Vérmocsár

Nem messze a várostól van egy mocsaras vidék. A folyadék vörösen hömpölyög a medrében és aki látja, annak távolról úgy tűnik, mintha friss vér törne fel a földből.

/Már majdnem kibukik belőlem az ostoba kérdések tömkelege, úgymint +Hol vagyunk? Hova lettek a többiek, miért nincsenek velünk?+ mikor észbekapok. Sokat játszadoztunk a gondolattal, vajon mire használnánk három kívánságot, de az egészen biztos, hogy kólát és sült krumplit nem így akartunk szerezni. Ennek analógiájára, ha korlátozottak a válaszra érdemes kérdések száma, hát bölcsen kell megfogalmazni azokat, hogy a lehető legtöbb, ténylegesen fontos dologra fény derüljön./
- Bármennyire is kikívánkozik belőlem a kérdés, nem, nem fogom megkérdezni, hol vagyunk mi +Továbbra is az álmomban... vagy netán már máséban?+ és hol vannak a többiek. +Majd érkeznek, vagy elkotyogja ő.+ De hogy ne maradjunk téma nélkül... /Halvány mosollyal ajkaim körül pillantok rá, majd enyhén fejet hajtva teszem fel első kérdésemet./
- Miért gondolod, hogy a segítségedre leszek? /Arcom, hangom csupa bűbáj és finomság, mintegy szavaim nyersségét enyhítendő, ahogy mosolyogva igyekszem elébemenni, hogy félrebeszéléssel térjen ki az érdemi válasz elől./ Nem vagy sem fajtámbéli, sem ismerősöm, kényszeríteni pedig attól tartok, nem kényszeríthetsz. Semmi biztosítékom, vagy bizonyítékom nincsen arra, hogy valóban érdekemben állna a kezed alá játszani, bármit is tervezel. Mindössze szépséges szemeid tüze pedig bármennyire is fájlalom, édeskevés ahhoz, hogy jóindulatom mellé segítő szándékomat is megnyerd. /Fejemet oldalt döntve, magabiztosan igyekszem sugározni a vonzerejének és vonzódásának teljes tudatában lévő férfi auráját, ama csekély reménnyel, hogy ezáltal enyhítem az esetlegesen kitörő vihart./

(61)

*MET - A jádekő*

/Ameddig azt sorolod, mi lesz az, amit nem kérdezel meg, csak mosolyog, azzal a sötét-selytelmes mosollyal, ami sehogy nem akar lehervadni sápadt arcáról.
Amikor végre felteszed az első kérdést felkacag. A kezével óvatosan végigsimít az oltárba vésett jeleken, mire azok vöröses fénnyel felderengenek, majd szinte azonnal elhalványulnak./

- Nos drága múltjáró, onnan veszem, hogy Callának azt mondtad segítesz, vagy talán enélkül az ígéret nélkül hozott el ide hozzám? Mellesleg félre értesz, te nem nekem fogsz segíteni, éppen ellenkezőleg, én veled együtt segítek a vámpíroknak. Engem is úgy béreltek föl, akárcsak téged. A hatalomért, amit az Úrnőtől fogook kapni, egy csekélyke segítség nem áldozat.
/vonja meg végül a vállát és sötéten szikrázó szemekkel téged figyel, várva a következő választ./

/Bólintva nyugtázom a választ, a Callát érintő kérdésre csak a nő mosolyát tükrözöm feleletként./
- Hogy Calla mit hallott és mi hangzott el, nem feltétlenül fedi egymást. /Megrázom fejemet, majd közelebb lépek hozzá, tekintetét keresem./ - De térjünk vissza a kérdésekhez... /Macskamosolyt villantok rá, közben óhatatlanul is alaposan végiggusztálom./
- Ha jól értettem, segítesz az Úrnőnek és híveinek, viszonzásul ezért pedig jutalmat vársz. /Megerősítésre nem várva folytatom, miközben tekintetem kis időre megállapodik a nyakán lüktető éren./ Calla szerint én is megkapom a jutalmamat, bár valljuk be, az én hitem ennek valóra válását illetően meglehetősen csekély. /Pillantásomat nyakáról elszakítva tekintetébe kapcsolom./ Milyen garanciákat vagy hajlandó adni?

(62)

*MET*

/A nő csak felkacag, majd félrebiccenti a fejét, még rájátszva arra, hogy jobban lásd a nyakát. Mint egy csapdába esett madár, úgy verdes az a szegény erecske a sápadt bőr alatt. Mint egy rabláncra fűzött aranykalickába zárt pacsirta. Talán jó ott neki, de nem lenne mégis jobb a szabadság?/

- Hogy milyen garanciát vagyok hajlandó adni? Nos az a kérdés drága múltjáró, mi lenne számodra a megfelelő garancia? Nem tudom ti miben bíztok... írjak alá egy papírt, mint akkor régen? Mond mit vársz biztosítékul és én megadom, ugyanis én maradéktalanul bízom bennük. Többször dolgoztam már nekik, és hidd el a vámpírhercegek és hercegnők mindig megfizetik az adósságaikat, a barátaiknak éppúgy, ahogy az ellenségeiknek....

/Önkéntelenül is közelebb lépek a nőhöz, azonban józan eszem időben leállít, így nem vetem rá magam, hogy szabadon engedjem élete folyamát. Bizalmas közelségből, magabiztosan mosolyogva nézek szemébe, majd röpke fejcsóválás után kellőképp kétértelmű hangsúllyal susogom a fülébe:/
- A papírról legfeljebb a kényelem jut eszembe, nem a garancia, úgyhogy holmi szerződéssel nagyjából ugyanannyit érek, mint az első gondolatom. Viszont... /Kis hatásszünetet tartva beszívom illatát, majd továbbra is mosolyogva ismét tekintetét keresve folytatom./ Mint azt bizonyára észrevetted, hercegnő egyáltalán nem vagyok. Tudomásom szerint egyelőre mindössze egy magányos férfi áll előtted, mindenféle hercegi rang nélkül, de ez akár változhat is. Egyezzünk meg abban, hogy mihelyst itt lerendeztük a főnökség dolgát, nekilátunk, hogy esélyt adjunk a kettőnk közös dolgának. És mivel perpillanat amúgy sincsen hova mennem, jobb híján találkozzunk nálad. /Ajánlatomat felvázolva fürkészem tekintetét, igyekezvén az előtt kitalálni gondolatait, hogy szavai elhagynák ajkát./

(63)

*MET - A jádekő*

/Ismét felkacag, sötéten és csábítóan./
- Oh nem múltjáró félreértetted a dolgot. Nem kell várakoznunk, nem kell mennünk sehová. Az úrnő hamarosan ideér és kezdetét veszi a szertartás....
/Aztán látod, hogy finom borzongás fut végig a bőrén, még az artériát csipkeként borító lilabőrt is ki tudod venni meztelen karján.
Aztán felnéz az égre, úgy, ahogy szerelmes szűzleány a háborúból visszatért völegényére. Te is csak most veszed észre. A sötét égen nyílt sebként mélyvörös ragyogás terjed szét. Ahogy ránézel a rémület mellett a hatalom igérete, a félelmetes mégis ismerős erő is ezer pillangóként verdes a gyomrodban./
- Oooo már majdnem itt van... /suttogja a nő térdre borulva. A testén pulzálni kezdenek különböző jelek, vérvörös túlvilági fénnyel./

- Ezt akkor úgy veszem, hogy áll az alkunk. /Lehelem fülébe győzedelmesen, majd figyelmemet vele együtt fordítom a különös tünemény felé./
- Mi a fene... /Szökik ki belőlem önkéntelenül is, majd inkább magamba fojtom feltoluló gondolataimat. Rövid lelki tusakodás után úgy döntök, kíváncsian várom, miféle szerepet osztottak rám darabom ismeretlen rendezői, hát figyelmemet megosztva figyelem az álhajnalszerű ragyogás és a nő testét borító jelek változásait./

(64)

*MET - A jádekő*

/A nő tündöklése elhal a halovány tetoválások mintha ismét beleolvadnának a bőrébe, de ha koncentrálsz még láthatod azért őket.
Rád néz, biccent, az arcára öröm és diadal ül ki./
- Eljött az idő...
/Lehunnya a szemét, néhány érthetetlen szót motyog el. Látod, ahogy az aurája hullámzik, szivárványszín örvény fut át rajta.
Ekkor más is történik hirtelen egy szivárványszín örvény nyílik meg a semmiből.Calla lép át rajta egy sötéthajú nőt cipelve a karjában. Meg egy japán nő is kizuhan belőle, arccal a földre.
A másik vámpír rád néz, szeme vörös lánggal és, akár a fölöttetek feszülő égbolt. Egy hang szólal meg a fejedben, édes gyermeki hang, valami sátánian sötét tónussal, mégis jól esik hallanod, a szörnyeteg benned meghunyászkodik és elcsendesedik tőle./
- Eljött az idő fiam... gyere ide hozzánk... /Úgy érzed valami erő csábít Calla irányába./

/Jóleső mosollyal fogadom a misztikusan felzengő hangot, hát még régi-új ismerősömet, Callát./
- Helló, hölgyeim. /Mosolygok az újonnan érkezőkre futólag, majd engedve a vonzásnak, megindulok Calla felé. Miközben lépésről lépésre egyre közelebb kerülök hozzájuk, eddigi egyetlen fajtársamra függesztett tekintettel igyekszem meghatározni, változott-e benne valami. +Vajon ő az, aki eddig rejtőzött előttünk, avagy...+ Siklik pillantásom a karjában tartott nőre. +Netalán máshonnan várható az úrnő? Apropó, Cassandra megszületendő gyermekről hadovált...+ Igyekszem felmérni, vajon a sötét hajú ismeretlen nő lenne-e a születendő csodagyermek anyja, azonban hasa takarásban, egyértelműen nem tudom megmondani. Igyekszem hát aurájának mélyére hatolni, vajon találok-e benne bármi arra utalót, hogy minden vámpírok ősistennője rejtezne belül, azonban mire bármi eredményre jutnék, odaérek hozzájuk.
Megfordulok hát, s széttárt karral, szélesen mosolygok az egybegyűltekre./
- Nos, részemről semmi akadálya, hogy elkezdjük az elkezdenivalót.

(65)

*MET - A Jádekő*

/Hirig érzelemkitörésére halványan elmosolyodik. Jól esik, hogy ezt mondja, nem is tagadhatnám. Nekem is most már ő az egyetlen barátom, mondjuk az is igaz, hogy csak ő volt eddig is itt. Klári több volt, mint barát. Értekezése után megpróbálom finoman a kisujjammal megsimítani a jobb orcáját, majd visszafordulok a cél felé./
- Akkor hát induljunk, barátom. /Suttogom a szélbe és repülni kezdek a végzetünk felé. Danu kérése a lelkembe égett, és hiába voltam még mindig a rózsadombi vagány, bármit megtennék azért, hogy teljesítsem a feladatot. A fura örvényből - ami nem sokkal az erdő vége után jelenik meg - kilép két fura alak, de egyiket sem ismerem. Azonban a nemrég elveszett vámpírunkat igen. Dobogni kezd a szívem, hiszen már csak Klári hiányzik, és egyre jobban az az érzés kezd eluralkodni rajtam, hogy él. Hiába próbálom visszafojtani, csak jön előre, feltöri a gátat, ami eddig visszatartotta. Mivel egy álomban halt meg... talán még él. Csak az a bibi, hogy úgy éreztem, hogy nem hazudtak nekem az elementálok. Ráadásul Klári sehol, de sajnos a megmentendő angyal sem tűnt még eddig föl. Lassan közelítek, úgyis észrevettek már, nem igazán lehetett volna elbújni. Azért megmarkolom a nyakéket, sőt egy gyors mozdulattal fel is veszem. Nem hittem volna, hogy ez ilyen gyorsan valaha is sikerülni fog, de az adrenalin ezek szerint ebben is segít. Közeledünk szépen, de még tisztes távolságban vagyunk./
- Mi legyen tündérem? Valami készül, az látszik, te látsz valahol egy angyalt? /Kérdezem a velem utazó útitárstól./

[242]

/Apró mosoly jelenik meg arcomon, mikor Rab is barátjának nevez. Nem szolok semmit, csak biccentek a kijelentésére. Figyelem a szemem elé táruló látványt. A ritkuló erdőt, a megdermedt vértavat. A különösnek vélt sziklákat, az ott álldogáló nőt és Arichot.
Szinte fel sem fogom, mi történik körülöttem, pillanatok leforgása alatt hirtelen valami furcsa örvény bontakozik ki a semmiből. Ámulva figyelem a gyönyörű színeket. Az örvényből kilépő személyeket csak azután figyelem meg jobban, mikor már megmoccannak és az oltárnál lévő nő Arichot hívja magához./
- Ne menj!
/Suttogom. Tudom, hogy nem hallhatja, mert messze van ahhoz, tőlem. Felkapom a fejem, nézelődésemben, Rab hirtelen mozdulata zökkent ki, arrébb is kell repülnöm, mert különben eltalált volna a nyaklánccal. Kicsit élesen válaszolok, mint ahogy az elmúlt pár percben tettem volna, mikor Rab kérdést intéz hozzám./
- Nem, nem látok sehol angyalt! Viszont, rossz érzésem van. Nem szívesen engedném, hogy bármit is csináljanak! Nekem, nagyon úgy tűnik, hogy rosszban sántikálnak!
/Repkedek a füle mellett, átölelem magam, szorosan markolom a felkarom./


{228}

*MET - A jádekő*

/Calla farkasvigyort villant a másik vámpírra./
- Nos örvendek neki, hogy végre készségesebb lettél... /mondja, miközben a nőt lefekteti az oltárra. Fekete haja palástként terül szét a kövön, sötét arcán izzadtság gyöngyözik, úgy néz ki, mint aki beteg. Azonban Arich ha az aurájára pillantasz az a legragyogóbb aranyszínnel izzik, amit valaha láttál. Először mást nem veszel észre, csak az ő arany auráját, aztán az agyad hirtelen felfogja, hogy nem az egész égbolt lett vörös, meg nem a te szemed képrázik. Egy kárminvörös néhol fekete márványos részekkel tarkított függöny borítja az egész helyet. Megül a tó fölött és az erdő nagy részére is ráterpeszkedik. Ez nem valami vörös köd, ez egy másik aura, aminek a középpontja a nő az oltáron, felőle indulnak vöröses energiahullámok mindenfelé. Elsőre olyan hatalmas volt ez a vörös tenger, hogy nem is auraként, hanem valami állandó erőként érkékelted, de végül a szemed beazonosítja.

Laila amikor fölemeled a fejed Calla Ros-t egy oltárra fekteti és int neked, hogy menj oda hozzá segíteni. Látsz még egy másik vámpírt, meg két másik közeedőalakot, egy tündért, meg egy jóképű férfit. Egy pillanatra mintha valami emlék motoszkálna benned, de aztán érzed, ahogy egy hűvös erőhullám cikázik át a véreden, és többé már nem tűnnek érdekesnek az idegenek. A fickó helyes, de sok helyes férfi van a világon...

Rab a medál a nyakadban ezüstös fénnyel kezd szikrázni és a fénye egy vörös felhőt rajzol ki körülöttetek. A vörös felhő máshol nem látszik, csak ahol a medál fénye kirajzolja. De ahol a bőrötökhöz ér csíp és ráz, mintha elektromosan töltött lenne, feltöltve sötét esszenciával. Szinte fizikai fájdalmat okoz, ha hozzá kell érnetek.
Hirig te szinte automatikusan közelebb repülsz Rabhoz és a kristályhoz, hogy elkerüld a vörös ködöt.

Amikor a nő az oltáron felsikolt a tükörsima vértenger háborogni kezd és egy perc sem telik bele vihar támad, orkánszerű szél és háborgó víz. Rab ha a szélhez szólnál, az nem halgat rád, úgy tombol, akár egy felidegesített bika./

*MET - A jádekő*

/A kristály felizzik és kiderül, hogy nem éppen a legbarátságosabb helyre sikerült jönnünk. Még mindig azon gondolkozom, hogy hol lehet az angyal, amikor a medál fénye, valami vörös ködszerűséget rajzol ki. körénk.
Hirig, automatikusan közelebb libben, én pedig próbálom az erőmet a medálba tölteni, hátha segít valamit. Sikoltás.
Megpróbálok beljebb haladni a ködben, nem törődve a fájdalommal. A szél feltámad, viszont érzem, hogy nem figyel rám... nem uralom még teljesen.így hát csak ellenszelet próbálok kelteni, hogy legalább el ne fújjon minket.
Nem tudom mitévő legyek, de azt tudom, hogy az oltáron lévő nőt talán meg kellene menteni.
- Szerinted? /Próbálom túlüvölteni a szelet./

[243]

/Szorosan oda bújok Rabnyakába, hogy jó messzire elkerüljem a vörös aurát, mely körbeölel minket. Megnyugvást így sem találok, de legalább nem fáj./
+ Nagyon nem tetszik nekem ez itt! +
/Belekapaszkodom a medálba, remélve, hogy így talán nem fog a heves szélvihar, ami körülöttünk elkezdett tombolni, elrepíteni messzire./
- Igazán megzabolázhatnád ezt a szeleburdi, vihart!
/Morgolódok. Rab kérdését először nem értem. Olyan érzésem támad, mintha nem is figyelt volna rám az előbb. Aztán rájövök, hogy mivel kapcsolatban kérdezheti a véleményem./
- Nem tudom, mi történik itt pontosan. De jobb lenne, ha megakadályoznánk! Valami azt súgja, hogy ennek köze van Piroskához és a jóslatához!
/Archit figyelem, remélem, hogy valahogy ő majd nekünk segít, és nem annak a nőnek a hatalmában van./


{229}

/Calla megjegyzésére szégyenlős vállvonással, kezeimet széttárva mosolygok./
- Volt odahaza egy mondás, miszerint semmi sem állandó. /Már éppen folytatnám, mikor észreveszem Rabraquat és Hirig kettősét, ahogy a világító ékkő védelméből szemlélik a háborgó mindenséget./
- Ó, hát ti is itt vagytok. /Fordulok feléjük magától értetődő kedvességgel./ Már azt hittem, kihagynátok az egész móka legvégét. Kedves tőletek, bár igazán nem kellett volna. /Mosoly és kellem fedi el a lelkemben ébredő haragot. +Nem elég, hogy engem belerángattatok ebbe az egészbe, még ide is jöttök, hogy gyönyörködjetek művetekben?!+ Végül Calla felé fordulok./
- Szólj majd, hogy mit tegyek, ha rajtam lesz a sor.

(66)

*MET - A jádekő*

/Hirig, amikor belekapaszkodsz a medálba, az hirtelen pulzálni kezd, aztán elönt a fájdalom. Érzed ahogy a csontjaid most kínnal telt roppanások közepette nyúlnak meg. A fájdalom talán órákig tart, talán csak egy másodpercig, minden esetre a tudatod már kikapcsol egy idő után, olyan borzasztó a kín.
A földön térsz magadhoz, meztelen vagy, körötted hófehér tollak hullottak a földre tépett szárnyfoszlányokkal elkeveredve. A hátadon fekszel, így érzed a nyílt még vérző sebeket, amik a szárnyaid helyén nyíltak. Nem túl messze látod Rabot, az ő nyakát is körbeégette a lánc, a mintha különösen hat tökéletes bőrén. Ahogy magadhoz térsz erősnek érzed magad, a szíved vadul dobog, de mintha vér helyett erőt pumpálna az ereidben. Aztán lenézve meglátod, a mellkasodból hatalmas ékkő emelkedik ki, egybe forrt a bőröddel és zöldes fénnyel pulzás a szívverésed ütemére./
- Mily kedvesek, hogy elhozták nekem a jádekövet. /mondja a boszorkány felétek fordulva./
- Arich, kérlek kísérd ide a kisasszonyt. /fordul Calla a másik vámpír felé, vörös szeme móhon Hirigre szegeződik.
Laila te látod, ahogy Ros szeme kifordul, világtalan vörös ködöt látsz csak, elnyeli a pupilláját és a szembogarát is, aztán szép lassan a bűbáj leomlik róla, elmossa valami még hatalmasabb erő. Ha a hasára nézel, látod, hogy megmoccan./
- Vetkőtesd le kérlek. /mondja neked Calla, de közben nem néz rád, a nőt figyeli, akinek egy kő áll ki a mellkasából./

/Meglepődésemet visszanyelve szemlélem, ahogy Hirig felölti igazi alakját. +Még hogy időszakos növekedés! Na persze... És Rabraquat... Mintha kissé ziláltabb, megviseltebb lenne. Jól sejtettem, mindenki csak miattam játszotta a szerepét... Mindenesetre az a kő elég bizarr.+ Vonja magára figyelmemet a pulzáló fény Hirig mellkasa közepén, majd Calla felszólításának eleget téve kellemteli mosollyal, de komor tekintettel odalépek hozzá./
- Boldoggá tenne kisasszony, ha elfogadná a karomat. /Mondom neki a kötelező udvarias hangsúllyal, de mielőtt bármit reagálhatna, már - egy villanás az egész - fel is segítem, s hideg kézzel, de dühtől forrongó szívvel emelintem talpra./

(67)

*MET - A JÁDEKŐ*

/Hirig kiáltása beég az agyamba, de nem csak ettől lepődöm meg. Angyallá válik, bár megtépázott szárny nélküli angyallá. Az oltáron landol és mellkasából egy zöld kő bújik elő./
"Mentsd meg az angyalt."
+Kösz Danu, mondhattad volna, hogy ő lesz az, akkor elkerüljük ezt a szép kis helyet.+ /Mérgelődöm egy pillanatig, de aztán a feladatra koncentrálok. Meglátom Arichot is a többiek között, de mivel fogalmam sincs, hogy miért van ott, nem tulajdonítok neki nagy figyelmet. Nem látszik fogolynak, az már biztos. Ekkor világítani kezdek és egy szélőrvény idézek magam köré, hogy bárki és bármit ellökhessen, aki közel merészkedne. Majd az egészet tornádóvá próbálom dagasztani, aminek a közepében én állok. A tornádónak egy feladata lesz... szippantsa fel az angyalt és adja át nekem, de ne essék bántódása, természetesen mindent mást repítsen el, ahogy azt egy rendes tornádótól elvárjuk. Erre koncentrálok minden erőmmel, aztán lesz, ami lesz. Bízom a nyakékben és az erőmben./

[244]

/A fájdalom mely teljesen szétáramlott a testembe, olyan hirtelen kerített hatalmába, hogy fel sem tudtam fogni, mi okozza. Felüvöltöttem. Önkéntelen zuhanásomba, mely nem tudom mennyi idő alatt zajlott le, csak a fájdalom volt társam, semmi más. Nem bírtam gondolkodni. Könnyáztatta tekintettel figyeltem környezetem. Próbáltam rálelni az igazságra, mely fedve volt tudatom előtt. Elvesztettem az eszméletem./
+ Mi történt? +
/Kérdeztem hangtalanul, miután magamhoz tértem. A fájdalom kissé enyhült, de nem múlt el. Tehetetlen rongyként feküdtem a hátamon. Vizenyős tekintettel néztem körbe. Szakadt szárnyam cafatokban hevert körülöttem, hófehér tollakkal kipárnázva. Elmémbe egy régi kép villant be./
+ Raven, vigyázz! +
/Megpróbáltam megmozdulni, de a hátamba nyilallt fájdalom, csak újabb könnycseppeket indított meg bennem. A testem nem engedelmeskedett akaratomnak. Valahonnan távolról hangfoszlányokat hallottam, de nem tudtam azonosítani a forrását./
+ Ez nem Graefit! Ez valaki más! Egy nő. +
/Ahogy jobban figyelek, valami furcsa erőt kezdek el érezni, a testembe áramlik szét. A forrása egy számomra eleddig idegen kristály, mely úgy tűnik belőlem nőt ki./
+ Zöld. +
/Tekintetem tovább vándorol. Mezítelen vagyok. A fájdalmat elnyomja a kőből pulzáló erő. Mikor Arich a karját nyújtja felém, önkéntelenül bele karolok. Kedves szava ellentétbe van kemény veselkedésével. Megrémít./
+ Segíts! +
/Tátogóm, hangtalanul. Mikor már talpon vagyok, tudatosul bennem tekintete. Most közelről látom. Enyémben szomorúság és értetlenség vegyül. Belebújok Arich erős szorításába. Zavar, hogy meztelen vagyok, de még jobban, hogy nem tudom mi történik!/
+ Szedd össze magad! Ha ez valóság, akkor nagyon nagy szarban vagy Hirig! +
/A hideg szél, mely körül leng, a belsőmben tomboló káoszt tükrözi./


{230}

*MET - A jádekő*

/Rab vihara feltámad, de az erőteljes ellenszél miatt nem teljesen úgy viselkedik, ahogy a sidhe úr várná. Felkapja Hiriget, azonban ő már Arichba kapaszkodik, így a vámpírt is magával rántja. Mind a ketten a megvadult orkán hátán utazva belecsapódnak Rabba, aki velük együtt elterül a földön. Azonban Hirig rá esik Rabra, és amikor a kristály megérinti, a zöld kőzet elkezd felfutni a karján, mintha ránőne, akár valami élősködő virág. Arich is hozzá ér, de ő csak erőnek érzi, színtiszta elemi erőnek, de őt nem vonzza be.

Ezalatt a vihar teljesen elül. Egy pillanatra olyan csend támad, mintha a természet egy utolsó lélegzetet venne. A néma csendbe fülfájdítóan hasít bele a nő sikolya. A hasa felreped, vérpermettel hintve be az oltárt és egy csecsemő mászik ki belőle. Hirtelen olyan déjà vu-tök támad, ezt mintha már átéltétek volna egyszer....
Aztán a semmiből újabb alak jelenik meg, a boszorkány jobbján. Egy magas, sápadt, vörösesbarna hajú alak az, vérvörös tekintettel. Arich ha megfigyeli az auráját, már ami a mindent borító vérszín auraködön átsüt belőle, láthatja, hogy a vörös szempár ellenére az illető nem vámpír, az aurája hasonló a mellette álló nőéhez.
A férfi az oltárhoz lép, rituálisan meghajol, majd letérdel, karjait a csecsemő felé nyújtva. Az ezernyi vöröst egymásba olvasztó szempár rászegeződik, majd egy pillanat sem telik bele, a gyermek a nyakán terem és feltépi a bőrt.
Hosszú ideig csak az anyja nyöszörgése hallatszik, a gyermek falatozása, és a csontjainak repedése. A szemetek láttára nő egyre nagyobbra és nagyobbra, mintha ezerszeresen felgyorsulva növekedne. A vörös köd felé hömpölyög és pár perc után a hihetetlen erőt, a hatalmas aurát mind elnyeli a növekvő gyermek./