Vérmocsár

*MET - A Jádekő*

/Miközben az arcom felé közelítettem a maszkot, már tudtam, hogy nem állíthat meg senki, hogy megtegyem, ugyanis hívogatott maga felé. Hirig figyelmeztetésére elmosolyodtam, ismertem a filmet, jókat röhögtünk együtt rajta Klárival. + Klári...+ Kissé elszomorodom, de csak egy pillanatra, most koncentrálnom kell, a gyász ráér későbbre is, mégiscsak egy világmegváltó izéről van szó./
- Biztosan nem úgy lesz tündérem. Arich, ha angyalunk úgy kívánja odaviszlek. /Mondom természetességgel a hangomban. Raphael szimpatikus nekem, mert nem úgy néz ki, mint ahogy én elképzeltem egy angyalt, inkább egy Gulliver a törpék földjén. Pár pillant múlva meglepődve tapasztalom, hogy mégsem kőszerű, hanem puha az érintése a maszknak és akkor meglátom, amit még sosem. Mindenfelé valami furcsa vonalak lengik be a tájat és ha magamra pillantok is lüktet körülöttem az egész... Föld. Majd az angyal erőtől duzzadó testét nézem, és nem messze tőle a földből egyszer csak kilép egy nő. A szívem hevesen ver, mert tudom, hogy ki ő. Danu. Beszél hozzám, körülölel a szeretete, én pedig fürdök az Ő jóságában, és próbálom megjegyezni, amit mondd. Elámulok a roppant erőtől, amit ő képvisel, de attól is, amit a másik két lény.
+ Úgy lesz, ahogy kívánod úrnőm. + üzenem, és úgy néz ki, hogy megértett. A szavak nem hagyják el ajkaim, de Danu szemében látszik, hogy érti a "nyelvemet". Talán én vagyok az egyik szerencsés, aki láthatta őt valaha, az angyalon kívül. Megtisztelő, feltölt az erő, ami belőle árad. A maszk mögött Danu mosolyára még válaszmosolyt küldök, és figyelem, ahogy elhagyja a helyszínt. Leveszem a maszkot, különös mosolyt pillanthatnak meg társaim./
- Nos, ideje indulnunk, kapaszkodjatok. Út közben elmagyarázom, de sietnünk kell. /Kinyújtom a kezeim és feljebb emelkedek pár centiméterre. Szavaimat igazolni véli a hangos sikoly, ami közeledik és erősödik. Amint megfogják a kezemet elstartolok a fa felé. A levegő pillanatok múlva forogni kezd körülöttünk, és mint egy fúrófej gyorsulunk bele a tájba. Elementálokat idézek meg és megkérem őket, hogy segítsék utunkat, Danu útját. A többi már ha minden igaz, nem rajtunk múlik./

[255]

/Meg sem lepődtem azon, hogy Arich nem adja oda a tőrt. Ilyen az én formám! Pusztán a miheztartás végett vetem oda, nem azért mert magyarázkodni akarok./
- Raphaelt nem akarom megölni, csak Grefitet. Izomagy nem az ellenségem, pusztán csak haragszom rá.
/Lassan formáltam a szavakat. Leeresztettem magam mellé a kezem, hiszen hiába nyújtottam ki, nem kaptam meg. Néztem Aricht és a háta mögött álló angyalt. Úgy éreztem összeszorul a szívem, de nem mutatkozott semmilyen rezelem az arcomon és ennek örültem. Figyelmemet a fa vonja magához./
+ Nem mehetek! Az én helyem Raven mellett van. Én nem fogom elhagyni, mint azt mások tették! +
/Fűzőm hozzá a gondolatomat. Szemem sarkából láttam, hogy valami történt, de az, hogy mi nem. Pusztán éreztem, hogy valami megváltozott körülöttem. Raphael szavaira nem is figyeltem volna oda, de megint leasszonyozott, és ez dühített./
+ Menny a fenébe! Te vagy az Ostoba! +
/Akartam rákiabálni, de nem tettem. Csendben figyeltem a megjelenő virágokat és Rab szárnyaló gondolatát. Nemlegesen megráztam a fejem felé, mikor a kezét kinyújtotta felém./
- Nem megyek veletek!
/Tekintetem Ravenre szegeztem, vagy arra, aki megszállta őt. Nem tudom eldönteni, melyikük is volt valójában az aki szólt, de nem is érdekelt! Éreztem a veszélyt, de nem törődtem vele. Ha nem lehetek mellette, nincs okom miért tovább menni innen, hiszen nincs kiért léteznem. A férfi, akit szeretek ott állt előttem pár lépésnyire, de mégis mintha ezer mérföldnél is messzebb és szélesebb szakadék tátongott volna közöttünk. Elgondolkodtam ezen a lehelettelen helyzeten./
+ Néha hiába gyalogok napokat, órákon keresztül, megállás nélkül, még ezt a félméternyi távolságot sem tudom leküzdeni. Mert vannak olyan szakadékok, amiket csak agymosással lehetne átugrani. Jelen helyzetben, sehogy! +
/Ezek a gondolatok mellett álltam, és néztem a hátát. Álltam a kettőnk között kavargó az értetlenség, a fájdalom és a viszonzatlan szerelemkatyvasz szakadék felett. Legszívesebben eltemettem volna magam jó mélyre, belevetettem volna mag abba a feneketlen szakadékba, de nem tehettem, mert most az egyetlen olyan személlyel kellett megbirkóznom, aki még számított nekem, és akinek én is fontos voltam./
- Nem megyek sehova Raven! Nem hagylak el újra! Én nem vagyok ilyen...
/Suttogtam magam elé./


{242}

/Pillanatra ledermedek, ahogy a lánc érintésére felcsendül belül az Úrnő hangja, de aztán mozgásra sarkallnak a történések.
Az angyalra pillantást sem pazarolva Hirig dünnyögését Rabraquat felé fordulva nemzetközi "Loco" jelzéssel kísérem, majd megértést-támogatást váró félmosolyt villantok a szeles fickóra. Kezemet segítségkérően hátra, irányába nyújtom, miközben a mélységes önsajnálatba temetkező Hirighez simulok./
- Ennek szívből örülök, ugyanis én sem vagyok ilyen. Nem engedem, hogy bajod essen, még ha el is kell rabolnom téged. /Búgom a fülébe, majd határozott mozdulattal fél kézzel átkarolom s hangomat megemelve a mögöttem állónak szólok./
- Indulhatunk, Szelek Ura!

(79)

*MET - A jádekő*

/Rab elszelel veletek...
Hirig maradnál Ravennel, de Rab és Arich együttese felkap és nem tudsz velük ellenkezni, erősebbek nálad, főleg úgy, hogy a kő hatalma kimerített.
Az elemenálok megjelennek köröttetek, mintegy élő sűrű levegőfalat alkotva. Aztán már olyan sűrűvé válnak, hogy nem látjátok a külvilágot, csak a sötét barnás falat, ami levegővől áll, de olyan sűrű, hogy átláthatatlan. A hang azonban még így is szörnyű. Borzasztó sikoly, mennydörgés, földindulás egyben....
Aztán feltárul előttetek a fakéreg, mintha elnőne a törzsről, majd a földön landoltok nyaktörő sebességű repülésetekből. A kéreg pedig bezárul és teljes lesz a sötétség egy pillanatra. Talán percekig is ott fekszetek a földön a sötétségben, csak a hang van, ami azzal fenyeget szétrobbantja az agyatokat...
Aztán hirtelen csend lesz. Olyan mély és teljes csend, hogy féltek talán megsüketültetek. De amikor egy hang megszólal, megbizonyosodhattok ennek ellenkezőjéről./
- Köszöntelek titeket... A nevem Drüasz.
/Halovány fény gyúl. Egy üregben vagytok. A fal felől jött a hang, ahol meglátjátok a deréktól lefelé a fába nőtt vöröshajú nőt./

Laila

- Semmi baj nincs kedvesem, minden rendben lesz... máris visszakapod a még ennél is gyönyörűbb arcod. /simít végig az említett testrészen.
Aztán mintha messziről valami szörnyű mélyen dübörgő hangot hallanál.../
- Gyorsan kedves, mennünk kell!
/Magához szorít és érzed, ahogy elhalványul köröttetek a világ... Majd ismét összeállt, de immár egy másik helyen. Felismered a szobát, a kastélyban vagytok./
- Itthon vagyunk Vérerdő Virága, mostmár leveheted a medált. /mosolyog rád imádnivalóan./

*Klári neked folytatás a fellegvárba.*

*MET - A Jádekő*

/Hirig persze hozza a formáját és makacskodik. +Sajnálom Drágám, most fontosabb dolgunk van!+ Arich-kal összenézek, aki már belém karolt azóta, és amint bólint a néma kérdésemre máris a csökönyös tündérkébe kapaszkodunk./
- Ne haragudj! /Mondom neki és felröppenek a párossal. Érzem a zsigereimben, hogy ott halnánk meg mindannyian, ha maradnánk. Az elementálok fallal vesznek körül, én pedig minden energiámat arra fordítom, hogy a tölgyhöz érjünk. Suhanunk, csak abban bízhatok, hogy a többiek - elsősorban Hirig - semmi őrültséget nem tervez. A sikoly borzalmas erővel próbál kiszakítani a koncentrációból, izzadni kezdek, pedig a szél minket támogat, de nem tudja leszárítani a homlokomon kiülő cseppeket.Hiába távolodunk, lassan őrjítő hatással ér bennünket a felszabaduló minden bizonnyal ősi erő, vadul markolom a maszkot, hátha segít rajtam, de semmi nem segíthet. Azonban szerencsémre már észveszejtő sebességre vagyok képes, így meglátom a kinyíló kaput.
- Kapaszkodjatok, leszállunk! /Mondom figyelmeztetően és összeszedem magam, hogy túléljük a találkozást a földdel. Hirig biztos nem értékelné, ha egy fának csapódnak, de ha jól tudom, a vámpírok sem szeretik annyira a fát... De semmi gond, már-már kecsesnek is nevezhető a landolásunk, alig-alig kell lépnünk négy-öt lépést pluszban, hogy megállítsuk az őrült zuhanást. +Szerencse, hogy nem ma lettem Sidhe...+ A kapu bezárul, a sikoly eltűnik./
- Hirig... a maszkon át láttam Danut, aki szólt hozzám. Sajnálom, hogy elrángattalak, de az Ő szava olyan dolgokat pendített meg lelkem húrjain, ami ellen nem tudtam ellen állni. Mi több, nem is akartam, és éreztem az ő bölcsességét. Ráadásul az elszabaduló erő megölt volna minket. Köszönöm Arich, hogy nem gördítettél akadályt elénk. /Az érzelmekkel túlfűtött őszinte mondataim elsősorban Hirignek szántam, de Arichtól is némileg elnézést kértem az eddigi szkepticizmusomért, bár azért némi gyanú még megmaradt. Miután már találkoztam Nostrefattal és a förmedvény úrnővel, nem bíztam igazán bennük. De mivel Arich is hozzánk hasonló volt, még élt a remény, hogy vannak kivételek. Gondolataimból a fény felgyulladása és a gyönyörű fába nőtt hölgy, Drüasz rántott vissza a valóságban. Kapott tőlem egy kecses meghajlást, mielőtt köszöntöttem volna./
- Üdvözöllek, nemes Drüasz, akit Danu Tölgy kisasszony néven illetett. Köszönjük, hogy megóvtál minket. /Köszöntésemben minden energiámat belefektetem, amit eddig is sikeresen alkalmaztam más lényeken. Bár az őszinteségem enélkül is kicsengett volna a hangomból, de nem szeretném, ha megbántódna Drüasz, mert be kellett fogadnia minket./

[256]

*Remélem nem nagy gond, hogy egy picit irányítottalak Arich *

/Legszívesebben felüvöltenek a dühtől és a haragtól, amikor Rab és Arich akaratom ellen irányítja sorsom. Mégsem teszem. Csendben tűröm a dolgok ilyetén alakulását.
Üveges szemekkel nézek Rabra, mikor már a fa belsejében vagyunk. Az utolsó fény is kialszik a szememben, mikor Rab nekikezd mondandójának, és azt említi meg, hogy ott minden meghalt./
- Nem érdekel Danu!
/Mondom halkan, miközben körbenézek, majd vissza rá./
- Ahogy te sem.
/Elfekszem a földön, vagy a fán?, nem tudom és nem is érdekel. Összegömbölyödöm apróra és magam köré vonom még jobban a köntöst./
+ Semmi sem érdekel már! +
/Az érzés, hogy megint elvesztettem azt aki közel állt hozzám, teljesen körbeölelt./


{243}

/A mozgalmas, óráknak rémlő percek után elcsendesedik a világ, én pedig Rabraquat mondandójára szolid mosollyal bólintok, majd megvonom vállaimat./
- Nem áll szándékomban bárkinek is kárt okozni. Nem az a fajta vagyok. /Teszem hozzá kis szünet után megnyerőnek szánt mosollyal kísérve.
A váratlanul megszólaló ismeretlen és kissé abszurd hölgy felé csak hasonló mosollyal kísért biccentésre futja, a felgyúló fényben viszont feltűnik, Hirig mennyire magába fordult. Udvariatlanságnak is vehető módon a legcsekélyebb mértékben sem törődöm mással, rövid hezitálás után mellé ülök./
- Megengeded? /Kérdem tőle, kezemet finoman vállára téve, majd válaszát meg sem várva nemes egyszerűséggel átkarolom./

(80)

*MET - A jádekő*

/Drüasz csak biccent./
- Legyetek üdvözölve nálam. Szívesen segítek a megfáradt vándoroknak. Most azonban pár pillanatra távoznom kell, érezzétek otthon magatokat. /ezzel visszaolvad a fába.
Közben Hirig úgy érzed a szívedbe meleg érzés fúrja be magát. Majd a húgod hangját hallod meg./
- Ne légy szomorú Hirig, minden rendben... most kicsit elfoglalt vagyok, de ígérem amint lehet megkereslek, már nagyon hiányzol... és hiányzik a mosoly az arcodról... Ígérem hamarosan mindent elmondok...
/Szól a húgod hangja a fejedben. A szíved biztosan tudja, hogy ő az. Akkor valami selymeset érzel a kezedben és ha kinyitod egy sötétbarna toll van benne... biztos vagy benne, hogy a húgodé fehér volt, mégis az az érzésed, ez az övé. Ekkor jut el a tudatodig a többiek hangja./

*beszélgethettek hivatalos engedéllyel. *

/Üresnek érzem magam. Hiába vannak itt a többiek, mégis egyedül érezem magam./
+ Raven! +
/Archi ölelését nem lököm el, nem is érzékelem igazából. A fejemben megszólalt hangot figyelem. Kitágulnak a pupilláim, mikor felismerem a hang forrását./
- Raven!
/Csúszik ki ajkaimon a suttogásszerű hangfoszlány. Pár pillanatig csak meredek magam elé, nehezen tudom felfogni a tollat amit szorongatok kezemben./
- Él.
/Ezzel az apró kijelentéssel egyben kifut némi könny a szemeimből. Pár csepp csupán, de elég ahhoz, hogy ne lássak tisztán. Belefúrom a fejem a hideg testbe, ami átölel. Most jut el tudatomig, hogy Arich az./
- Életben van.
/Suttogom bele az ölelésbe./


{244}

- Él bizony. /Felelem önkéntelenül, mikor végre megszólal Tündérem. Miközben lassan, nyugtatóan simogatom, végigfut bennem az elmúlt történések láncolata, mígnem megtalálom, kire is vonatkozhatott megjegyzése./
+Könnyen leellenőrizhetjük.+ /Rémlik fel bennem a gondolat, majd alattvalóim után nyúlok... Ahol csak a semmit találom. Senki nem felel, nem érzem őket. Érzem, ahogy a veszteség fájdalma kihűt, egy futó pillanatra megtapasztalom, milyen is lehet halottnak lenni, majd magamhoz szorítom Hirig élettől meleg testét./
- Jó neki. /Suttogok csak úgy a levegőbe, majd a problémakezelés legkönnyebb módját választva máséra terelem figyelmemet./
- Honnan ismered... azaz... ki ő? /Fogalmazom meg kérdésemet, hogy ha esetleg tévednék, se bukjak nagyot./

(81)

/Arich szavaira felpillantok. Kérdőn nézek rá./
- Raven? Ö is múltbéli.
/Felelem tömören. Elgondolkodom ezen egy kicsit, hiszen valószínűleg ez nem lehet annyira eléggé kielégítő magyarázat a viselkedésemre és a kettőnk közötti kapcsolatra./
- Ő volt az első személy akivel találkoztam itt. Graefit megakarta ölni és akkor megfogadtam, hogy ezért megfizet.
/Lenézek a tőrre./
- Azzal a tőrrel vágta el Raven nyakát. Amikor először találkoztunk.
/Nézek fel a szemeibe./
- Ezt a tőrt kerestem nála. Ezért voltam hozzábújva, hogy megleljem hová tette.
/Elnézek az eltűnt fa-lány volt helyére, és Rabra is ránézek./
- Ne haragudj, de utálom amikor mások döntenek a sorsom felett.
/Mondom neki, miközben Arich vállára hatom a fejem./
- A bálra sem önszántamból mentem. Graefit elrabolt akkor és akaratom ellenére vitt oda.
/Nem tudom miért is mondom el ezt az egészet, de úgy érzem, hogy most jobb kiadni magamból ezt a pár részletet./


{145}

/Csendben hallgatom Hirig vallomását, ahogy szépen lassan, szinte szavanként bukik elő belőle, közben szinte oda sem figyelve, továbbra is simogatom-nyugtatgatom. Mikor úgy tűnik, végzett, várok egy kicsit, hátha ezúttal mindössze egy kissé hosszabb szünetet tart, de mikor mégsem érkezik folytatás, hát én oldom a csendet./
- Javíts ki ha tévednék, de mintha úgy rémlene, hogy nem sok közöd van a latin vérhez. /Mosolygok a hajába, majd szemébe pillantok./ Odahaza felénk szokásos dolog a vérbosszú. Te pedig egy olyan dolog miatt fogadtad, amit ha jól láttam, azért egész jól átvészelt az elszenvedője... /Kuncogok egy rövidet, majd komolyra vált a hangom, s ismét Tündérem szemeit kutatom./ Természetesen megértem az érzést, egyúttal bocsáss meg, amiért akadályoztalak. Viszont remélem, tudod mire készülsz. Odahaza láttam, mit is jelent, mikor ténylegesen megölnek valakit.

(82)

/Megszorítom az öklömben lévő tollat, mintha az erőt adhatna nekem./
- Túlélte, mert az angyalok magukhoz vették és meggyógyítottál.
/Nagy levegőt veszek, majd lassan kifújom./
- Nem vagyok latin, legalábbis a szőke hajam ami volt, nem erre útlat, sem a nevem.
/Megsimogatom Arich felkarját szabad kezemmel, ezzel próbálom viszonozni a kedvességét./
- Nem tudom milyen ölni, de abban halálosan biztos, vagyok, hogy Voldemortot megfogom!
/Hideg ürességgel tekintek a szemébe. Már látok, így bevésem vonásait alaposan elmémbe újra./
- Nem azután fogadtam meg, mikor már felépült, hanem abban a pillanatban amikor megmoccant a penge.
/Végighúzom mutatóujjam Arich nyakán, épphogy hozzá érve. Ezzel érzékeltetve, hogyan szántott végig Raven nyakán is a penge./
- De ez szemernyit sem változtat azon, hogy megfogadtam.
/Letekintek a tollra, úgy suttogom a szavakat./
- Én megtartom a szavam.
/Nagyot nyelek. Kiszáradt a szám, szomjas vagyok és álmos is. Régen volt már, hogy tudtam pihenni. A kő is kiszívta majd' minden erőm./


{246}

/Mikor hozzám ér, magam sem értem miért, de egy pillanatra megmerevedik a testem, s csak akkor enged fel, mikor tudatosul, nem bántani akar. Kezére pillantok, miközben érzékelteti, mi is történt, majd karja mentén már ismét szemeit vizslatom. Érzem az elszántságot, az önként vállalt végzet +Kárhozat?+ súlyát, s ismét felhorgad bennem a vágy, hogy szorosan, védelmezően karjaimba zárjam. Nem is tartóztatom hát magam, s mikor már ismét bizalmas közelségben tartom, fülébe súgom:/
- Ebben is hasonlítunk. Csak hogy emlékeztesselek, én is ígértem valamit.

(83)

/Érzem, hogy Aroch megijedt tőlem egy pillanatra, mert minden további nélkül megfeszültek az izmai. Bele bújok az ölelésbe, hogy érezze nem akarok ártani neki. Nem folytatom a történetemet, felesleges lenne mindent elmondani, hiszen nem akarom untatni. Csendben figyelem a tollat. Meglepődöm Arich szavain, mert váratlanul ért ez a fajta közeledése. Sűrűn pislogok egy kicsit, háta így előbb eszembe jut miről is motyog, de rá kell jönnöm ez most nem fog menni. Pedig tényleg töröm az agyam./
- Valóban, és mi lenne az?
/Suttogom vissza, magam sem értem miért, de egy halvány évődést is bele csempészek a hangomba./


{247}

+Végre megtört a jég!+ /Sóhajtok fel lélekben, mikor végre Tündérem hangjából kihallom az Életet. Mosolyogva pislogok ismételten szemeibe, s kissé megjátszott, szabódó hangon mismásolok egy kicsit./
- Ó, semmi különöset, csak amit bármelyik jóérzésű férfi megígérne egy hasonlóan szeretetreméltó hölgynek. Életemet és véremet az Úrnőért! /Kacsintok rá egyet, majd szememet lesütve, megjátszott szégyenlősséggel fedem el elégedettségemet, hogy végeredményben nem hazudtam. Legfeljebb az adott személy vonatkozásában lehet eltérés, de hát erről nem kell tudnia... senkinek sem./

(84)

/Megingatom a fejem miután Arich fakó bőrén megjelenik a halvány pír./
- Nem áll jól neked ez az álszemérmesség!
/Bele hajtom nyakába a fejem. Nem szólalok meg hosszú ideig. Elmélkedek magamban. Sorra veszem az elmúlt időszakot, mi minden történt velem. Egészen hosszúra nyúlik a csend, mert van min gondolkodnom./
+ Raphael! Vajon te is életben maradtál? +
/A lehetséges nemleges válaszra összeszorul a torkomban és gyomromban egy-egy hatalmas gombóc, de a legjobban a szívembe mar bele a fájdalom. Bele temetkezem a köntösbe, mélyet szívok belőle, hogy érezzem az illatát./
+ Remélem élsz te, Ostoba! +
/Felülök ezzel kicsit elhúzódom Arichtól./
- Tényleg nem szándékozod vissza adni a tőrt? Jobb ha nálam van, mint nálad. Ha Voldemort megtalálja Nálad, rossz vége lesz!
/Terelem el gondolataim és térek rá egy korábbi témára./


{248}

- Meglehet, ahogyan hangzott, kissé művi, azonban a tartalma valós. /Nézek mélyen a szemébe komolyan, s hagyom, hogy hozzám bújjon, aztán csak nyúljon a csend, miközben élvezem közelségét./
- Ó, balga módon azt hittem, már megfeledkeztél róla. /Kuncogok rajtakapottan, aztán haját cirógatva évődök vele egy kicsit./ Amit akarsz, előbb vagy utóbb megszerzed, igaz? Egy újabb pont, ahol hasonlítunk.
/Búgom ez utóbbit ismét közel hajolva fülébe, ismét megzengetve azt a varázsos valamit, ami - most már sejtem - vámpírságommal együttjáró dolog./

(85)

*MET - A Jádekő*

[257]

/Hagyom hogy Arich babráljon a hajammal, és azt is megengedem, hogy újra fülembe suttogjon./
+ Ha ez a fétised! +
/Rabot figyelem szemem sarkából. Sokági nézem őt, próbálok néma durcás viselkedése mögé látni./
+ Sajnos néma gyereknek anyja sem látja a fától az erdőt! +
/Nem jut eszembe semmi, csak az, hogy ő is szenved mint én./
+ Szenved, mert nincs itt Laila? Ennyire elbolondította volna az a lány? +
/Tűnődöm. Üres szemkel pillantok vissza Arichra./
- Mondhatjuk így is. Bár nem fedi a valóságot!
/Felelem lassan./


{249}

*MET - A Jádekő*

/Rab, látod, ahogy az energia a mágia zöldes fényerekkel szövi át a fát, de más különöset nem látsz... Aztán azt, ahogy a fény gyűlik, majd a nő ismét előjön a fából félig, ezt a többiek is látják./
- Ne haragudjatok a várakoztatásért. Adok nektek szobákat, ahol kipihenhetitek a fáradalmaitokat, aztán mehettek utatokra holnap reggel. /mondja kedvesen.
Aztán a falban három lyuk nyílik, amiket keresztül helyes kis szobákat láttok. Egy ágy van bennük, meg egy kis hordóban víz, meg egy piciny asztalon élelem.
Amint megnyíltak az ajtók a nő biccent./
- Viszlát holnap reggel.
/Ezzel eltűnik a fában./

*MET - A Jádekő*

[258]

/Rab duzzogására most én nem tudok mit reagálni, ahogy ő sem tudott az én depressziómra. Tudom, hogy haragszik rám, mert durván szóltam hozzá, de akkor jogos volt! Most már bánom, hiszen ő az egyik legjobb barátom, aki mindig mellettem volt, amikor valami slamasztikába kerültem itt./
+ De hogyan mondjam meg Neked, hogy hálás is vagyok? +
/Szomorú tekintettel nézem a hátát ahogy tovább áll körünkből.
A felkínálkozó pihenésre bensőmben valami megmagyarázhatatlan vágyat érzek, amit eleddig soha, hogy vízszintesbe helyezzem magam végre és pihenjek.
Felkelek, és a baloldali kuckót foglalom el. Az étellel nem törődöm, bár kopog a szemem az éhségtől, de a víz jobban vonz most mindennél./
- Jó pihenést Nektek!
/Szólok ki a "szobából", majd becsukom az ajtót. Köntösömtől, azaz Raphael köntösétől megszabadulok, és a hordó friss vízbe csobbanok. Ennyire jól még egyetlen egy fürdés sem esett jól, mint most ez. Annyira felébredek tőle, hogy utána egyek is egy keveset, de az igazi fáradságot nem tudta elűzni. A köntöst vissza veszem és úgy fekszem el az ágyon. Összegömbölyödöm magzatpózba és mire észbe kapok, már álomba is merülök./


{250} *szintet léptem ^^ Valódi pille lettem*

/A számomra maradt kamrácskába elnehezült szívvel lépek be, miután végignézem, ahogy a társaim sorban elvonulnak. Még Hirig is, aki minden különösebb szívfájdalom nélkül bontakozik ki karjaim közül, hogy elvonuljon./

- Majdnem tökéletes.

/Dünnyögöm magamban, ahogy felmérem a kényelmünket szolgálni hivatott berendezést s a bennem kavargó kívánságokat sorra véve bosszankodva konstatálom, hogy az a pár csepp nedű, ami Calla társaságában annyira gyászos véget ért, bizony utánpótlásért kívánkozik. Megböködöm az egyszerű fatálra halmozott különféle gyümölcsöket, azonban arra már nem érzek ingerenciát, hogy harsogó húsukba harapjak, nedvükkel szomjamat oltandó. Ehelyett felrémlik bennem Hirig finom, meleg és élő testének lüktetése, nyakának íve, ahogy a haja lágyan elomlik rajta, az a finom, alig érezhető pulzálás, ami mindenféle különös kő nélkül is nyilvánvaló. +Elég! Nem kért belőled!+ Szakítom ki magam a rossz irányba induló eszmefuttatásból, s inkább az ágyra huppanva hanyatt vágom magam./

+Reggelig aludnom kell egy keveset, hosszú volt ez az éjszaka.+ /Fut át bennem a gondolat, majd rögtön egy másik is követi./ +A vámpírok nappal viszonylag kevéssé aktívak... Legalábbis az általános hit szerint. Vajon... Vajon ez csak hit, vagy tényleg ez az igazság? Nappal vajon egyszerűen meghalok, hogy éjszaka új életre keljek?+

/A dilemmán rágódva oldalamra gördülök, ekkor viszont eszembe juttatja magát a jádekő karkötő, mivel nemes egyszerűséggel irtózatosan nyomja a húsomat. Kiveszem hát zsebemből, s kis ideig ujjaim között forgatom./

- És te vajon mire vagy képes?

/Kérdem tőle, azonban válaszra inkább nem kényszerítem. +A maszkon keresztül Danut látta Rabraquat, akit ő is, Hirig is ismerősként kezel. A nyakláncon át az Úrnő szólt hozzám. Nem hiányzik, hogy még egy harmadik erő is - aki meglehet, épp az angyaltünemény, aki ellen Úrnőm harcolt - megmutassa magát. Nem, most még nem.+ Zárom le a kérdést, s a rózsafüzért lefejtve csuklómról ráakasztom a karperecet, hogy az egészet nyakamba vegyem. +Ha nem viselem ékszerként, bajt sem okozhat...+ Nyugtatom meg magamat, majd szememet becsukva aludni próbálok.

Rövid hánykolódás után aztán ismét a vérszín levelek között járok, kezemben gyengéden ismét az idegen tündérkét tartom. Kicsit babusgatom, mint korábban, s kísérletezgetve ismételten megkarcolom nyakát, ezúttal azonban vére, a friss, meleg, pulzáló, gyümölcsös vére egyre csak ömlik számba, végigcsorog a torkomon, én pedig csak nyelem és nyelem, mígnem megrémülve veszem tudomásul, hogy már Hirig hever az ölelésemben./

+NEEEM!+

/Riadok fel magamban, legbelül sikítva a csendes szobában. Hallom, ahogy valaki az egyik túlsó szobák egyikében fordul egyet az ágyán, majd ismét csak nyugodt, csendes szuszogások töltik meg az egyébként síri csendbe borult zugokat. Reflexszerűen megnézném karórámat, vajon mennyit aludhattam, azonban ez a test, ebben az időben mindössze a jádekőből készült láncot viseli. Kissé idegesen kelek fel, s első mozdulatommal belekortyolok az asztalon lévő pohárba, hogy elűzzem a számat uraló édes ízt... Hogy aztán fuldokolva, undorodva köpjem pillanatnyi önuralmamat vesztve a padlóra tartalmát./

- Ó, a fenébe...
+Hogy lehet ez ennyire borzalmas?+ /Nézek bele a határozottan gyümölcslészerű valamibe, majd tekintetem a földön éktelenkedő foltra siklik./ +Ez így nem maradhat.+

/Döntöm el magamban, majd jobb híján a fogadóterembe lépek, hátha találok valami felmosóvödröt, vagy valamit, amivel feltörölhetek magam után, azonban az üres helyiségben gondolataim gyorsan elterelődnek, ahogy tudatosul bennem, hogy Hirigtől mindössze egy ajtó választ el.

+Vajon rendben van?+

Lépek közel a nyílászáróhoz, s a bentről kiszűrődő zajokat figyelem. Szuszog, de csak gyengén... +Ugye nem esett baja?+ Riadok meg, s mielőtt meggondolhatnám magam, a következő pillanatban már az árnyak közé olvadva szobájába siklok, hogy ágya mellett öltsek újra alakot./

- Szerencsére semmi bajod.

/Suttogom csendesen a levegőbe, miután finoman félresimítottam haját nyakáról s látom, hogy sértetlen a nyaki ér feletti finom bőr. Érzem, ahogy az igen valóságos álom víziójának és intim közelségének együttesétől egyre forróbb a szemem, miközben közelebb hajolok, hogy magamat is megnyugtatandó a haját megcsókolva csendesen jó éjt kívánjak neki. Azonban a mélyen megmoccanó bestia nem hajlandó elszakítani tekintetemet a nyakán pulzáló értől, hát elmarad a jóéjtpuszi. Jóformán erővel fordítok az ágynak hátat, s magammal viaskodva ismét az előtérbe siklok./

- Legyél jó házigazda és bújj elő, Drüasz!
/Mormogom, miközben tekintetemmel a falat fixírozom, ahonnan korábban kibukkant./

- Szükségem van nekem való táplálékra, különben még a végén bennük teszek kárt!
/Fakadok ki, s türelmetlenül toporogva várom megjelenését, hogy végre bestiám is megkapja, amit az utóbbi órákban megtagadtam tőle./

(86)