábú tartóalkalmatosságot, se a rajta lévő makettet nem látta viszont. Elgondolkozva nézett maga elé, és amint elméje feldolgozta a látottakat, heves csodálkozásának hangot is adott. /
– Mi a… / Elkerülhetetlennek érezte, hogy megdörzsölje a szemét. Egyik régi rémálma válhatott valóra, mert arca sápataggá vált. /
+ Nem, nem, nem! Ez most csak egy vicc, ugye? Még anyám sem adott rám ilyen göncöket! Ez a szín… a szabás… az anyag… Munkához sem venném fel, pláne, hogy fehér és rózsaszín! Biztos, még mindig nem vagyok magamnál. Ez egy rossz álom… ez egy rendkívül rossz álom, amiből fel szeretnék ébredni! Most! +
/ Feltápászkodva, a bokájába nyilalló fájdalom mindennél jobban éreztette vele, hogy álomról itt szó sem lehet. Óvatosan nehezedett sajgó lábára, amíg az megszokta súlyát. /
+ Úgy tűnik, csak kicsit megbicsaklott. +
/ Megnyugvó sóhajjal lépett a fátyolhoz, és félrehúzta. Remélte, új meglepetések már nem érik, de ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. A bolt berendezése már korántsem úgy nézett ki, mint ahogy emlékezett. Oda sem figyelve rakta zsebre a csontkarkötőt, és körbebicegve az üzletet, mindent szemügyre vett. Mindegyik tárgy réginek, kopottasnak tűnt, de Theo teljesen belezavarodott a korkülönbségekbe. Talált huszonegyedik századi tárgyakat, némileg régebbieket, egy-kettő modernebbnek tűnt, és néhány teljesen ismeretlen dolog is felbukkant. Egy ódon tükör segített neki végül, hogy teljesen őrültnek tartsa magát. Alaposan végigmérte a tükörképet, ami visszanézett rá. /
+ Tudom, hogy a tükrök torzítanak, de mintha nem lett volna ennyi felesleg rajtam. És ez a szerelés! Ki vesz fel fehér melegítőt? Rózsamintás edzőcipő? Na ne… Rózsaszín atléta? És mi ez a rengeteg virágminta? Hihetetlen, hogy képes valaki így… Várjunk csak… A hajam, mintha világosabb lenne. Igen, ez barna, de elég sötét. Az arcom is, kicsit más, lágyabb, nem annyira erőteljes. A szemem sötétebb, és tényleg, merre van a szemüvegem? De várjunk csak. Nem is kell szemüveg, látok nélküle is. Nem is annyira rossz. Csak ez a sok rózsaszín… Ez pedig? +
/ Ahogy arcképéről lassan letért fókusza, úgy vette észre a tükrön megjelenő feliratot. Üdvözöllek, Philomela Ylva… Bár a mondat még folytatódott, egy karcos hang terelte el a figyelmét. Odakapva fejét, egy söprögető öreg hölgyet pillantott meg./
– Jó napot… /kezdte bátortalanul./
– Szép napot, kedvesem! /villantotta leszerelő mosolyát az idős asszony./
– Elnézést, hogy csak így betörtem. / Mások mosolya az ő ajkairól is gyakran szült hasonló reakciót, ez most sem történt másképp. /
– Válaszokat itt bent is találhatsz, de a legtöbb kérdésedre csak a hozzád hasonlók ismerik a feleletet. Őket pedig, kint találod. / Theo tekintete követte a nőét, és a kirakaton túli látvány újra elakasztotta szavát. / – H'Sekirat városa lenyűgöző, nemde? / A lány csak bólintani tudott. / – Akkor mire vársz kis vérfarkas?
/ A lábai szinte magától indultak meg az ajtó felé. Visszapillantva már nem látta az idős hölgyet. Kezét még pár másodpercig a kilincsen nyugtatta, majd azzal a határozottsággal, amivel Rómában az üzletbe érkezett, kinyitotta, és kilépett a forgatagba. /
{1}

/És egy végtelenségnek tűnő pillanatnyi dőlés után megérkezett a padló. Nem kényelmes. E tény fényében úgy dönt, inkább feltápászkodik. Még mindig ismeretlen számára, hogy miben botlott meg, de elsődleges gyanúsítottja, holmi lesből támadó küszöb, tisztázza ártatlanságát azzal, hogy egyszerűen nem létezik. A saját cipőfűző aljas árulása is kiesik a lehetőségek közül, mégpedig egész hasonló módon a küszöbhöz: Lábát leginkább fáslinak tűnő kötözés fedi cipő helyett. Ez gyanús, ő kifejezetten cipőt viselt amikor elesett, és ez az elmúlt tizenöt másodpercen belül történt. Inkább körülnéz, hátha talál valamit, ami eltereli a figyelmét ezekről a gyanús dolgokról.
Meg is találja egy tükör formájában. Ugyanis amit benne lát, az eltereli a figyelmét mind a nemlétező küszöbről, mind az átalakuló cipőről. Mégpedig nem másra, mint saját, nem kevésbé gyanús kinézetére. Mostmár tudja, hogy csak álmodhat, mert a tükörképe szinte teljesen idegen, mégis egyértelműen magát látja. A tükrön egy felirat jelenik meg.
"Üdvözlet, Selia Tendaun, vadász..."
Ez nem neki szól, mert őt nem így hívják. Minden ismerete szerint Sally Dixon a neve.
És mégis ismerősen cseng. Körülnéz, hátha talál gazdát a névnek, de nem lát önmagán kívül senkit. Elindul az ajtó felé, egy kis friss levegő biztos jót tesz. Vagy ha felébredne, mert őszintén reméli, hogy álmodik. Az az örökkévalóságnak tűnő pillanat amíg hasraesett tényleg egy örökkévalóság lehetett, mert az utcát, ahova kilép teljesen átépítették közben./

(1)

+ Hűha. Mitől fáj ennyire mindenem? +
/ Ez volt az első gondolat mi átsuhant a fején, mikor magamhoz tért. Lassan elkezdte kinyitni szemeit. Amit először megpillantott az egy régi fadeszkás mennyezet volt. Ösztönösen felült és közben furcsa dologra lett figyelmes. /
+Na várjunk csak! Valami nem stimmel... +
/ Azzal kinyújtotta mindkét kezét s utána az egyikkel letakarta a bal szemét. Továbbra is látta a körülöttem levő világot. /
+ Ez valami csoda lenne? +
/ Ahogy felfogta a helyzetet ösztönösen a lábait vette szemügyre. /
+ Még a lábam is... Lehetséges tán, hogy álmodom ép? Nem. Gondolkozzunk logikusan. Az utolsó emlékem mielőtt elvesztettem az emlékezetem. Mi is?... Ja igen. A régiségbolt! +
/ S megzavarodottan, illetve csodálkozva körbenéz az épületben. /
+ Nem éppen olyan, mint amibe bementem, de túl nagy a hasonlóság, hogy más legyen. Mégis mi történik itt. Semmi mást nem csináltam csak megnéztem azt a szép makettet! A makett! Tényleg hol van? +
/ Feltápászkodik és elkezd nézelődni a boltban míg nem rájön, hogy nincs itt se a áttetsző függöny se a makett. Ezután észrevesz egy tükröt, melyben egy idegen férfi bámulja. /
+ Na várjunk csak. Az egy tükör. Akkor miért egy vadidegen személy néz vissza rám?! +
/ Eközben lassan közelebb lépdel a tükörhöz, s mikor odaér megérinti. /
+ Üveg. Ez tényleg egy tükör. Az alak akit látok pont úgy mozog, mint én... Mond, ó Uram, mégis mi történt velem?! Várjunk csak valami felirat van a tükör tetején. Mi az? Nem tudom rendesen elolvasni. Ennyire rosszabb lett a látásom? Ez kezd egyre furábbá válni. Ha egy álom akkor miért érzem ennyire valósnak? Vagy talán.. Igen, akár ez is lehet.. Lehetséges, hogy Isten akaratából új testet kaptam volna? Ez túl abszurd. Legalábbis egy hétköznapi embernek. Viszont én nem az vagyok. Eddigi életem nagy részét az olyan szörnyek elpusztításával töltöttem, melyek az átlagos ember számára csak a mesékben léteznek!! Nyugalom, nyugodj meg. Csak higgadtan. Először is nem maradhatok ezen a furcsa helyen. Vissza kell térnem a kolostorba, hogy ott átgondolhassam a helyzetet... +
/ Azzal elindult az ajtó felé, miközben kinézet az ablakon. /
+ Ó, Uram! Mégis mi a frász folyik itt?! +
/ A szemei elé táruló látvány egyeseknek csodálatos lehet, de jelen helyzetben sokkoló volt. Az amúgy is nagy épületek, hatalmas felhőkarcolókká váltak, az autók nem a földön közlekedtek, hanem a levegőben és ami a legijesztőbb, hogy mindenütt elektronikus és még a modernebbnél is modernebb eszközök! /
+ Tény, hogy nem vagyok a technika híve, de azért ez mégis csak sok! Most már tényleg nem értem, hogy hol vagyok. Legjobb lesz kívülről is megnéznem a helyzetet, s ha valóban ilyen lett a világ, akkor ráérek még a testemmel foglalkozni.+
/Azzal szépen kinyitotta az ajtót és kilépdelt az ismeretlen város, ismeretlen utcájára.../
<1>
*Folytatás a Fősugárúton.*

/A legtöbb harminchoz közelítő férfi számára nem teljesen ismeretlen érzés az, mikor egy idegen helyen tér magához és nem emlékszik rá, hogy is került oda. Így volt ezzel ő is. Bár soha nem volt az a bulizós fajta, sőt, kifejezetten spártai módon élt, azért ő is volt fiatal, s egyetemi évei alatt vele is megesett egy s más. A mostani helyzet azonban mégis megdöbbentő, szinte már sokkoló volt.
Először fel sem fogta, hogy hol van. Két faoszlopot látott maga előtt, s mikor felnézett, látta, hogy a mennyezet is fából készült, valamilyen sötét anyagból. Az oszlopokon túl pedig valamilyen hatalmas tükröt látott, de akkorát, mint még soha. Próbált visszaemlékezni, hogy mi is történt vele, s ekkor hirtelen, áradatszerűen öntötték el az emlékek. Beletelt pár pillanatba, amíg rendezte őket. De még ezután sem értette, hogy hol lehet. Hisz utolsó emléke szerint egy régiségboltban volt. Ez a hely viszont egyáltalán nem emlékeztetett arra. Felállt, s elindult a tükör felé. Ekkor tudatosult benne, hogy fázik a talpa. Lenézett, s döbbenten látta, hogy nincs rajta cipő. De nem csak lábbeli, ruha sem fedte testét sehol. Ez volt az a pont, ahol kezdett aggódni. Körülnézett, hogy van e valaki a közelben, miközben szégyenlősen próbálta takargatni magát. Ám hirtelen riadtan felsikoltott, mivel váratlanul valami puha, áttetsző, hártyás anyag ölelte körül a testét. Ösztönösen ugrott előre, hogy szabaduljon, ám arra kellett rádöbbennie, hogy ugrása következtében mintha métereket emelkedett volna a magasba, s ott is maradt. Háta mögül pedig zizegő, suhogó hangot hallott.
Most már teljesen pánikba esett. Megpördült, de továbbra sem látott senkit. A furcsa hangot pedig még mindig a háta mögül hallotta. Szörnyű gyanúja támadt, ami józan pillanataiban talán soha sem fordult volna meg a fejében. A tükör felé fordult, s közelebb is libbent. Ekkor végre megpillantotta magát. A hatás még így, hogy valami ilyesmire számított is, sokkoló volt.
Egy piciny, talán huszon-egynéhány centi magas alakot látott, hatalmas, áttetsző rovarszárnyakkal a hátán, amint egy szoba közepén lebeg. A helyiség egy régiségkereskedésnek látszott. Pont olyannak, mint ahová korábban betért. Mozgásnak, életnek nyomát sem látta. Ha volt is személyzet, aki a boltra vigyázott, most épp nem mutatkozott. De őt ez igazából nem is érdekelte. Úgy érezte, eljutott arra a szintre, amikor nem szeretne mást, csupán lekuporodni a földre, összegörnyedni, és kétségbeesetten nyöszörögni. Szárnyai engedelmeskedtek is a gondolatnak, s puhán visszaejtették őt a földre. Úgy látszott, hogy a repülés ugyanúgy ösztönösen megy neki, mint a végtagjainak mozgatása./
-Hová kerültem? Mi történt velem?
/Suttogta maga elé, miközben térdre ereszkedett. Az első gondolata az volt, hogy csak álmodik. De valahogy mindent olyan valóságosnak, igazinak érzett, mint még soha, egyetlen álmában sem. Igaz, a legtöbb álmára nem emlékezett./
-Talán ez tényleg csak egy álom. Akkor fel kellene ébrednem.
/Szólalt meg ismét, ezúttal határozottabb, magabiztos hangon. Erősen arra koncentrált, hogy felébredjen. Persze nem történt semmi. Megismételte a próbálkozást, ezúttal még elszántabban. Most sem történt semmi. Próbálkozott még párszor, fel is állt, megcsípte a bőrét, de hiába. A fájdalmat ugyan érezte, fel is szisszent, de más nem változott. Csalódottan ült vissza a földre./
-Nem tudok felébredni. Talán kómába estem. Valami történt velem, elájultam és nem tudok felébredni. Azt mondják, akik kómába esnek, nagyon intenzív álmokat élnek át. Talán velem is ez történik éppen.
/Találgatott ismét, de továbbra sem tudott semmit, ami alapján bármi biztosat állíthatott volna. Hiszen miből is tudhatná bárki, hogy amit valóságnak hisz, az nem csak egy álom? Senkinek sincs beépített valóságérzékelője. Minden, amit látunk, hallunk, érzékelünk, az agyunkba fut be, s az fordítja le nekünk a bonyolult információkat gondolatokká, érzésekké, s ebből épül fel a környezetünk. Amikor álmodunk, ugyanilyen képeket és érzéseket kapunk az agyunktól, csak éppen azok hamisak, kitaláltak. De mi ezt nem tudhatjuk, mert nincs semmi árulkodó jel. Ki vagyunk szolgáltatva a saját elménknek, s nem tehetünk ellene semmit./
-Akár álom, akár valóság, nem ülhetek itt a végtelenségig. Ideje körülnézni.
/Határozta el magát, s felállt. Alig indult azonban el, megpillantott valamit a földön. Egy fénykép volt az, ami az anyját ábrázolta. Emlékezett rá, hisz mindig magánál hordta. Egy kicsiny, fekete-fehér igazolványkép, ő mégis nagyon szerette. Odalépett hozzá, s óvatosan felemelte. Régebben könnyedén elfért a tenyerében, mostani méretéhez képest viszont akkora volt, mintha csak egy füzetlapot tartana a kezében. Szomorúan elmosolyodott, miközben az ismerős vonásokat figyelte./
-Na de most hogyan tovább?
/Kérdezte hangosan. Felröppent. Meglepően könnyedén ment neki, bár kicsit magasabbra emelkedett, mint szeretett volna. El is könyvelte magában, hogy jobb lesz vigyázni az ilyen hirtelen manőverekkel. Ahogy körülnézett, megpillantott az egyik polcon egy babát. Egy férfit mintázott, aki valamiféle régi, több száz évvel ezelőtti divat szerint volt felöltöztetve. Kék nadrágot viselt, ami csak a térdéig ért, onnan egy ugyanolyan színű harisnyában folytatódott, felül pedig egy halványzöld inget, melynek ujjai és nyaka nagy, csipkés fodrokban végződtek. Mindezt egy csillogó, kék cipő egészítette ki, arany csatokkal és egy kék selyemöv, szintén arany csattal. Elhúzta a száját, majd lemondóan sóhajtott./
-Ez is jobb, mint a semmi.
/A babához röppent, s nagy nehezen levetkőztette. Az öltözés sem ment könnyebben, de végül megoldotta. Az ing hátát ki kellett vágnia a szárnyai miatt, de szerencsére talált egy ollót, amit nagy nehezen meg tudott emelni, s hosszas ügyetlenkedés után végül sikerült megoldania a problémát. Mikor minden ruhadarabot magára öltött, visszaröppent a tükör elé./
-Hát ez fantasztikus.
/Jegyezte meg gúnyosan, mikor végignézett magán, majd vidáman felkacagott. Most már nem törődött vele, hogy amit átél, az valóság e, vagy csak álom. Kíváncsi volt, hogy vajon mi vár még rá ezen a fura, egyszerre ijesztő és lenyűgöző helyen. A fényképet az inge alá rejtette, majd felröppent, s az ajtó felé libbent./
<1>

/Ahogy a tudatom szikrája lassan pislákolva éledezik, úgy válik a világ ismét valósággá. Előbb csak saját magam. Némi kavargás a gyomromban, melyhez egy kiadós fejfájás társul. Érzem, hogy az oldalamon fekszem és a padló hideg. Óvatosan átgördülök a hátamra, a kezeim a zsebembe csúsznak az olcsó cigi után kutatva. Semmi a bal zsebben, és ugyanez a többiben is. Ekkor kitör belőlem a nevetés./
+Most öltem meg valakit, és kirabolnak egy régiségboltban!+
/Ekkor tűnik csak fel, hogy a tompa sajgás, ami minden levegővételnél figyelmeztetett, hogy bizony az ember nem alkalmas focilabdának, megszűnt. Csak a torkomnál érzek szorítást. A kezem megindul a gallérhoz, és rájövök mi az. Szoros az ing. Kigombolom a felső gombokat, majd lassan felnyitom a szemhéjaim. A fény bántóan hatol be a szempillák alá, hunyorgásra késztetve, de a világ lassan alakot ölt. Egy hétköznapi mennyezet néz velem szembe, körbe polcok különböző lim-lomokkal. Kezem kapaszkodó után kutatva, végül valami oszlopot találva, felsegítem magam. Ebben a pillanatban érzem meg a remegést a testemben, összegörnyedek, az izmaim rángatóznak, remegnek, majd elmúlik. Lihegek pár pillanatig, majd végül talpra kecmergek. Kissé bizonytalanul, de állok. Próbálom felidézni az utolsó percek eseményeit, de valahogy nem akar összeállni a kép. Az este is olyan zavaros, mint egy Tarantino film: ahol létezik a film egészében, csak mintha valami kezdő vágó összekeverte volna az eseményeket. Pár lépés előre, amikor észreveszem a hatalmas tükröt magam előtt./
+Pont erre van most szükségem…/Biggyesztem le az ajkaim, lemondóan./
+Szinte már látom magam milyen képet is festhetek, a gyűrt kab…/de a gondoloat azonnal elvész, ahogy belenézek a tükörbe. Egy magas, fekete hajú férfi bámul rá vissza. A szemeim tágra nyílnak és önkéntelenül is a kezeim az arcomhoz emelem. Érzem az ujjaim, és érzem ahogy az arcomhoz érnek, ráadásul látom is! Fekete haj, fekete szemek, a bőröm kissé kreolos beütésű. A balon kabát, ing, kopott farmer a régi. Csak én nem./
-Mi a fene folyik itt?/Szemeimet dörzsölöm, hátha a hallucináció abbamarad. De nem. Azt hiszem túlságosan is bevágtam a fejem, de mégis mi ez és mi történt? Számtalan és még egy kérdés tódul az elmémbe, amikor az eddig itt lopakodó remegés ismét lecsapott. A tagjaim előbb lassan, majd gyorsabban remegni kezdtek. Az ijedtségtől nekihátráltam egy polcnak, a szememet behunyva próbáltam megnyugodni, azzal nem megyek semmire, ha pánikba esem. Mély levegő. Majd még egy. És még egy. Úgy látszott ez használ, a pánik és a remegés elmúlt. Kinyitom a szemem és újra ott látom „magamat”. Legalábbis a tükör szerint. De most megváltozott. Mintha a belsejében gomolygott volna valami. A kíváncsiság közelebb kényszerített…/
"Athalay Nekara, Vérfarkas! Üdvözöljük H'Sekirat városában!"
/Itt kezdtem el megnyugodni, mert vagy még mindig álmodom, vagy ez a világ legjobb átverése. De ekkor éreztem meg először, hogy felmordul. Láttam magam a tükörben, ahogy homályosan eltorzul és mintha egy fekete farkas és az én képem egybeolvadt arckifejezése bámult volna vissza./
+Éjfél./Hangzott a gondolat, de nem voltam benne biztos, hogy a sajátom./
+Ki vagy te? Mi vagy te? Mi történt? És mi van az éjféllel?
+Sok kérdés. Nincs Athalay, nincs Éjfél külön. Mi mindig egyek voltunk, csak eddig nem éreztél. Itt leszek, és hamarosan megérted…
-Az ég szerelmére! Megőrültem volna?! /De válasz már nem érkezett, vagy eddig sem volt válasz? Nem tudtam volna eldönteni. A bőröm bizseregni kezdett, és mintha megint az a furcsa érzés közeledett volna. Lassan elindultam kifelé, levegőre volt szükségem. Ahogy az ajtó felé közeledtem, akkor hallottam meg, mintha egy bogár szárnyainak suhogása lenne. Pár pillanat múlva megtaláltam a forrását is, egy alig húszegynéhány centi magas ember, vagy legalábbis olyasmi, kicsiny szárnyakkal. Azt hiszem az őszinte döbbenet kiült az arcomra, ahogy sűrű pislogások közepette próbáltam megérteni, vajon mit is látok./
-ÖÖÖ…jó napot./hallottam a hangom, ahogy zavartan, esetlenül ejtem ki a szavakat a számon./

<1>

/Mikor az ajtóhoz libbent, megállt, hogy szemügyre vegye az üveg mögül elé táruló látványt. Elsőre még nem látott semmi különöset, csak egy nagy, széles autóutat, s az utca túloldalán pár színes kirakatot, sok sok neonfényű felirattal és reklámtáblákkal. De aztán valami árnyékot vetett az aszfaltra, s a szeme sarkából látta, ahogy egy autónak kinéző tárgy elsuhan az épület felett. Ezen persze meglepődött, de nem volt ideje csodálkozni, mert hangokat hallott a háta mögül.
Megfordult, szárnyai hevesen csapkodtak, hogy a levegőben tartsák a testét. A férfi, akit maga előtt látott, nem volt különleges. Bár az átlagnál erősebb, izmosabb felépítésű volt, mégis, nem lehetett azt mondani, hogy ijesztő lett volna. Neki mégis annak tűnt, hiszen sokkal nagyobb volt mint ő. Egyetlen mozdulattal összetörhette volna az ő kicsiny, törékeny testét. El is gondolkozott rajta, hogy mostantól vajon mindig így lesz e. Védtelennek és kiszolgáltatottnak kell éreznie magát az emberek között? Hiszen még egy gyerek is nagyobb és erősebb nála.
Érzelmei az arcára is kiültek, látszott, ahogy ijedten hátrébb rebbent egy kicsit. De gyorsan összeszedte magát, s kicsit felröppent, hogy egy magasságban legyen az arcuk. Zavart mosollyal az arcán nézett a férfi szemébe./
-Jó napot! Kezet most nem nyújtok, az elég furán venné ki magát.
/Próbálta egy apró viccel leplezni a zavarát. De látta jól, hogy a másik is eléggé össze van zavarodva. Ez jó jelnek tűnt. Ezek szerint nem csak saját magát döbbentette meg a testében végbement változás. Bár, másodszor is végiggondolva, talán ez nem is volt olyan jó jel. Ösztönösen be akart mutatkozni, de valami oknál fogva nem a saját nevét mondta. Valahogy úgy érezte, az már nem illik rá. Egy másik nevet mondott, amit egyszer használt, valamilyen netes oldalon./
-Én Akrennys vagyok. S bármilyen furának is tűnhetek, teljesen ártalmatlan vagyok.
/A bemutatkozást egy vicces meghajlással toldotta meg, mely közben képzeletbeli kalapját is megemelte. Ez így a levegőben lebegve még mókásabban hathatott. Főleg, hogy közben egy pillanatra az egyensúlyát is elvesztette, s majdnem lezuhant. De sikerült visszanyernie az uralmat a teste felett, s újra felemelkedett, mielőtt még talajt fogott volna. Arcán egy enyhén szégyenkező mosoly jelent meg./
-Elnézést. Még elég új nekem ez a dolog, Bele kell szoknom.
/Magyarázkodott, s közben a másik férfi arcát figyelte. Szeretett volna rájönni, hogy vajon mennyit tudhatott, mit gondolt róla. Talán ő az oka mindannak, ami vele történt? Ő változtatta át, vagy csak valami teljesen ártatlan civil, talán épp a bolt tulajdonosa? Egyelőre bármi lehetett az igazság. Talán ezért is próbált lehetőleg zavarba ejtően viselkedni, hogy könnyebben szóra bírhassa a másikat. A játékban, színészkedésben, s mások kiismerésében mindig is jó volt, még akkor is, ha alapvetően egyenes ember volt. Ügyvédként muszáj volt megtanulni az ilyen trükköket is, ha be akarta bizonyítani a maga igazát./
<2>

/A kellemes nyári meleget felváltotta egy kemény és hűvös érzés./
+ Mi történt? Elájultam? +
/Szorosan összecsukott szelét, óvatosan nyitja ki. A kintről beszűrődő fény bántja, így vissza csukja, majd lassan újra kinyitja.
A durva, kopott padlót érzi maga alatt, és ahogy szétnéz, mintha kissé megváltozott volna utolsó emlékképei alapján, a bolt ahova betért./
+ Uh! A többiek, biztos már az étteremben vannak! Meg kell őket találnom! +
/Először négykézlábra emelkedik, majd a bokájára ül. Sajgó homlokát dörzsölteti, miközben próbálja az enyhe szédülését -amit a hirtelen mozdulat okozott- leküzdeni.
Fél perc múlva óvatosabban, mint az előbb igyekszik felállni, de a mozdulat félbemarad.
Szemei egy idegen nőn állapodik meg. Már majdnem köszönne neki, mikor előtte egy furcsa szöveg kezd el kibontakozni a semmibe./
"Üdvözöllek H'Sekiratban, Eyrana Caecus Saqron, Polimetron az alakváltok városából!"
/Már majdnem kezd eltűnni az írás, mikor tudatosul benne, hogy egy tükör előtt van, féltérdre ereszkedve./
- Mi van?
/Fakad ki. Megrázza fejét és elkezd felállni. Látja, hogy vele szemben egy hosszú fekete hajú, mogyoróbarna szemű, fehér bőrű nő egyszerre mozog. Aki ugyan abban a rövid sötétkék-fekete farmer nadrágban, fekete philip russel-es trikóban, egy pár fekete római saruban, fekete baseball sapkában és egy fekete övtáskában áll vele szemben, amit most ő is visel a kiránduláson.
Megrémülten hátrál pár lépést, ennek eredménye, hogy majdnem megint elesik és lever pár ócska kacatnak tűnő relikviát, egy asztalról./
- Fenébe!



{1}

/Az első döbbenettől alig tudtam megszólalni. A fejem zsongott, a bőröm bizsergett, a tükörből visszanéző arc nem az enyém és most itt áll, azaz repül előttem valami, ami leginkább a Pán Pétert juttatja eszembe. A zavartság és tanácstalanság egyértelműen kiül az arcomra, miközben a gondolataim próbálják felfogni mindazt, ami történik.
+Akrennys, hm érdekes név.+ /Miközben repült a bemutatkozáshoz egy régimódi üdvözlés is társult. Azt tudtam, hogy normális körülmények között én jönnék a bemutatkozásban, de őszintén még soha nem mutatkoztam be egy 20 centis repülő embernek./
-Az én nevem, Athalay Nekare.
+De miért?+ /Én nem ezt a nevet akartam mondani, de valahogy ez csúszott ki. Valahogy azóta a tükör óta befészkelte magát a tudatomba. De igazából nem számított. Most körülnézek, végre kilátok az utcára.
+Van egy olyan érzésem hogy ez nem London.+/fut át a fejemen, ahogy az utcának azt a részét bámulom, ami az ajtóból látszik. Majd kissé zavartan, hogy vajon hogyan kérdezzem meg, amit akarok, fordulok Akrennys felé./
-Bocsásson meg, azt mondta elég új ez a dolog. Ön tudja, hogy mi folyik itt? És hogy hol vagyunk? Mert utoljára arra emlékszem, hogy ebbe…vagyis talán egy hasonló boltba betértem és aztán elvesztettem a fonalat.
/Végül a kérdést, hogy vajon ő micsoda nem tettem fel, valahogy tolakodónak éreztem neki szegezni a kérdést. Próbálom hát összerakni a mozaikokat, de nem áll össze a kép./
+Álmodtam, vagy még mindig álmodok? Esetleg ez valami nagyszabású átverés? Nem, az nem valószínű.+
/Ekkor valami csörgés érkezett hátulról. De nem emlékszem hogy bárkit is láttam volna, hisz onnan jöttem alig pár perce./
-Ön is hallotta? Lehet hogy más is van itt? /fordulok Akrennys-hez a kérdéssel./

<2>

/Kezdett már kicsit fárasztó lenni a repülés, így inkább leereszkedett a legközelebbi asztalra. Olyan tartásban állt meg, mint ha egy győztes tábornok lenne, aki épp birtokba veszi az elfoglalt területet, jelen esetben az asztalt. Szárnyai, mint valami szellemszerű anyagból szőtt köpeny, borultak a hátára. Felnézett, hisz beszélgetőpartnere így már jóval fölé magasodott./
-Igazán örülök a találkozásnak, Athalay.
/Igazán különös hangzásúnak találta a másik nevét. Keleties hangulata volt neki, mintha csak valamilyen egyiptomi, vagy arab meséből csöppent volna ide. Persze, eddig mindent furcsának, meglepőnek vagy különlegesnek talált, amivel csak találkozott, mióta magához tért az asztal alatt. Ami azt illeti, még a saját hangja is jelentősen megváltozott. Sokkal vékonyabb, gyerekesebb lett, mint korábban. Szomorúan rázta meg a fejét./
-Sajnos attól tartok, én sem tudok sokkal többet a jelenlegi helyzetünkről, mint ön. Megkockáztatom, hogy mindketten hasonló élményeket éltünk át. Bár az ön történetét nem ismerem, csupán csak a szavaiban megrejlő utalások alapján gondolom, hogy ön is meglepő, mondhatni megmagyarázhatatlan dolgokkal találkozik, mióta magához tért. Kezdve talán rögtön velem.
/Mosolyodott el kissé szomorkásan. Végignézett magán, majd sóhajtott egyet./
-Nos igen. Bevallom, magam is meglepődtem, mikor először szembesültem a jelenlegi alakommal. Akár csak ön, én is mit sem sejtve léptem be ebbe a boltba, vagy egy hasonlóba. Majd elájultam, s mikor magamhoz tértem, már így néztem ki. De higgye el, azelőtt én is egy normális ember voltam.
/Kíváncsian figyelte Athalay reakcióit. Minden bizonnyal nehéz lehet elhinni, hogy egy normális emberből egy ilyen aprócska meselény váljék. Ő sem hitte volna, ha nem vele történik. Bizonyára folytatta volna még hosszas magyarázkodását, ha a férfi fel nem hívja a figyelmét valami érdekesre. Ő is hallott valamit, össze is rezzent egy pillanatra. Szárnyai kibomlottak, s lágyan hullámoztak a háta mögött, mintha valami láthatatlan szellő borzolná őket./
-Igen, hallottam én is. Talán a bolt tulajdonosa tér vissza?
/Találgatott, s közben tekintete a levetkőztetett babára siklott. Azokért a ruhákért nem fizetett. S bár kényszerhelyzetben volt, ez mégis csak lopásnak számított. Zavartan megköszörülte a torkát./
-Véletlenül nincs önnél pénz? Sajnos én a ruháim és minden egyéb holmim nélkül tértem magamhoz. Ezeket a ruhákat kénytelen voltam kölcsönvenni innen, a boltból. De nem vagyok tolvaj. Ha, esetleg kifizetné őket helyettem, végtelenül hálás lennék, s persze később visszafizetném.
/Nézett szégyenkező tekintettel a férfira. Soha életében nem kellett még kölcsön kérnie senkitől. Sőt, ő volt az, aki másoknak adott. A jelenlegi helyzetet roppant kényelmetlennek, s megalázónak érezte. Mégis, bár erős késztetést érzett, nem sütötte le a tekintetét./
<3>

*Akrennys és Athalay Nekare*
[2900. Július 22. Délelőtt]

/ Egy idős néni lépett be, a bolt hátuljából. Ősz haja kontyba fogva, arcát mély barázdákkal hintette tele az idő. Reszketeg kezeiben néhány díszes üvegpohár ismételte meg a nem sokkal ezelőtt hallott hangot. Fel sem pillantva, lassú tempóban sétált el az eladói pultnak kinéző keményfa asztalig, és terhét óvatosan egy portörlőrongy mellé helyezte. Tekintetét csupán ekkor emelte a két idegenre. Vastagkeretes szemüvege mögött a ráncok még mélyebbé váltak, ahogy kedvesen elmosolyodott. Meglepetésnek nyoma sem jelent meg. /
– Kedveskéim, hát ti még mindig itt? Mint két elveszett gyermek, úgy álltok itt. Ám válaszokat nem találtok a boltomban. Kint viszont már vár valaki, aki segíteni tud nektek. /Magyarázta megnyugtató hangján, olyan hangsúllyal, melyet csak egy bölcs nagymama ismerhet. Figyelmét újra a poharak felé fordította, kezébe vette a rongyot, és gondosan törölgetni kezdte a kristályremekműveket. /

*Eyrana Caecus Saqron*
[2900. Július 22. Délután]

– Vigyázz, a nagyi valószínűleg nem örülne, ha összetörnél valamit. / Hallatszott egy hűvös, női hang Eyrana mögött. A nyitott ajtóban egy fiatal, a húszas évei elején járó, hideg tekintetű lány támaszkodott. Karjait összefonva, laza tartásban dőlt az ajtófélfának. Fekete, vállig érő tincsei meg-meglibbentek a beáramló meleg levegő hatására. Amint sikerült felkeltenie Eyrana figyelmét kiegyenesedett, és közelebb lépve hagyta az ajtót becsukódni maga mögött. /
– Megvolt az első sokk. Most pedig, bizonyára sok kérdésed van, mint minden jövevénynek. Tedd fel őket szépen, sorjában. Azért vagyok itt, hogy válaszoljak, amennyiben tudok.
/ Közel állt meg a nőhöz, éppen annyira közel, hogy az a másik számára már kényelmetlen legyen, de még elég távol, hogy ne legyen túl fenyegető. /
– A nevem Shanice. És mivel alakváltó vagy, elkísérlek a kapuig, hogy felkereshesd a városodat, és az ottani vezetőséget. / Arcán nyoma sem látszott kedvességnek. Hideg távolságtartást sugallt minden mozdulata. / – De kezdjük a kérdéseiddel.

/Eyrana igyekszik rendezni a felborított holmikat, úgy ahogyan azelőtt voltak, de nem sikerül. Tevékenységét egy női hang zavarja meg. Mikor a hang irányába fordul, észreveszi a nőt./
- Jó napot!
/Köszönti, de az nem foglalkozik külön ezzel a formával, rögtön a lényegre tér!/
+ Valóban sokkoló volt a látvány és az is amit mond! +
/Alaposan szemügyre veszi a közelében lévőt, nem valami bizalomgerjesztő számára. Nem mintha bárki más az lenne!
Magabiztosságot színlelve nyújt kezet a nőnek, aki pár évvel lehet fiatalabb nála./
- Üdvözlöm! Nem tudom, hogyan kerültem ide és azt sem, hogy Ön miről beszél pontosan!
/Kezdi úja az üdvözlést, miután végighallgatta a lányt./
+ A nevem Scarlet Freeman, de a tükör valami Eryana Caecus Saqront üdvözölt. Szerintem összekever vele. +
/Akarja mondani gondolatait, de helyette csak ennyit mond./
- Caecus!
/Nem éri, miért, csak érzi, hogy ez most így helyes.
Ha a lány viszonozza a kézfogást, egy erős és határozott szorítással lesz gazdagabb, ellenben ha nem él vele, könnyed vállrándítással zsebre vágja mindkét kezét, a nadrágja zsebébe./
- Kérdések?! Mit ért az alatt, hogy alakváltó? Mi folyik itt? A diákjaim hol vannak?


{2}

*Eyrana Caecus Saqron*

/Valóban eleresztette a füle mellett a köszönést, és a felé nyújtott kézre sem pillantott. A feladatát végezte, és gyorsan túl akart esni a dolgon. Néhány pillanatig csupán szemlélte a magabiztosnak látszó nőt., majd sóhajtva belekezdett./
– Hogy mi történt? Azt pontosan mi sem értjük. Legutóbb, ha jól sejtem a huszonegyedik században lépett be, egy / fejével körbeint / ehhez nagyon hasonló régiségboltba. Nos, most a 2900-as évet írjuk. Nem ön az egyetlen, vagy az első, aki időt utazott a bolton keresztül. / Meg sem várva, hogy a másik felfoghassa, vagy feldolgozhassa, amit a dátummal kapcsolatban mondott, folytatta. / – A diákjai, már régen felnőttek, meghaltak, legfeljebb a leszármazottait keresheti fel. Már ha van értelme. Az alakváltó magyarázatához szükséges némi történelemlecke. A huszonegyedik században bekövetkezett egy olyan katasztrófa, ami az akkori embereket ismerve, várható volt. Érdemes leülnie, mielőtt tovább mesélek. / Intett egy, a régi korokban modernnek számító szék felé. Ha Caecus szeretne leülni, megvárja, amíg elhelyezkedik, ha nem akkor is tovább mesél. / – Ezt, és az utána következő időszakot nem részletezném. A történelemkönyvekből utána olvashat. A nagyobb változás a huszonhatodik században következett be, amikor az addig rejtett életmódot élő varázslények felfedték magukat. Vámpírok és vérfarkasok, feyek, goblinok, tündérek. Mágusok és boszorkányok, és persze az, ami a leginkább releváns most, az alakváltók is felfedték magukat. Persze, nem volt könnyű, sok idő kellett, amíg az új világrend megszilárdult. Most, H'Sekirat-ban vagyunk, a legnagyobb városban, az emberek városában. Azt hiszem, ideje rátérnem az alakváltókra. Ha kell idő, amíg megemészti, amit eddig mondtam, csak nyugodtan. Szóljon, ha folytathatom. / Türelmesen várt, amíg akár egy fejbólintással is, megkapta az engedélyt. Közben megérintette a bal fülén lévő fülgyűrűt. /
– Yash, remélem úton vagy. Kell a csere. / Néhány pillanatig elrévedt a tekintete, mintha figyelt volna valamire, majd megrázta a fejét. Újra a gyűrűhöz nyúlt, és várakozó tekintetét a nőre vetette. /

/Ahogy hallgatja, az az érzése támad, hogy kezd öreg lenni!/
+ A mai fiatalok más szemrebbenés nélkül, képesek a gyermekkor meséivel előállni, mintha az lenne a valóság?! Hihetetlen, hogy vannak ilyen emberek a korosztályomban! De ha neki ez a heppje? +
/Megértő és kedves tekintettel nézi a lányt, mint az anyukák a gyermeküket, amikor azok azt mesélik, teljes beleéléssel, mekkora szörnyet győztek le!
A felkínált ülőhelyet nem fogadja el, csendben állja végig a mesét./
+ Meg kell találnom a gyerekeket, mert a végén Alfonso teljesen kikészül a tini lányok rajongásától! +
/Kedves mosollyal néz a lányra, mikor az megkérdi, folytathatja e történetét. Apró felbiccentéssel, még jelzi is a lánynak./
- Kíváncsi vagyok a történetre, ha van még!
/Mondja lágy hangon, hogy biztassa a folytatásra. Mikor a lány a hetszetbe beszél, körbenéz a bolton, nehogy zavarja pillantásával./


{3}

*Eyrana Caecus Saqron*

/ Shanice korántsem kedvesen vigyorodott el. Jól ismerte a tekintetet, a hitetlenséget, amivel a másik hallgatta. /
– Most szembesült egy új testtel a tükörben, mégsem képes hinni? / Hangsúlya oktatóvá vált, beszéde, mint egy tanáré, aki egy olyan gyermekkel beszél, aki badarságnak tartja az élet csodáit. / Nézz ki a kirakaton! / Intett fejével a kint elterülő város felé. / H'Sekirat a technikai fejlődés vívmánya. Ha még ez sem elég, mutathatok többet. Alakváltó vagy. Bár régen ember voltál, átkerülésed a fátylon egy új tested adott, és új képességeket. Képes vagy állatok alakját felvenni, ha akarod. Hogy milyeneket, azt csupán az illatodból nem tudom megállapítani. De hamarosan rá fogsz jönni, hogy a mesék a valóság. És ebben a világban alkalmazkodsz, vagy elpusztulsz. Nem azért vagyok itt, hogy babusgassalak. Feladatom, hogy helyre rakjalak, és minél hamarabb belerázódj az itteni életbe. / A farkas tekintete, mint a hideg penge, fúródott Caecus-éba. Megvárta, amíg a nő kinéz az üvegen. De ha mégsem tette volna, vagy hitetlensége továbbra sem csillapodik, mosolya semmi jóval nem kecsegtetett. /

/A fejében tobzódó zsongás a percek teltével egyre inkább csillapodott. A beszélgetés megnyugtató valóságossága, leszámítva a tényt, hogy egy mesebeli alak és egy olyan férfi között zajlott, aki magát fel sem ismerte a tükörben, megnyugtatóan hatott. A változás tényét el tudta fogadni, hisz saját maga is megváltozott, bár nem ennyire drasztikusan és szembetűnően. Így nem igen látszott hitetlennek ennek hallatán./
+Lennie kell valami logikus magyarázatnak+
+Persze, nem igen hallom sorolni őket+/tépelődött magában. Tekintete egy pillanatra csak meredt előre, miközben a fejében a gondolatok száguldoztak, próbálva megemészteni a történteket. Újra és újra végig futtatta a fejében az eseményeket, hátha talál megoldást, de végül csak egy gondolathoz jutott./
+Catlyn. Lehet ez az Ő műve? Soha nem voltam vallásos, de mi van ha ő szánt nekem egy új életet…+/habár az arc mit sem változott, a szeme egy olyan ember szemévé vált, aki tudja mi az a veszteség. De gondolatai fonalát megzavarta a feltűnő idős hölgy, aki meg sem várva a feltörekvő kérdés özönt, útbaigazítást nyújtott./
+De vajon csak kívül akar tudni a boltjából, mert nem kér a problémánkból, vagy ő csinált valamit?+/a kétkedését azonban elhomályosította az idős hölgy nyílt tekintete és kedves hangja. Saját nagymamáját juttatta eszébe./
+Nem hiszem, hogy hazudott volna. Bár a mai világban, egy ilyen eset után nem is tudom, mit higgyek…+/Majd Akrennyshez fordult./
-Meg kéne néznünk ki vár ránk, mert ha RÁNK vár valóban, azt is tudhatja mi folyik itt. Azonban sajnos az irattárcámat már kerestem, de az eltűnt, így azt hiszem, nem tudok segíteni…/keze önkéntelenül is ruhája zsebeinek vizsgálatába fogott zavartan, szimpátiát érzett Akrennys felé, aki valószínűleg úgy járt, mint ő és szeretett volna neki segíteni. A zsebében közben meglepetésére egy maréknyi „valamit” talált. Kezét előhúzva a tenyerében tartva vizsgálta, arcán az elmúlt órában nem is olyan idegen meglepődés kifejezése öltött testet. A darabok hasonlítottak egymásra és számok voltak rajta. Leginkább egy halom furcsa kinézetű aprónak tűnt./
-Azonban lehet, hogy mégis?/nem kijelentés volt, hisz ő maga sem tudta vajon mit tart a kezében./
-Hölgyem, nem tudom…ööö…ilyeneket elfogadna a ruhákért cserébe…?/kissé tétován, bizonytalanul hangoztak szavai. De ennyi hajmeresztő, idegen furcsaság igencsak megtépázza az ember önbizalmát./

//Még egyszer elnézést a késlekedésért.//
<3>