Ködös park

*Garien*

/Ahogy végigfuttatod az ujjaid a láncon, az sziszegő hang kíséretében összébb húzódik és még szorosabban simul a tojásra, szinte már félő, hogy összeroppantja.
A fejedbe sűrűn és töményen szivárog a kétségbeesés, ami mintha a tojásból áradna. Szinte látsz magad előtt egy esdeklő szempárt, aki azért könyörög, hogy szabadítsd ki, hogy védd meg, hogy öleld magadhoz.

- Biztosan nincsen önnél semmilyen kulcs uram? /kérdezi a tündér is aggodalmasan, mintha ő is érezné a tojásból áradó kétségbeesést./

*Laila*

/A lovagod csak szívkápráztató mosoly kíséretében megrázza a fejét./
- Hercegnőm, a vezetési képesség ott van benned, csak eddig nem használtad. De ha te úgy érzed nincs ott, az sem baj, annál szebb, sőt szemkápráztatóbb lesz csak a kibontakozása! Úgy fog kinyílni szívedben, akár egy aranyszirmú tünderózsa, hogy illatával és csodájával még a halhatatlan szíveket is elbódítsa, hogy elhozza nekünk a hőn áhított tavaszt.
/Egészen közel hajol hozzád, az arcodon érzed forró leheletét. A szemeiben van valami vad hipnotikus tűz, valami magával ragadó. Aztán olyan gyorsan vonul vissza, ahogy közeledett feléd./
- Bocsásson meg duchess, magával ragadott az ön lenyűgöző szépsége... /Aztán végigpillant rajtad./
- Nos, ön így is meseszép, de ha úgy gondolja, elmehetünk valahová keresni egy új ruhát a kárba ment helyett.

/Mikor még jobban összeszorítja a bűvös lánc - ez jutott eszembe róla - a tojást, visszahúzom a kezem és gondolkodni kezdek. Azonban semmi nem jut eszembe, csak az, hogy elkezdjek kutakodni a ruhámban, hátha. Miközben ezt teszem válaszolok a tündérnek./

- Nos, ifjú úr... fogalmam sincs, hogy van-e nálam kulcs. Úgy gondolom, hogy nincsen, de a mai nap elég sok meglepetés ért már, akár akadhat is egy.

/Ha nem találok, akkor vakarni kezdem a fejem és tanácstalanul állok, a megoldáson gondolkozva./

[27]

/Fanyar képpel bámultam a lovagom./
- Tudja, kedves, szeretnék túlesni ezen az egész hóbelevancon, amibe belecsöppentem. Szóval ha lehet, inkább menjünk arra, amerre vinni akar, és ha van lehetőségem, akkor ott vedlenék át!
+El sem hiszem, hogy ezt én mondtam. Magyar Klára vagyok, akinek a külső mindig is fontos volt.
/Bágyadtan hozzábújtam a megmentőmhöz, és közben megpróbáltam nem azon rágódni, hogy ha nem lenne Andor, bizony szó nélkül ráhajtanék erre a drágára./

(29)

/Bambán meredtem a fura fazon után, aki most már nem volt annyira szimpatikus, mint megismerkedésünk pillanatában. Nem is tudom, egyáltalán hogy gondolhatta, hogy engem itt hagyhat! Morcosan akasztottam nyakamba az ócska medált. Miközben ezzel babráltam, észre vettem az Andortól kapott ékszeremet. Gyengéden megszorítottam, majd kedvesemre gondolva végignéztem magamon. Ehh, Magyar Klára egy ennyire szörnyű ruhában?! Mégis, hogy lehetséges ez?!
Elindultam kifele a parkból, hogy valami használható ruha után nézzek. Lehet, hogy megint meglátogatom az Angyali Bájok Szaküzletet. Vagy hogy a p*csába hívták./

(30)

/Mivel továbbra sem jutott eszembe semmi, némán vállat vontam. A megoldás váratlanul és a hátam mögül érkezett./
- Köszönöm... /Mondtam, de a fura manó(?) már el is tűnt a helyszínről./
+Most mit tegyek? Azt sem tudom, merre vannak a tündérdombok, vagy mik. Talán a fiatal hölgy segíthet...+
/Látom, hogy a megmentett lány +Laila volt a neve, ha minden igaz.+ kissé morcosan kifelé tart a parkból miután eltűnt mellőle a férfi, aki eddig kísérte./
- Elnézést, útba tudna igazítani? Valami tündedombokat keresek.
/Mondom a fekete hajú szemrevaló lánynak./

[28]

/Visszapillantottam egy fura fazonra./
- Nem tudom, hogy miről beszél, édesem! /mondtam gúnyosan./ Ellenben a társaság sosem jön rosszul, örülnék, ha elkísérne keríteni nekem valami normális ruhadarabot. /mutattam "enyhén" lenge, vértől vöröslő öltözetemre./ Ha van kedve, jöjjön el meglátogatni egy boltot, ahonnan majd kölcsönveszek némi ruhát. De persze itt is maradhat egyedül.

(31)

+Tehát ő sem tudja, nagy kár. Most mit tegyek? Ráadásul a kis tündérfiú is eltűnt...+
- Rendben elkísérem hölgyem, út közben pedig hátha megtudom, hogy merre kell mennem.
+ Addig sem vagyok egyedül és még vigyázhatok is rá, eléggé... nos feltűnő, főleg így véresen.+
/Felveszem a ritmusát, és próbálok szóba elegyedni vele./
- Mi szél fútta önt erre a ködös helyre? Tudja, el sem hinné mi történt velem, ha elmesélném. Még előző nap Barcelonába voltam, azóta találkoztam angyalokkal, manókkal... lehet, hogy csak álmodom? /Kérdeztem, de inkább csak magamnak tettem fel a kérdéseket./

[29]

/Annyira nem érdekelt, hogy miről fecseg, hogy öntudatlanul is elkalandozott a figyelmem. Morcos emberekről fantáziáltam, meg arról az esze-veszett vámpírról, aki kis híján megölt. Mindenesetre gúnyosan mosolyogtam, és bólogattam, miközben valami idiótaságról, alias manókról áradozott./
- A nadrágodba teszek mindjá' manót! /motyogtam az orrom elé, remélhetőleg elég hangosan ahhoz, hogy meghallja. Lassan már kiértünk a parkból, mikor rájöttem, hogy válaszolni kéne a kérdésére. Kinyitottam a szácskám, aztán belekezdtem:/
- Egy szerelmi kalandról tévelyegtem ide, amikor az a barom állat letámadott. Aztán jöttek Maguk azzal a csábos lovaggal. Amúgy Laila vagyok. Ha jól emlékszem, vadász. Csak tudnám, hogy Andoron kívül mire vadászok!

(32)

*Haladjunk a Függőkert felé, vagy ahogy gondolod. Nekem kalandom lesz! ^^*

* Éadrom - Előzmény Kávéház*

- Nem a Tündérdomb nem egy személy, habár egy tudattal és személyiséggel rendelkező létező. Borzasztó szeszélyes tud lenni, és nagyon szeretni vagy utálni valakit néha... /elmosolyodtam, ahogy felidéztem a dombot, szinte már a részemmé vált, olyan volt, mint egy testvér, néha kistestvér, néha nagy, attól függően milyen a kedve./
- Mellesleg pontosítva a Tündérdomb az a hely, ahol lakunk, egy tudattal rendelkező domb, hogy talán kicsit érthetőbben összefoglaljam.
/Majd kis időre csendbe burkolóztam, és csak a lépteimre koncentráltam, meg hallgattam, amit mond./
- Igen, igazából van benne ráció, mindössze én annyira fiatal vagyok a többiekhez képest, persze úgy tűnik, ez nem jelent semmit. /vontam meg könnyeden a vállam./
- Amúgy csak néhány ilyen mágia-oktató helyről tudok, de azokat is a boszorkányok és varázslók tartják fent és a saját céljaikra használják. Ellenben majd ha ellátogatsz a néped városába, biztos vagyok benne, hogy ott kioktatnak arról, amire kíváncsi vagy. Hiszen az angyali mágiáról az angyaloknál jobban senki nem tudhat, nem igaz?
/Gondolkoztam még egy kicsit, de efféle felkészítő iskolát a 21. századiaknak még senkinek nem jutott eszébe nyitni./
- Hát, igazából én nem igazán tudom Danu-t a régi világunk Istenével összeegyeztetni. Ha jobban tetszik veheted gy, hogy a régi Istent tiszteljük más néven, de ez igazából nem igaz. A legjelentősebb különbség, hogy míg Istent szerintem gy 99%-ékban férfiként, azaz Atyaként tekintették, addig Danu egyértelműen női jellegű Istennő, ráadásul a jelenléte számomra sokkal kézzelfoghatóbb, mint Istené. Meg persze az is igaz, hogy egyikben hiszek, a másikban nem. /mosolyogtam. Tudom egyeseknek ez megbotránkozóan hathatott volna és nem tudtam Éadrom mennyire vallásos, de senki fia-borja kedvéért nem fogok hazudni. Amit hiszek, azt mondom és kész./
- A vallás igazából messze nem olyan jellemző erre a századra, mint a régire, szinte nincs is vallás. A vámpírokról tudok csak nyilatkozni, ahol kizárólag az öregek hisznek, habár ők is a maguk igen kifacsart módján. /eszembe jutott egy eset a Káin Vére Katedrálisban, mire elfintorodtam, a fekete misék nem tesznek túl jót az ember lelki-világának.
Ekkor odaértünk már a parkba. Pár pillanatig csak ácsorogtam és figyeltem a ködös éjszakai tájat, többet láttam belőle, mint a halandók, de még így is igen sejtelmes volt./
- Itt is vagyunk. Nos, akkor szárnyra kelsz? /néztem rá. Majd árnnyá válok és követem, persze csak ha tényleg tud repülni, amit szerintem tud, habár még nincs tisztában vele./

(133)

- Szóval, ez a Tündérdomb, egy domb aminek akarata van? Lassan tényleg fölösleges lesz bármin is meglepődnöm eme világban. Sőt, a leírásod alapján, még hasonlíthat is rád. Te sem tűnsz egy kiszámítható és naív kis teremtésnek. Sőt, kifejezetten vad asszony érzetét kelted. Remélem soha nem kerülünk szembe.
/Utolsó szavaim már inkább magamnak szóltak, ahogy besétáltunk a város szívének eme szigetére, mi oly békésnek tűnt, hogy szinte feledni véltem mily kifacsart korba csöppentem. Végigsimítottam a fákon és felborzoltam a bokrok leveleit. Igazinak tűntek, bár ebben az üveg és fém dzsungelben így még művÍbnek tűnt a park. /
- Értem, szóval nem is érdekelnek téged a mágia mélyebb misztériumai? Nincs benned vágy, hogy jobban megértsd kötődésed Danuhoz? Nem hiszem, hogy tudnék úgy élni, hogy csak használója vagyok a hatalomnak. Nekem, valahogy tudnom kell, hogy miért s hogyan működik, hogy honnan ered. Bár nehéz lenne ezt, a régi korunkhoz igazítani, de talán igaz lehet az, hogy ha csak merítesz a hatalomból, csak használod akkor rabjává, bábjává válsz, ha megérted akkor pedig formálod. Vegyünk egy egyszerű példát! Bob megtanulta, hogy a ütésre lendít a kezét, köp egyet balra és azt kiáltja, hogy „Kutykurutty”, akkor elszáll egy tűzgolyó előre. De ha Bob igazán elmélyülne a mágiában és megértené „áramlatait” akkor csak akarnia kellene és lángba borul a világ. Tudom gyenge példa, de talán szemlélteti, hogy miért is érdekel annyira a hatalmunk mibenléte. Némileg vallásos vagyok, így azt nem esik nehezemre elfogadni, hogy ez talán magától Istentől ered, de ez még nem jelenti azt, hogy ne akarnám tudni, hogy miért s hogyan áramlik át rajtunk úgy, hogy ilyen csodákat teremtsen mint az a Mennyei szózat ami korábban felhangzott. Azt hiszem, ha minálunk már mindent megtanultam amit tudnom kell, akkor utána járok majd annak, hogy más mágiák hogyan működhetnek. Kíváncsi vagyok.
/A vámpírok említésére furcsa mód önkéntelenül elfintorodtam./
- Vámpírok, mit vársz olyanoktól, kiknek lelkét ezredévek sötétsége és kioltott életek milliói kárhoztatnak. Ne haragudj, nem ellened szól, inkább azok ellen akik örömmel fogadják magukba a sötétséget és a lelküket marcangoló démonokhoz hasonulnak inkább, mintsem a Fényt és a megbocsáltást keresnék.
/Elcsodálkoztam magamon, mint ha nem is teljesen én szóltam volna./
- Atyám, ez már lassan úgy hangzott, mint ha tényleg a Bibliából léptem volna elő. Mindegy, nem ezért jöttünk ide, ha megváltásra vágyol, elég erősnek gondollak ahhoz, hogy elérd. Addig pedig falra hányt borsó minden szavam. De essünk inkább neki. Keressünk egy nyíltabb részt.
/Beljebb mentünk a parkba amíg nem találtunk egy eléggé nyílt ligetet. Ott szétterpesztettem szárnyaim és óvatosan megmozgattam őket. Szinte súlyukat is alig éreztem. Tettem néhány erőteljesebb csapást és ezzel nem kevés port felkavartam./
- Bocsánat!
/Lehunytam a szemem és ellazítottam magam. Lecsillapítottam a légzésem és visszafogtam kalapáló szívemet./
+ Na lássuk a medvéd!
/Nekifutottam és egyre erőteljesebb csapásokkal próbáltam megemelni magam. Ahogy közeledett a liget széle már éreztem, hogy nem fog sikerülni és mégis elemelkedtem. Persze csak arra a néhány szívdobbanásnyi időre amíg el nem értem a liget szélén lévő egyik padot amibe annak rendje és módja szerint megakadta a lábam. Döglött hattyú módjára átbucskáztam rajta majd nagyot nyekkentem a mögötte terebéjesedő fenyőn./
- Eh, ez fájt. Ahh...
/Nyögve feltápászkodtam és leporoltam magam. /
- Oké, azt hiszem megvan hogy mi a hiba. Még nincs bennem igazán erő, vagyis inkább nem tudom jól kontrolálni.
/Következő két próbálkozásom már egyre közelebb vitt a repüléshez. Bár a távok még mindig nevetségesek voltak, de haladás volt. Mindeközben szorosabb ismeretséget kötöttem egy galagonyabokorral és egy mókusnak tűnő teremtménnyel, aki egy ágról szemlélte ügyetlenkedésem./
- Na rendben. Megvolt a három próba, most sikerülni fog! Most figyelj Lyn!
/Újra lendületet vettem, de most egyenesen egy padot céloztam meg. Dobbantónak használva löktem magam feljebb és egyenesen egy csupaszabb fa törzsének. Lábbal érkeztem, megtekertem magam a törzsem körül és teljes erővel ellöktem magam a fától. Jól számítottam. Az alapelv megvan, sikerült. Elég lendületet kaptam és elég magasan voltam, hogy ügyetlen csapásaim feljebb rántsanak és bár kissé közel kerültem a lombokhoz de volt helyem fordulni. Kapkodó csapásokkal, elnagyolt körökben emelkedtem feljebb miközben megosztottam figyelmemet a repülés és a testem mozgásának megfigyelése közben. És akkor rájöttem, megértettem mit s hol rontottam el és miért sikeredik oly nehezen. Kalimpálva vettem az irányt a föld felé és csapkodó szökkenésekkel leereszkedtem egy néhány méteres „kifutópályán”. /
- Ez nem is olyan könnyű, már ha gondolkozik az ember. Lyn, pihenjünk egy kicsit, utána megpróbálom újra, azt hiszem rájöttem a nyitjára, de össze kell előtte szednem magam. Kell néhány perc.
/Invitáltam az árnyakat magam felé, majd leheveredtem a fűbe./


{31}

/Az első néhány valóban enyhén prófétai színezetű monológon csak csendesen somolygok. Az tény, hogy a Domb olyan mint én, de állítólag mindig a királynő hangulatához alakítja magát, szóval ezen igazából nem kell mit csodálkozni.
Amikor a példáját is elmondta, meg hogy csodálkozik, én miért nem azonnal a magasiskolával kezdtem, csak röviden beszúrom./
- De, valójában érdekel a mágia, olyan mélyen, ahogy csak lehet. Mindössze nem volt időm rá. Lehet, hogy furcsán hangzik, de részemről először küzdök a helyemért, hogy életben maradjak, mert sajnos amellett nem volt időm tanulmányozni a mágiát, főleg nem olyan sidhe-ktől, akik a vesztemet akarták és megölni, mert megöltem a királynőjük. /zártam rövidre a témát. A hangomból csak úgy sütött a keserűség és a magány, ami ittlétem óta kínzott. Egyedül voltam, magányos harcos, aki a túlélésért küzdött. Fattyúnak, Hibridnek és minden mocsoknak elmondtak, áskálódtak a hátam mögött és gyűlöltek. Eleinte fájt, fájt, hogy mindenki gyűlöl, vagy elsőre megvet. Aztán egyszer csak eljött a pont, ahol feladtam, feladtam érezni. Nem akartam a fájdalmat, tehát kitéptem azt a részt a szívemből. Nem érdekelt túlzottan, hogy más érzelmeket is visz magával. Nem túl hosszú életem alatt is megtanultam már, hogy mindennek ára van. Ennek ez volt az ára, én pedig hajlandó voltam megfizetni.
Ő azonban nem volt az ellenségem, így nyersségem ellensúlyozandó gyorsan, kissé talán hűvös sidhe felhanggal, de hozzá tettem./
- Ne haragudj, ha kicsi durva voltam.
/Aztán amikor a vámpírokról kezd beszélni tényleg nem szólalok már meg, az nem szülne túl sok jó vért. Inkább csak másfajta vért, mondjuk az övét. A fenevad bennem mocorogni kezdett a vámpírok említésére, jelezve, hogy a holtfáradt szervezetem tökéletesen tisztában van vele, honnan tudna erőt meríteni. Danu csatornának használt, és ez legyengített. Lehetek megint erős, csak pár kortyocska kell hozzá...
Megráztam a fejem, és hogy ne érezzem a csábító szagokat, hogy ne érezzem a vonzást, árnyakká bomlottam szét.
Ilyenkor olyan más volt a világ. Nem voltak szagok, nem voltak hangok, hisz nem volt se fülem, se orrom. Igazából szemem sem. Nem is a képet láttam, inkább a mágia lüktetését láttam, az rajzolt ki egy pontosabb képet a világról. Picit mást, mint az eredeti, sokkal valósabbat.
Elnéztem ezeken a különös "szemeken" át, ahogy Éadrom szerencsétlenkedett, és csak néztem. Sikerélményt, vagy kárörvendést, vagy bármit éreznem kellett volna, de nem tettem. Árnyék voltam, sötétség, a fény hiánya...
Amikor lefeküdt a fűbe pár pillanatig még csak lebegtem és figyeltem, ahogy a mágiája kirajzolja a szárnyait, a bennük keringő erőt. Végül pár perc múlva mellé lebbentem és szép lassan testet öltöttem. Sejtről sejtre raktam össze magam, változtattam a testem szövetét sötétségből hússá, csonttá és bőrré. Hamarosan ott ültem mellette és lenéztem a fekvő alakra./
- Már majdnem sikerült. /mondom végül biztatónak szánva, de a hangom üres és érzelemmentes, nincs most kedvem a színleléshez, túl fáradt voltam hozzá./

(134)

- Ne aggódj. Már megy, csak kell egy szusszanásnyi idő, hogy minden a helyére kerüljön. Kellett három próbálkozás, hogy sikerüljön, majd egy, hogy tökéletesedjen. Nem fogok még úgy menni, mint ha ezredévek állnának mögöttem, de repülni fogok. Viszont beszélni akartam még előtte veled.
/Egy percig csödnben maradtam és rendeztem a gondolataimat. /
- Kíváncsi lennék, hogy miért keresel kibúvót. Nem először hallom ma tőled, hogy az életedre törtek. De nekem úgy tűnik, hogy már-már paranoiás kezdesz lenni. Elhiszem, hogy nem szívesen látnak ott és meg kell küzdened a helyedért, de tényleg azt akarod elhitetni velem, hogy ez téged megakadályoz a saját céljaid elérése érdekében? Ha igen, akkor nagyon félreismertelek. Nekem eddig úgy tűnt, hogy erős nő vagy, aki nem hagyja, hogy eltérítsék a céljától. Mégis újra és újra csak kibúvókat keresel. Bocsásd meg, ha túl nyers vagyok, de máskülönben nem hiszem, hogy lenne foganatja bármit is mondok. Másrészről, ha ennyire gyűlölöd a rád eröltetett helyzetet, ha inkább megfutamodnál mint sem kiállj magadért, akkor biztos vagy benne, hogy ez a te utad? Nem lehet, hogy más ösvényre kellene lépned mielőtt ez felemészt téged? Vagy ülhetsz ott, a sötét trónusodon, mindenki álltal megvetve, de akkor ne lepődj meg, hogy ha kiürülsz és végül elemészt a sorsod.
/Feltápászkodtam, sokadjára is leporoltam magam, majd még egyszer Lyn felé fordultam./
- Gyűlölj nyugodtan a szavaimért ha akarsz, de úgy látom mást nem érdekel a sorsod vagy csak nem mer szólni, mert fél a haragodtól. Ne érts félre. Tisztában vagyok vele, hogy mily rettentő hatalommal bírsz. Része voltam, éreztem és még most is érzem a szikráját. Érezlek téged. Érzem a fortyogó dühödet az üresség mélyén, akár egy segélykiálltást egy katlan fenekéről. Gyűlölj engem vagy gyűlöld magadat, nem számít míg cselekszel és az igaz ösvényre lépsz.
/Miután kiadtam magamból mindent, még egyszer utoljára lehunytam a szemem. Lassan kilélegeztem és egy mosoly kíséretében szabadjára engedtem a bennem élő angyalt. Ő tudta mit kell tennie és mire képes. Mindössze egyetlen szárnycsapás és egy alig észrevehető elrugaszkodás kellett a felemelkedéshez. Szabad szellemként suhantam az ég felé. Gondtalanul, erölködés nélkül. És ahogy lelkemben kiteljesedett a Fény, ember énem lassan feloldódott az angyalban. És már csak én voltam./


{32}

- Tudod, ezzel az erős nő szöveggel, akár terapeutának is elmehetnél. /mondom enyhe cinizmussal, aztán veszek egy nagy levegőt +nah nem mintha szükségem lenne még rá...+ és belevágok./
- Egyvalamit nem értesz velem kapcsolatban, de nem is várom el, hogy megértsd. Nincsenek céljaim. Amikor idejöttem kaptam egy célt. Otthon sem akartam semmit, már amikor ember voltam se. Féltem élni, féltem meghalni is, habár néha az utóbbi még jobban vonzott. Amikor idejöttem, az nem változott, hogy az emberek megvetnek, de elvesztettem az ikertestvérem is, aki a maga szeleburdi remek módján az egyetlen ember volt, aki elviselt. De itt kaptam egy célt, ez a cél a hatalom volt. Lehet üres szavakkal dobálózni, hogy elemészt, de nincs más. Nekem a trón van, a domb és az udvarom, akik évek után végre tényleg hozzám tartoznak. Árulásra készültek, mert nem csak paranoiás vagyok, hidd el, de Danunak hála erre nem került sor, és végre valódi uralkodójuk vagyok, valódi sidhe lettem. És ez az én utam, ez az egyetlen út amit látok és ami megtűr magán. Talán elemészt, talán megöl, de ez az egyetlen út. Tudom, elszökhetnék és megöregedhetnék szépen csendesen az árvákat segítve, de az nem én lennék, abba hamarabb halnék bele, mint egy áruló tőrének döfésébe. Nekem szükségem van rá, hogy parancsoljak, hogy megmutassam azoknak az öntelt senkiknek, akik lenéznek, hogy erősebb vagyok náluk... egyszerűen szükségem van rá. /Már-már könyörgően néztem rá, hogy értse meg végre, én már többé nem azon az úton járok, lélekben eggyé váltam azzal az úttal, amit a sors nekem szánt. A tornász is nap mint nap kockáztatja az életét, halálos dolgokat csinál, őrült szaltókat ugrik, amik bármikor megölhetik... mégis megteszi, mert a részévé vált, az az ő sorsa hogy tornázzon, hogy jobb legyen, mint az átlag emberek.
Felálltam és kicsit hátrébb léptem. Az arcom üres volt, akár egy művészi maszk, talán egy leheletnyit szomorú. Lassan megráztam a fejem./
- Nem gyűlöllek téged, nem is tudnálak. Az érzelmek olyan hiábavaló ostobaságok, amiket kegyetlen erejük miatt már réges-régen eldobtam magamtól. Nem gyűlöllek, habár sajnálom, hogy nem tudom megtenni, amit szeretnél. Ha másik világba születnék újjá, vagy más lennék, mint aki vagyok, talán jó barátok lehetnénk. Szükségem lenne olyan igaz barátokra, akik nem félnek tőlem, akik ki merik mondani amit kell, mert igazad van. De ez vagyok én.
/Kicsit még hátrébb léptem, amikor felszállt a magasba. Olyan volt az egész, akár egy látomás. Felröppent a levegőbe, kitárva a szárnyait, a hold ezüstös fénybe fürdette, mintha csak magához vonzaná.
Én ott álltam a földön és a park egyik tükörépületének sima falában megláttam az arcom. Az árnyak között álltam, a testem szinte bele-beleolvadt a sötétségbe, mintha egy anyagból gyúrtak volna. A hajam csak egy árnyalattal volt színesebb, mint az éjszaka, halottsápadt bőröm most nem fénylett, csak teljesen élettelenül fehér volt. Az arcom beesettnek tűnt, a szemem szinte lázasan csillogott. És láttam, ahogy a szemem gyűrűi átfordulnak. Régen az egész íriszem vörösre váltott a szomjúságtól, de most más volt. Az ezüst gyűrű rezesbe fordult, a zafír karika rubinba oltott vér színével derengett, csak a fekete gyűrű maradt legkívül, azonban kivesztek belőle a benne pislákoló színek, csak fekete maradt, akár az éjszaka. Éreztem a bizsergést, ahogy a szemfogaim még fájón-lüktetve hosszabbra nyúltak és ahogy a fenevad erőszakosan ostromolta belülről a lelkem falát. Letérdeltem még közelebb a fűhöz és mély levegőket vettem.
+ Miért? Ez az én utam....

(135)

/Magasra repültem, fel a tornyokon túl, fel egészen a felhők fölé. Itt már sokkal ritkább volt a levegő, de úgy tűnt, ez a szervezetemet egyáltalán nem zavarja. Csodálatos volt az új énem. Farkasszemet néztem a lassan dagadó Holddal és gyönyörködve szemléltem a csillagokat. Annyival többek voltak már számomra mint sem apró fénypontok egy fekete vásznon. Szikráztak, fénylettek, megszámlálhatatlan színben játszottak és énekeltek. Szinte hallani véltem az Univerzum énekét. Elmélázva ízlelgettem eme új élményt és közben hosszan elmélkedtem, hogy vajon mi lehet az amit érzek. Tán Isten lenne? Vagy a mágia áramlatainak, akár a hegyi pataknak a távoli zengése? Vagy tán tényleg a csillagok énekelnek? Rá kellett ébrednem, hogy az utóbbi órák eseményei olyan lelki állapotba juttattak, amiben messze fogékonyabb vagyok a körülöttem élő világra. És ennek a világnak nem csak a szemmel látható és kézzel fogható oldalára. Lassan ereszkedtem csak vissza, élveztem az „égben járást”. Először csak egy magasabb épület kiálló párkányára ereszkedtem le és szomorkásan pillantottam vissza a hátrahagyott Hold felé./
- Jaj Lyn, a hatalom csak eszköz de maga a cél soha nem lehet és tévedsz, igenis a barátod vagyok, még ha ezt most még nem is látod.
/Halkan beszéltem, csak magamhoz szóltak szavaim. Bár korábban is eltűnt már a szemeim elől, most biztos voltam benne, hogy Lyn nincs itt. Nem éreztem a jelenlétét./
+ Atyám, létedről immáron kétségem nem lehet, hatalmas kegyedben pedig soha nem kételkedhettem. Kéréssel soha nem fodultam feléd most mégis ezt teszem. Nem magamnak kérek, Lynnek van most szüksége rád. Had mutassam meg neki a te fényességed, ne sínlődjöny tovább az árnyak között.
/Régen se volt sok tehetségem az imákhoz, úgy tűnik, vannak dolgok amik nem változnak./
- Te angyal vagy?
/Vékony, gyermeki hang szólított meg. Korábban észre se vettem, hogy a párkány, mit kiválasztottam egy kislány szobájjának ablakához tartozott./
- Igen, az vagyok. Neked viszont ilyenkor ágyban lenne a helyed.
/Válaszoltam kedves hangon és a szobája felé intettem./
- Szomjas voltam. Te jó angyal vagy, vagy harcolós fajta? Azokat nem szeretem, de anya azt mondta, hogy a harcolós angyalok megvédenek ha jönnek a szörnyek. A jó angyalkák pedig kedvesek. Szóval te melyik vagy?
- Igazán, még nem tudom. Nemrég vagyok angyal.
- Olyan nincs, anyukám szerint nem lehet senki angyal, te pedig már felnőtt vagy, szóval régen vagy angyal. De szerintem harcolós angyal vagy. Különben kedvesebbnek tűnnél és lány lennél. Akkor te most megvédesz minket a szörnyektől?
/Azt hiszem, ez lehetett a pillanat, amikor bizonyos lettem benne, hogy nem véletlen az, hogy ide kerültem. Éreztem magamban az erőt, hogy megtegyem amiről a kislány beszélt. Duzzadó, fortyogó, lüktető hatalmat, mivel lesúlythatok ellenségeimre és lágy, békés, hűs hatalmat, mivel gyógyírt nyújthatok a kínokra. Tudtam, hogy ez a kettő nem létezhet külön és mégis ellentétei egymásnak. És ott volt bennem Lyn ajándéka is. Az a parányi szikra, mi befészkelte magát a lelkembe, hatalmam magvába. És akkor megvilágosodtam, kérhetek bármit Istentől végül úgy is én vagyok az eszköze, és már megkaptam mindent mire szükségem lehet. Ha Lyn számára van megváltás, én elhozhatom neki./
- Igen kedves, megvédek mindenkit. Most viszont sipirc aludni. Ég veled.
/ Széttártam a szárnyaim és leléptem a párkányról. Eleinte lassan, majd mint egy üstökös zuhantam a mélybe és csak az utolsó métereken fékeztem le magam, mégis szinte hangtalanul értem földet a térdelő Lyn mögött. Nem csaptam nagyobb zajt mint egy egyszerű madár...... egy termetes madár. Lynhez léptem, jobb kezema vállára tettem majd féltérdre ereszkedtem mellette. /
- Én itt leszek melletted ha szükséged van rám.


{33}

/Nem hiszem, hogy sokan éreztétek már, de van abban valami betegesen perverz öröm, amikor átengeded magad a fenevadnak.. amikor eggyé válsz azzal a sötét oldaladdal, amit a társadalom undorítónak betegesnek és elvetendőnek talál. Hogy miért tettem mégis? Mert eluntam a tagadását, eluntam az önmegtartóztatást és a hazugságokat. Én én voltam, ahogy ő is. Egy lélekből teremtődtünk, csak éppen ő, én meg merte tenni azt is, amit én... ő... nem.
A kezem szép lassan ellazult a füvön. Már nem markoltam görcsösen a füvet, már nem küzdöttem. Igazából percek kérdése volt csupán, hogy döntsek. Az angyal szavai eljutottak hozzám, jól esett, amiket mondott, hogy elhúzta az orrom előtt a mézesmadzagot, hogy jó lehetek én is, de ez önámítás volt. Én nem voltam jó. És mi még fontosabb? Nem akartam jó lenni... Azzal megtagadtam volna önmagam, amit a gonoszságnál is undorítóbbnak tartok. Amúgy nem voltam gonosz, mindössze a saját érdekeim preferáltam másokéval szemben.
Éreztem a kezét a vállamon és a következő csak pillanatok kérdése volt, gyorsabb a szemvillanásnál, egy kiéhezett ragadozó villámló sebessége. Mire feleszméltem már a csípőjén ültem, aztán villámgyorsan lehajoltam és éreztem, ahogy a fogaim kiszabadítják a verdeső eret a selymes bőr alól... Az illata, a vérének illata megtöltötte az orrom, kitöltötte az érzékeim. A vére íze a nyelvemen többet adott mint bármely szó, ráadásul azt amire szükségem volt, amire szükségünk volt....
+ Ez az igazi... csak ennyi kell... minek a boldogság, a szeretet, amikor érzed a vér ízét a nyelveden?
Nem ittam tele magam, nem akartam megölni, csak éppen elvettem amit kell, ha már a "ha szükséged van rám" mondtad elhangzott.
Amikor végeztem nyaltam még egyet a seben, habár tiszta munkát végzek, nem tépem föl senki nyakát, így csak két szolid pont látszott, meg a szívásnyom körülötte. Megnyaltam a szám, mint egy elégedett macska, aztán felültem. Továbbra is a hasán ültem, de nem zavartattam magam túlságosan.
Tudtam, hogy ahogy ott ültem a hasán, a szemem még mindig réz-rubin-fekete gyűrűsen izzott, a szemfogaim pedig hosszúkás tőrök voltak, az ajkamon talán még az ő vére vöröslött./
- Tudod nekem nincsenek barátaim, habár néha szeretném, hogy legyenek. De én más vagyok, mint akinek gondolsz, más vagyok, mint aki szeretnéd, hogy legyek. Én nem a sötétségben vagyok, hanem magam vagyok a sötétség. Sajnálom. /mondtam halkan, ami bocsánatkérés volt mindenért. A fenevad ennyit engedett, szerinte többre nem volt szükség, sőt még ennyire sem.
Hirtelen ötlettől vezérelve megcsókoltam. Nem olyan szemérmesen szűziesen, hanem vadul és keményen. Harag volt benne, harag, amiért nem lehetek az, akit akar, harag azért, mert nem is akartam az lenni, harag, amiért egyáltalán arra csábított legyek más.
Aztán fölálltam, és mielőtt bármit reagálhatott volna a csókra gyorsan ennyit mondtam./
- Van, akiknek már nincs megváltás. Ne pazarold el a fényed feleslegesen. Sok sikert az utadhoz!
/Ezzel árnyakká bomlottam szét, mintha valaki lehúzta volna rólam a bőröm fátylát, felfedve a belül kavargó ősi éjszakát. Aztán beolvadtam a többi árnyék közé és nem néztem vissza. Nem akartam megtorpanni, vagy meggondolni magam, az voltam, aki, és ez így volt jól...
+ De akkor miért fáj?
+ Hallgass!
Köröttem az éjszaka, én vagyok az éjszaka... elúsztak a gondolatok, elúszott a személyiség... csak sötétség voltam, feketén kavargó, aki addig él, míg el nem jön a hajnal... a gyermekeim kerestem, akik hozzám tartoztak, osztozva velem a sötétségben./

(136)

*DGY*


/Nem sokkal Lyn eltűnése után két másik alak tűnik fel. Egy férfi meg egy másik angyal.
Amikor testet öltenek, olyan mintha valaki belerajzolná őket a térbe... A férfi leporol egy nemlétező porszemet gyűrött ingjéről, aztán előkap egy cigit és rágyújt. Csak amikor már szolidan izzik a vége, akkor néz körbe.
Amikor meglát téged int neked, aztán kivéve a cigit a szájából odakiállt neked./
- Úgy látom leszívott a csaj, ellenben dolgunk van öcsi!
/Aztán elég hangosan szól oda a másik angyalnak is (Tereusnak)./
- Bocsi öcsi, nem így terveztem, de ha ott hagylak még a végén valami hülyeséget találsz csinálni...

/Nem hallok a mennyi hangok után semmit. Megdermedten állok, és észre sem veszem, hogy máshol vagyok./
+ "ha nincs szerencséjük, mindenki meghal, aki ott volt." +
/Nem akarom elhinni szavait, de mégis lebénultam. Mintha minden más is lassabb lenne. Szívverésem is csak akkor dobban újra, mikor Ramiel újra hozzám szól. Óráknak tűnő pillanatok múlva nézek csak rá./
+ Valamikor régen hallottam egy jó mondást, a következő eseményekre. "Ha valaki idegesít téged, az arcodon 42 izom rándul össze, de csak 4 izom kell ahhoz, hogy felemeld a karod és pofon vágd ezt az embert..."+
/Ez most sem volt másképp. Izmaim megfeszültek, és engedelmeskedtek tudatalattimnak. Fiatal voltam még, mikor megtanultam, és már nagyon régen berögzült a mozdulat.
Gyomron akartam ütni, egy jobb-egyenessel, de úgy minden erőmből, hogy érezze mit tett./


{117}

/Oly hévvel vetette rám magát, hogy jószerivel felfogni se volt időm. Nem számítottam rá, tán naív voltam, túl bizakodó. Mondhatnám, hogy megbántam, de önmagam meghazudtolni nem fogom. Már eldöntöttem hogy megóvom, ha kell saját magától is. Ellenkezni nem volt időm, s tán nem is akartam. Valahol mélyen bíztam benne, hogy minél szorosabbra fonódik a köztünk lévő kötelék, úgy lassan visszavezethetem a fénybe.
A harapása fájdalmas volt, nem az a kellemes, hergelő harapás, amiről annyi regényben szóltak. Ahogy a tűhegyes fogak átszakítják a bőrt fáj, pokolian fáj, de sokkal rosszabb az, ahogy a harapás nyomán égett a seb és szinte lángra lobbant a maradék vérem. Egy pillanatra megérintett a halál szele, ahogy megéreztem a vágyát, a benne tomboló fenevadat, mit már nem vert béklyóba. És ugyanezt a érzést éreztem akkor is, mikor vérem után újra szomját oltotta, ezúttal az ajkaimon. Vad volt, akár a szerető, ki gyűlöli magát érzéseiért, ki szabadulna mégis vágyik rád. Majd eltűnt.
Még fel se foghattam szavai értelmét, már csak egy tovatűnő árny volt a többi között. Fakónak éreztem magam, úgy éreztem, nem csak a vérem vette, de teljesen kiszipolyozott. Nehézkesen feltámasztottam magam és csak bámultam a sötétbe. /
- Tévedsz, mindenkinek van megváltás.
/Suttogtam bele a sötétbe, majd visszahanyatlottam a fűbe. Nem sok pihenés jutott amikor különös jelenség ragadta meg tekintetem. Az, hogy a semmiből két férfi lépjen elő, ráadásul az egyik angyal, már kevésbé tudott meglepni, mint ma reggel. De már az első szavakból tudtam, hogy ki az akit nem éppen fogok kedvelni. Újra feltámasztottam magam, hogy alaposabban szemügyre vehessem őket./
- Köszönöm érdeklődésed, a nevem Éadrom és nem öcsi, az pedig, hogy ki és mit tett szerintem nem éppen rád tartozik.
/Csak félig figyeltem rájuk, lelkem egy darabja még mindig Lynnel utazott, suhant a semmiben és a lelkével együtt rezdült./


{34}

*DGY*

/Tereus melletted minden szemkápráztatóan gyorsan történik. A kezed lendül, már szinte érzed az ütés erejét hogyan nyeli el az ellenfeled húsa. Ekkor azonban eltűnik és hamarosan érzed, hogy hatalmas ütés találja el a tarkódat, ami a másik angyal lábáig repít el, és gyakorlatilag fölszántod a parkot.
Mindketten látjátok, hogy Ramiel eldobja a cigijét, szépen eltapossa, aztán a hátán megjelenik három pár éjfekete szárny./
- Én Ramiel vagyok kisöcséim, a halál angyala a lelkek pásztora. Kedvellek titeket, de ha nem csináljátok, amit mondok a szart is kiverem belőletek. Danuért cselekszem és semmi nem állíthat meg abban, hogy az Ő dicsőségére munkálkodjak.
/Egy pillanatra elhallgatott, majd a fájdalmasan fekvő Tereusra nézett./
- Jobb lenne, ha kontrollálnád magad. Amúgy most kaptam a hírt Raphaeltől, hogy a nővéred életben van. Ha megmentjük a világot, szavamat adom, hogy elviszlek hozzá.
/Aztán Éadromhoz fordult, aki a sötéten kavargó szemekben furcsamód valami éteri tisztaságot látott csillogni./
- Azért van szükségem rátok, hogy megoltalmazzam legifjabb testvéreinket. Ha segítetek kérhettek bármilyen jutalmat, amit akartok és meg tudok adni. Éadrom rád is szükségünk van. A tét a világ megmentése, csak így egyszerűen. /a végére egészen elcsendesedett, fekete szárnyai lágyan remegtek a visszafojtott erőtől./

/Dühöm nem száll el olyan könnyen mint én. Megfeszülnek arcizmaim, haragos szemekkel nézek Ramiellel farkasszemet. Régen volt, már, hogy valaki kiütött és nem találtam el. De nem ez volt a bosszúságom oka./
- Nagy ívben teszek a TE Danudra!
/Morgom oda, miközben felkelek. Ruhámat megigazítom és a mellettem lévő srácra nézek. Eléggé cefettűl nézet ki. Segédkezet nyújtok felé, háta él a lehetőséggel és felkel./
- Üdv Éadrom! Tereus vagyok.
/Mondom neki, majd meglepett és enyhültebb tekintettel nézek vissza Ramielre./
- Hilary él?
/Feszültségem elszáll, mintha nem is lett volna. Szárnyaim kicsit megereszkednek és vonásaim kisimulnak. Nem érdekel, hogy utána mit mond, csak az, hogy Ö él./
+ Ha nem segítek neki, akkor nem lesz hol élnie. +
/Elhúzom a szám./
- Rendben! Segítek.
/Nadrágzsebembe teszem a kezem. Nyugodt tekintettel nézek Ramielre. Nem érzek késztetést, hogy bocsánatot kérjek és valószínűleg ő sem fog. Hiszen mindkettőnek igaza van. mégis az, hogy a viselkedésem után foglalkozott a helyzetemmel, arra sarkal, hogy valamit én is mondjak./
+ Segítek neked, mert végeredményben közös érdekünk! De tudnod kell, hogy számomra, Hilary az első és nem Danu! Soha nem hittem istenben, nem most fogom elkezdeni! A kézzel fogható boldogságot választom egy eszményített entitás helyet! +
/Megdörzsölöm a tarkóm, mert még érzem az ütése nyomát. Kénytelen-kelletlen vagyok beismerni magamnak, hogy erősebb mint én. Mint legutóbb Tessánál, most is használnom kell azt az erőt, ami bennem volt, hogy jobban legyek./


{118}

/Elfogadom Tereus felém nyújtott kezét, és a segítségével feltápászkodok a földről.
- Köszönöm Tereus.
/ Óvatosan megérintem a nyakamon lévős sebhelyeket és egy pillanatra megint Lynre hangolom érzékeimet. Már messze jár./
+ Hát egy darabig ezek se fognak eltűnni. De jó pap holtig tanul, legalább ennyit meghagyott nekem.
/Közben finoman érzékelem, ahogy a hozzám kötődött morzsája a lelkének szinte lágyan dorombol. A hatalom, mi összekötött minket bár lecsillapodott, meg nem szűnt létezni. Kissé megmozgatom elgémberedett tagjaimat, majd lassan térdet hajtok Ramiel felé. /
- Ahogy óhajtod.
+ De nem érted s nem Danuért. Istenért és minden megváltásra vágyóért! És persze Lynért.
/Majd Tereus felé fordulok, megelőzvén azt, hogy bolondnak tekintsen és magam számára igaz magyarázatot adok „behódolásomra”./
- Tekints csak rá, három pár szárny, vagyis Seraphim a régi hit szerint. Az első szféra legfelsőbb köréből. Ők állnak legközelebb Istenhez. Én a régi hitet vallom, a magam módján, nem e világét. Ha jól sejtem, számodra a nővéred az kit megóvnál. Ha segíthetek, rám számíthatsz barátom.
/Bíztató mosolyt küldök felé és újra Ramielhez fordulok./
- Mit kívánnak az égiek?
/Kezeimet a hátam mögött összekulcsolom, szárnyaimat pedig előre hajtom és magam köré hajtom. Még jócskán kiszipolyozva érzem magam, ám ebből próbálok minél kevesebbet kimutatni. A bennem élő hatalom nyugodt áramlására figyelek, és megnyugtat a tudat, hogy érzem magamban Lyn érintését. Nem a fenevadat, hanem Lynt, mikor még kiszolgáltatott volt és rám volt utalva. Az igazi Lynt, aki nem menekül a kárhozatba önnön valója elől./


{35}

*DGY*

- Igen Tereus, a húgos életben van. És el foglak vinni hozzá.
/Közben Tereus, amikor azt mondod nagyban teszel Danura, amint elmúl a haragod valami furcsa hiányt és szomorúságot érzel magadban erre a kijelentésre. Nem a húgos hiányát, hanem valami ismeretlen űrt, mintha az anyád, habár nem az ismert anyád könnyei folytogatnának..
Aztán Ramiel amikor meghallja Éardom szavait felvonja az egyik szemöldökét, és őszinte kíváncsisággal néz a másik angyal felé. A kezében egyet lobban a cigaretta és hamaosan hamu sem marad belőle.
Közelebb sétál hozzátok, könnyeden a zsebébe téve a kezét, és kis ideig csak kíváncsian sétál körülöttetek, aztán lecövekel, töprengő arcot vág, végül megszólal.
Az arca kivételesen komoly és az előbb elhamvasztott cigaretta helyett sem vesz elő újat./
- Különös... nem találkoztam még olyan ifjú angyallal, aki hinne a régi hitben. De tisztelem a tudásod ifjú angyal, habár amíg a lelked ki nem teljesedik nem számítasz igazán közülünk valónak.
/Itt könnyedén hátranyúlt, megérintve az egyik fekete tollas szárnyát, majd sötét szemeit visszafordította Éardom felé./
- Igen, aszerint a hit szerint szeráf lehetnék. Viszont vigyázz vele fiú, mert az emberek elméje véges hozzá, hogy az univerzum teljes igazságát felfogják. A mi történelmünk sokkal öregebb annál, amit ismernek és sok dolgot félreértelmeztek, mert a fény elvakította elméjüket és képtelenek voltak meglátni a nyilvánvalót a szemükre borított fátyoltól. Azonban mi türelmesek vagyunk ifjú testvéreinknek és oltalmazzuk őket. Egyszer, ha kíváncsi leszel elmesélem neked az igazságot, nem azt, amit az emberek tartanak, hanem ami valós. Ha ragaszkodsz a régi hitekhez, feladatom szerint én inkább egy olyan angyalra hasonlítok, akit ha jól emlékszem Elohim-nak neveztek régen. Mellesleg arkangyal vagyok, de kicsit nehéz meghatározni a valóságot téves fogalmak alapján. Akárcsak ti lesztek majd többek vagyunk annál a húsnál, ami befogadja a lelkünket. Azt a lelkünket, ami erejénél fogva más, mint az embereké, vagy más lényeké.
/Majd megcsóválta a fejét, arcára visszatért a gunyoros mosoly és a hat szárny szertefoszlott a hátáról. Csöndesen rágyújtott, de az arcán még nyoma maradt a töprengésnek./
- Amúgy annyit akarok, hogy mentsétek meg a világot. /mondta enyhe szarkazmussal.
Éadrom miután az angyal befejezte érzed, hogy az idegen mágia a lelkedben, mintha megmozdulna, mintha valamire készülődne, de el is csitul aztán, viszont érzed, hogy valami történt./

/Hallgatom a kiselőadást, amiről mintha nem lenne semmi halványlila gőzöm sem. Unott arckifejezéssel figyelem a beszélgetést, hogyan ugrálják körbe egymást./
+ Nem voltam és most sem vagyok a férfi szerelem ellen, de ne előttem, ha kérhetem! +
/A fura érzésre, melyet eddig soha nem éreztem kénytelen vagyok elgondolkodni. De inkább Ramiel szavait hallgatom, mint hogy az ismeretlennel foglalkozzak./
- Már mondtad, hogy nem kevesebb szerepet szánsz nekünk. De azt, nem mondtad, hogy mitől kellene megvédeni ezt a Danut.
/Kezdek neki, mikor már befejezte és újra önmaga. Éadronra nézek./
- Amit mondtál, magam is tudom. De nem érint meg a dolog túlzottan. Abban hisztek amiben akartok. Bocs, hogy nem dobok hátast egy olyan lénytől ami régen a misztériumok és a hitvallás egyik képviselője, itt viszont teljesen mindennapi.
/Vissza fordulok Ramielzeh./
- Nem érdekel, hogy melyik vallásba, mi voltál vagy mi nem. Pusztán azért mert én nem hiszek azokban a badarságokban. Látom, hogy létezel, de te magad is az előbb mondtad, hogy valótlan amit az akkori emberek hittek.
/Megvonom a vállam./
- Várunk még valakire? Vagy én vele fogok kettecsként ballagni, mint Tessa azzal az Arionnal?


{119}