Vérmocsár

*MET - A jádekő*

[245]

/Ahogy Hiriget talpra állítom, láthatóan megzavarodva belém csimpaszkodik. Hideg pillantással végigmérem, végül fejemmel a provokatív helyen pulzáló kő felé intve, megjegyzem:/
- Meg kell valljam, a korábbi álcáid sokkal inkább kedvemre való voltak.
/Válaszára már nem figyelhetek, hiszen Rabraquat parancsára a szél megpróbálja elragadni Hiriget, amit természetesen nem hagyhatok. Végezetül jobb híján felkapja kettősünket, s dicsőségesnek, netán elegánsnak ugyan kevéssé, ám letaglózónak annál inkább nevezhetően érkezésünk elcsendesülésével kissé morcosan talpra emelem a nőt, s égő szemmel, kivillanó szemfogakkal mérem végig becsapódásunk elszenvedőjét, a leghalványabb gondolatot sem pazarolva a rá is felkúszó különös valamire./
- Nekem szólt a kérés, te csak foglalkozz a saját dolgoddal! /Sziszegem felé, majd szelídnek korántsem nevezhető módon, minden tánclépés kifigurázásaként karjánál fogva irányba penderítem a pucér nőt./
- Tegyük amiért itt vagyunk...

(68)

/Kezdem megint úgy érezni magam mint egy darab rongy. Amit jobbra, balra dobálnak, rángatnak a körülöttem lévők. Szemembe a bosszúság és a harag keveredik, mikor megpróbálok Rabról felkelni. Tevékenységemet, Arich segíti, melynek hatása, hogy a szemem szikrákat szór./
- Mi a fészkes fenét képzeltek?!
/Morranok fel. Mikor Letekintek Rabra, elakad a lélegzetem és csak figyelem a karján felfelé kúszó valamit. A harag elszáll és csak a meglepettség szikrája marad.
Arich kitörésére felé kapom a fejem, és már mondanék valami csípőset a számomra érthetetlen megjegyzésére, amit az alakomra tett, de a levegő is belém szorul. Egy pillanatra megijedek tőle. Nem tehetek róla, csak Ő! Valahogy a kivillanó agyarak, elfedik az eddig oly kedves Archot számomra./
+ Miről beszélsz? +
/Nincs időm rá, hogy értelmes gondolatokat szüljek magamnak a helyzetre, mert megint rongyként rángat tovább./
+ Raphael?! +
/Üres, matt tekintettel meredek magam elé. Hagyom, hogy Arich oda vigyen ahova akar./
+ Hiszen egy rongynak nincsen szabad akarata, igaz Raphael? +


{231}

*MET - A jádekő*

/Laila Ros arcán a fájdalom könnyin folynak végig, a földre érve apró igazgyöngyökké változnak. Láthatóan nincs tudatánál a fájdalomtól és olyan erővel kapaszkodik beléd, hogy annak biztos nyoma marad. Azonban a hasa a nyílt pulzáló seb a szemed láttára gyógyul. Nem látod magát a folyamatot, de mire ránézel mindig egyre szebb és szebb.
A vitatkozó trió hangjait egy jobb híján talán sátáninak hangzó, (habár ez nem fejezi ki azt a mélységet és hatalmat, ami benne lüktetett) kacaj szakítja félbe./
- Igen kedvesek vagytok, hogy eljötettek a születésnapomra...
/A mély hang egy sokkal idősebb többet tapasztalt nő, szinte rekedre cigarettázott füstös hangja, de a test egy kislány teste. Furcsa mód nem egy csecsemőjé, hanem egy fiatal kamaszé.
A lába előtt ott térdel az előbb feltűnt férfi, a mellkasa még le-föl süllyed, de amúgy elég mozdulatlan. A kislány az egyik kezével finoman simogatja a vöröses tincseket./
- Hugocskám kegyeltje, lennél olyan drága idejönni hozám? /szól Hirighez negédes, de ellenállást nem ismerő hangon. /
- És te gyermekem, jöjj te is jutalmadért... /villant egy farkasmosolyt Arichra. A mosolyára a fenevad életre kel benned, de elégedetten nyújtózva, akár egy lakomára váró nagymacska.
Rab fejében közben tétova halk hang szólal meg./
- Várj reám, kelet felől a szellő hátán röppenve jövök, de erőm még kevés, ám őrizd az erények forrását, testemnek édestestvérét, hogy ha eljövök én legyen az egész, ő a töredék...

*MET - A jádekő*

[246]

- Elnézésedet kérem, hogy tortát nem hoztunk, de ha jól látom, akad más csemegéd is. /Mosolygok Rabraquat méltatlankodását figyelmen kívül hagyva a menet közben fiatal leányzóvá serdült újszülöttre, majd hívásának engedelmeskedve +Ki tudja, talán én is ezt akarom...+ továbbra is Hirig karját fogva megindulunk az oltár felé.

Azonban a következő pillanatban szélörvény kerekedik, ami megpróbálja kiragadni a zöldköves lényt villámgyorsan megacélosodó szorításomból. Hátrapillantva látom, a már eddig is próbálkozó ficsúr ismét ragyog, s a szél erejétől kettősünk is elemelkedik a talajtól: Hirig, akit emel, s én is, aki pedig a nő karját fogja. Szinte már hallom, ahogy ujjaim alatt engednek a csontok, hát inkább lazítok a fogáson, azonban a szél ekkor egy rántással kitépi markomból a védtelen csuklót, s már csak azt érzem, megperdülve zuhanok az egyik orvul várakozó szikla felé.

Önkéntelenül is felkiáltok, s igyekszem átfordulni, hogy legalább lábbal érkezzem, ekkor viszont egy pillanat alatt megszűnik minden ellenállás, s furcsán kicsavart módon látom ismét a világot... Mint a rendőr repülő autójánál, közvetlenül a robbanás előtt. Cassandra szavai jutnak az eszembe: "Árnyékká változtál..." +Egy árnyat pedig nem fújhat el a szél, nem hat rá a gravitáció... Csak vannak előnyei is a vámpírságnak, akármit is jelentsen ez az egész.+ Vigyorodok el magamban, majd az új perspektívához idomulva, a vacsoráját elszalasztó fenevad ébredő dühével iramodok a szél szárnyán meginduló páros után. +Az én feladatom a lány leszállítása, nem azé a szeleskedő fajankóé!+/

(69)

/Testem engedelmeskedik az erős szorításnak, haladok azaz haladnák az oltár felé, ahol vár rám egy kamasz lány, aki csak nemrég született meg, és ugyan úgy viselkedik mint az a gyermek abban a furcsa szobában, de ebben az önkéntelen cselekedetemben egy igen erős szélhullám akadályoz meg./
+ Levél vagyok a szélben... figyeld hogyan lebegek! +
/Nincsen szárnyam mégis repkedek. Önkéntelenül, mint egy porszem. A fájdalom amit a csuklómban érezek, nem térít magamhoz. Sőt még jobban eltompítja tudatom. Gondolataim az emlékeimből előtörő képek között ugrál./
+ Raphael. +
/Emlékszem vissza arra a percre, mikor hideg fensőbbségével taszított el, majd egy furcsa érzés kerít hatalmába, mintha a szél hangját hallanám ami a fülembe suttogna egy üzentetett. "A vérből született megérkezett, el fog bukni a világ a vér mosta sziklák oltáránál... ha nem segítetek."/
+ Rabraquat! +
/Hasít elmémbe a felismerés. Szüksége van rám! Megígértem, hogy nem hagyom cserbe!/
+ Mit szerencsétlenkedem itt?! Térj észre Hirig! Izomagy bekaphatja! Ö nincs itt, de Rab igen! Neki nem vagyok senki! +
/Mint aki most ébred fel egy álomból, körbe nézek, kecsesnek nem mondható zuhanásomban./


{232}

*MET - A jadekő*

/Calla dühödten fordul Laila felé, majd semleges maszkot ölt magára./
- Ashmodeus tudja kit nemzett, tisztában van vele, hogy a megváltónk az ő magjából fog újrateremtődni. De nem kell aggódnod, már úton van ide a többiekkel együtt.
/Ezzel visszaforudl, hogy a többieket tartsa szemmel, ha jobban megfigyeled, az egész teste mintha vibrálna, mintha a körvonalai el-elmosódnának. Arich a szeme sarkából láthatja, ahogy a nő aurájába ezüst derengés kúszik és sárga csillámok villannak fel benne itt-ott.
Közben a Úrnő dühödten sikít föl, amikor meglátja, hogy Hirig távolodik tőle, és haragját Rab felé fordítja./
- Azt hiszed lehet ellenem esélyed hugomnak gyermeke? Én vagyok az élet és halál úrnője, és te ellenszegülsz nekem??? Borulj le előttem és még talán megbocsájtok! /sziszegi a fogai között, majd a karjának egyetlen apró intésére a vörös víz megremeg, fordrozódik, majd alakok kezdenek előmászni belőle. Mintha folyékony vérből álló emberek lennének, néhol csöpögnek, de valamilyen erő egyben tartja őket, ahogy felétek közelednek. A fák is megrázzák magukat és gerincüket dühödt párduccá görbítve a erdő is ellenetek indul.
Aztán Hirigre mosolyog, a mosolya őszintének tűnik./
- Látom a szíved vágyát a zöld ékkövön át. Nem akarsz tehetetlen lenni igaz? Jer hozzám és én erőt adok neked, erőt, amivel te dönthetsz a sorsod felől és nem tehetetlen báb leszel csupán.... és ha visszaadod nekem a követ, befejezem az átváltoztatást és olyan lehetsz, mint ő, akkor pedig meghajol majd nagyságod előtt... /A hang a fejedben szól és egy kép jelenik meg utána, amint angyali szárnyaidba burkoltan Raphael karjaiban fekszel, aki kedves és szerelmes mosollyal néz le rád.
Arich te pedig érzed, ahogy kellemes erő bizsergeti végig a tested, úrnőd helyeslése, amiért teszed, amit kell, hirtelen tudod, hogy kell árnyékként mozogni, mik a határaid és hogy változhatsz oda és vissza könnyedén. Az ő tudása ez a végtelen egy töredéke, amit ajándékként neked adott./

*MET - A Jádekő*

/A nőcinek nem tetszik, hogy viszem a kövét, meg tudom érteni. Viszont annyira nem érdekel, hogy mit mondd, hogy az már néha fájdalmas. Azért visszaválaszolok neki a szélben, csak, hogy örüljön, de nem állok meg, megyek kelet felé, amerről a megmentőm jön elméletileg. +Aztán meg ki tudja, lehet, hogy az is csak át akar verni, mint amióta itt vagyok, a legtöbben. De akkor lesz ám rossz világ! Egyébként meg jöhetne már, kezd rosszabb lenni a helyzet.+/

- Most mondtad el, hogy ki vagyok. Nem érdekel a bocsánatod, hiszen a húgod gyermeke vagyok, nem a tiéd. Nem fogok esdekelni, mint a többi, akit már megfertőztél. /A hangom lágyan suhog a szélben de orkánként csap le a címzettre és a közelében lévőkre. Nem is értem, hogy mit képzelt... viszont megtudtam, hogy Danu, vagy küldötte érkezik, ami már jó hír./

- Hirig, csak mondom, te is a Húgának a gyermeke vagy... eszerint tegyél, vagy ne tegyél semmit. /Mondom neki szelíden és fogom erősen, nehogy valaki csak úgy kitépje a kezeim közül. A vérlényektől nem félek, a szél, ami körülöttem kavarog elvileg megvéd majd tőlük... elvileg./

[247]

/Újonnan jött +Istenadta?+ tehetségemet és energiáimat maximálisan kihasználva szinte látom magamat a kívülállók +Egyszerű halandók!+ szemszögéből is, ahogy furcsa szögekbe meghajolva, lehetetlen ugrásokkal követem a széllel szárnyaló párost, akik... +Távolodnak az oltártól? De hát akkor menekülnek...+ Bizonytalanodok el egy pillantra, de aztán egy vállrándítással lezárom a témát. +Akkor csak meggondolták magukat. De akkor sem vagyok hajlandó egyedül megfizetni az egész árát!+ Tökélem el magam a végsőkig, majd mintegy élére hajtva árnyéklényemet felszökellek magasan árulóim feje fölé, ahonnan már csak egy újabb ugrás...
+Végre elláthatom annak a fajankónak a baját, a nővel pedig majd ráérek utána foglalkozni.+/

(70)

/Erősen kapaszkodom Rabba. Nagyra nyílt pupillákkal nézek rá./
- Ez a nő tényleg azt hiszi, hogy Te meghajolsz előtte?! Akkor hülye!
/Mondom barátomnak, aki éppen jó messzire akar vinni a fúriától. Teljesen megértem társamat, hiszen nem voltam az elmúlt pár percben? magamnál. Már valami csípőset akaródzok éppen válaszolni a nőnek, hogy hagyja a fáradozást, nincs esélye mikor az elmémbe szólal meg, és teljesen kiforgat magamból, amit mond./
Még hogy én és Ö?!
/Bármennyire hitetlenkedve fogadom, legördül egy könnycsepp az arcomon. Belül, a szívem mélyén összeszorul valami keserves kínok között. Legszívesebben felüvöltenék a fájdalomtól, de nem teszem, csak még erősebben kapaszkodom bele Rabba./
- Rab, ne tarts se ennek a húgának a gyermekének, sem ennek a nőnek a szolgájának! Én nem fogok senkit sem szolgálni! A magam ura vagyok! Nem holmi bohócoké!
/Dörmögöm hangosan, hogy a fúria is hallja./
- Raphael meg mehet a kis drágalátos emberkéihez!
/Vakkantóm oda még, majd figyelmemet először egy feketés ködgomolyag felé, majd a megmozduló erdő felé fordítom./
- Az a repülő paca nem tudom micsoda, az erdő megmozdulását, meg talán megtudom akadályozni.
/Mondom már nyugodtabb, emberibb hangon.
Így hát előbbivel nem foglalkozom, azt Rabra bízván, az erdőt veszem alaposabban szemügyre. Bármennyire is nagy falatnak bizonyul, de egyszer már sikerült, biztatom magam, ezért megpróbálom megint. Csak még most nem azt kérem, hogy engedjék el a kis tündéreket, hanem azt, védjenek meg./


{233}

*MET - A Jádekő*

/A förtelmes hang ott cikázik a fejembe és mondja a maga igazságát. tudom, hogy minden nézőpont kérdése, csak engem rohadtul nem érdekel. Szerencsére kisvártatva elhallat és szembe velem ezüstös csillanás kél.
+Jövök, anyu+ vigyorodok el, de ha már ennyire nyeregbe érzem magam küldök a nagyhangúnak egy választ, hagy legyen vele boldog./
- Ó, a te igazságod nem egyezik az enyémmel, ó hatalmasságos, majd beszéljétek meg egymás közt. Sajnos dolgom van, muszáj leszel vele beszélni. /Mondom vigyorogva, és a szél felerősíti a hangom, ahogy eddig. Szorosabban fogom az "angyalom", nem eresztem, bármi is történjék. Még egy fontos dolog nem fog kicsúszni a kezemből... Továbbra is olyan gyorsan repülök, ahogy lehet. Egy fény az éjszakában... ez is vigyort csal az arcomra. Tényleg kezdek pökhendi lenni, de ez jól esik jelenleg. Remélhetőleg a vérlények nem érnek ide, maximum elszállnak./
+Jó utat rézbőrűek!+
- Oké Hirig drága, csak fogj szorosan, megmentelek. Inkább adjuk oda a követ a jónak, vagy nem? /Kérdezem őt, akit szinte már görcsösen szorítok.
+Remélem levegőt azért kap. Ja persze, azt én irányítom+ Újabb mosoly nekem, magamtól. Már közel a cél, a Keleti csillanás mindjárt megvan./

[248]

/Széles hasadás nyílik árnytestemen, mikor elégedett, mondhatni ördögi vigyorra húzom számat, ahogy megérzem rokonaim +Alattvalóim!+ mélyen zengő akarat-kórusát tudatomban./

+Mester! Parancsolónk!+

/Örvénylik körül szolgai mondandójuk, s magam is szánok egy hasonmód alázatos gondolatfutamot az oltárnál tündöklő vörös szépség felé. Sokat azonban nem időzök nála, egy újabb szökellés közben tömegüket irányt mutató akarattal menekülő prédám +Prédánk, az Úrnő prédája!+ után lódítom.

Felsugárzó örömöm kisebb bosszúságtól fakul csillanóvá, ahogy dacosan konstatálom, a széltoló nyomoronc gyorsabb, mint vártam.
+Így utolérni nem, legfeljebb üldözni tudjuk... Hacsak...+ Villan belém az isteni bölcsesség egy szikrája, s a következő pillanatban már anyagiasulva, kétségbeesett arccal, fejhangon sikoltva zuhanok a magasból, miközben a sötét ég rejteket adó magasába parancsolom csatlósaimat, hogy ott folytassák őrült rohanásukat./

- Hirig! Segítsetek kérlek! /Ordítom, miközben igen erősen azon fohászkodom, hogy legyen bennük elég szimpátia +Szánalom?+ irányomba ahhoz, hogy a segítségnyújtás kedvéért +Akár csak egy pillanatra is!+ lassítsanak iramukon./

(71)

/Rosszul érint az fák reagálása, de nem is neheztelek rájuk. Kis pontszem vagyok csupán, de elegendő ahhoz, hogy keresztbe tegyek annak a szukának./
- A drágámat mellőzd és a megmentelek is eléggé közhelyes, de legyen megengedem!
/Mondom kicsit mosolyogva és némi cinizmussal a hangomban./
- Az erdőben van egy fa, aki segítene. Sajnos a többi nem állt kötélnek.
/Magyarázom Rabnak./
- Nem akarok senkinek sem adni magamból! Sem jónak sem rossznak!
/Méltatlankodom. A fénylő horizontról figyelmemet Arich hangja vonja el./
- Rab, segítenünk kell neki!
/Mondom, kicsit bizonytalanul, hiszen ha vissza fordulunk akkor az a furcsa árny, ami eddig fogva tartotta elkaphat minket is./
- Ö is közülünk való!


{234}
*Gratulálok Laila!*

*MET - A jádekő*

/Laila sikerült Rost elvinned a partig. Már valamilyen szinten lépkedett ő is, habár az út nagy részén szinte te ccipelted. De ahhoz képest, hogy a véres lyuk még ott tátongott a hasán egészen jó állapotban volt. Amikor odaértetek Ros lefeküdt a partra és megfogta a kezed./
- Tudd, hogy örökké hálás leszek neked... elfordultam anyámtól, és most érzem, ahogy hív magához.. talán el kéne engednem őt, illetve neki elengednie engem... /és akkor elájult a kezedbe kapaszkodva.
A többieknek mintha megfagyott volna a pillanat. Az ezüst fény egyenlő mértékben volt jelen a vörössel, de innen egyik sem mozdult. Ragyogó fényben egy alak lebegett az erdő fölött, hatalmas szárnyaival kecsesen csapdosva. Az idő megállt, csak Arich fájdalmas kiáltása hatolt át rajta. Segítséget kért tőletek, a vörös izzás teljesen elnyelte a többi árnyat, mintha feloldódtak volna... a repülő párosnak akár úgy is tűnhetett, pedig a vörös fény úszájában mentek teljesíteni vezérük akaratát./

*MET - A Jádekő*

/Hirig kérésére hátranézek, de nem állok meg. Látom, ahogy Arich esni kezd az égből. +Vajon hogyan tud egyáltalán repülni? Minden esetre jó utat!+ Vigyorodom el magamban, majd Hirigre nézek, komolyabban, mint az tőlem elvárható lenne./
- Egy vámpír halhatatlan, nem lesz baja, ha leesik. Közölünk való? Alig ismerjük... Lehet, hogy beépített ügynök volt ezidáig, és rajtad keresztül próbált közel férkőzni hozzánk. /Próbálom győzködni az angyal-tündért. Aztán látom, hogy egy szárnyas lény közelít felém és megdobban a szívem. +Ő lesz az.+ Arra veszem az irányt./

[249]

/Zuhantamban is feltűnik a különös szertartás újonnan megjelent résztvevője.

+Hát ő meg...?+ Fogalmazódik meg bennem a gondolat, de aztán a talaj egyre fenyegetőbb közeledtével kiszorítja egy újabb. +Sorsomra hagytok?!+ Horgad fel haragom, végül +Utolsó lehetőség!+ erőset ordítok:/

- HIRIG!!!

/Dühömet megfesti feltámadó kétségbeesésem +Tényleg itthagynának?!+ s habár tökéletesen biztonságban vagyok még +Köszönet neked Úrnő, adományodért!+, de azért ott motoszkál bennem a halvány kétely.
+Mi lesz, ha mégsem sikerül?+

Jóformán magam sem tudom, mennyi a megjátszás hangomban, azt viszont érzem, bőszen igyekszem küzdeni a belül mocorgó szörnyeteggel, amitől... Nos, amitől még az vagyok, aki a boltba +Abba az ostoba, ezerszer átkozott boltba!+ lépett, s nem egy indulattól fűtött, bosszúért kiáltó fenevad./

(72)

/Összevonom szemöldököm Rab szavaira és elgondolkodom, de amikor hallom Arich kétségbeesett kiáltását, minden kételljem elszáll./
- Rab! Arichrol beszélsz! Ő nem az a szörnyeteg, mint a többi vámpír, ő is közénk tartozik, még ha más testben is van most, ugyan az az EMBER aki volt, mielőtt átkerültünk volna ide!
/Megszorítom Rab vállát. Az arcába nézek./
- Ö is Hartfordi! Egy ilyen dolgot nem hagyhatunk figyelmen kívül! Ha valóban spicli lenne, nem ismerné a régi városok neveit! Nem tudta volna, hogy egy köpésnyire van Phillytől!
/Győzködöm közben az egyetlen barátom, aki megmentésemen fáradozik./
- Igen, biztos vagyok benne, hogy ő is társam. Társam ebben az istenverte örült világban! Olyan mint Te vagy Fiona!
/Kicsit elhalkulok. Raven arca villan fel emlékeimből./
- Raven!
/Elszomorodom kicsit, mert már oly régen láttam és, azóta nagyon sok minden történhetett azzal a kis ügyetlen angyalkával./
- Rab, senki sem halhatatlan! Senki! Min esendőek vagyunk!


{235}

*MET - A jádekő*

/Laila érzed, hogy valaki elkap hátulról és félelmetes erővel ránt be egy kő mögé, látod Ash-t, amint hozza Ros-t utáánatok. Amikor már csak egy kicsiny barlangban vagytok, ami a sziklafal egy hasadékából szélesedik ki, Ash Rosnak nyújtja a csuklóját, aki egy pillanatig tétovázik, aztán rábukik akár csecsemő az anyja mellére...
Látod Max-ot,a mint a karjába harap, majd feléd nyújtja a mennyei illatot árasztó végtagot./
- Jöjj szerelmem és végy erőmből... ami a tied az az enyém, ami az enyém, az a tied is...
/Arich zuhantadban hallod az Úrnő szomorú, egészen csalódott hangját./
- Ők ilyenek gyermekem... régen nekem is volt egy testvérem, amire azt hittem mindig számíthatok... és elhagyott, ráadásul el is árult és bebörtönzött, hogy minden hatalom reá szálljon... De én nem hagylak el ne félj! Tudom milyen ha magunkra hagynak, én pedig nem fogom ezt megtenni! /A hangja valahogy borzasztó őszintén és valami mélyen eltemetett fájdalommal zeng.
Hirig szavaid láthatóan nem győzik meg Rabot, aki nyaktörő sebességgel száguld egyre közelebb és közelebb az ezüstfényben úszó alakhoz. Te még próbálod meggyőzni, ki tudja szavaid milyen hatást érnek el nála... Aztán ahogy elég közel értek, te is meglátod a nőt... a lányt... az angyalt... akit mintha mindig is ismertél volna... Az arca azonban valahogyan más, a szeme hideg ezüstös fénnyel csillan. Téged mintha észre sem venne, Rabra mosolyog./
- Jöjj fiam és elnyered jutalmad... /hallja Rab a fejében, azonban mintha egy másik dallam is szólna a füledbe, gyenge és beteges, majdnem haldokló, de reménytelen, a kétségbeesése keserű ízt hagy a szádban./