A lidérces álmok ligete

- Úgy vélem, más választást nem hagy nekem, szóval legyen. /Biccentek felé mosolyogva, a szemében felfedezett sötét csillogásról látszólag tudomást sem véve, közben viszont elhűlve konstatálom, hogy valóban határaimat feszegethetem, amit viszont egy akár démonokkal is paktáló boszorkányféleség esetén nem kívánok átlépni. +Bőven elég nekem az az átok, amit a vámpírlét jelent, nem kell egy esetleges szemmelverés, vagy rosszabb...+/ Öt kérdés, az utolsó szó jogán? /Kedélyeskedek egy kicsit, közben Callára fut pillantásom. +Szolgájuknak tartják, közben viszont - saját bevallása alapján - szabadabb, mint hinnék. Akkor viszont miért táncolja a nótát, amit ők fütyülnek? Vár valamire? Vagy... Másvalaki, valaki hatalmasabb és ősibb óhajtja így? Netán fajtánk valamelyik nemese? Akkor viszont mit keres itt két, a vámpírságtól távol álló lény, és hol van Valentina és Valentin? Kár, hogy az én szerepemet nem ismertették velem... Vagy csak annyi lenne, hogy a kellő időben és helyen keresztbetegyek ennek két figurának? De hát Callát sem tudják úgy irányítani, ahogy akarják, hát mit gondolnak az isteni hatalmú ősről? Esetleg... Háziazdáinknak nincsen meg a hatalma, hogy életre keltsék az Úrnőt, és abban a hitben tartják ezeket, hogy ha felkeltik, irányítani is tudják majd? Ebben az esetben...+ Tekintetemet visszakapom Mersilde-re, majd fejet hatjok felé./ Bocsásson meg rossz modoromat, természetesen akár indulhatunk is. /Lépek ismét hozzá, majd a végsőkre elszánva megfogom a csuklóját./

(60)

*MET - A jádekő*

Rab és Hirig
/Emelkedni kezdesz és immáron az erdő nem nő veled, a vörös lombozat néma és mozdulatlan. Amikor fölérsz a fák fölé nem látod az erdő határait, mindenfelé véres palástként az erdő hullámzik a tájon. Teljesen egyenes, akár egy vérrel töltött tó tükre. Azonban egy apró tisztásra rálátsz, ahol a veletek utazó vámpír éppen megfogja egy rossz kinézetű nő kezét, aki egy szárnyas-szarvas lény és egy sápadt gyönyörű nő kezét fogja. Még alig fogod fel a látványt, máris eltűnnek, mintakik feloldódtak a szélben, közben pedig a tündérek mocorogni kezdenek a zsebedben.
Hirig valami sötét helyen ébredsz egy láb és egy kéz lóg az arcodba, amik szintén mocorogni kezdenek, amikor te is. Nagyon kényelmetlen a helyet, mert valaki folyton lökdös. Hallod a másik két tündér ideges mormogását is./

Arich

/A világ bizonytalanná válik, mintha minden összezavarodna, elmozdulna, mintha a valóság szövete összegyűrődne körülötted.
Amikor végre minden helyre áll egy másik helyen találod magad. Egy vörös vizű tó mellett.
Az egész hely egy völgyben van magas sziklafalak vesznek körbe titeket. A vérszerű folyadék mozdulatlanul sima. A parton látsz egy különös szobrot meg egy félig a falba ágyazott kőoltárt.
Amikor megérkeztek Mersilde az oltár lábához ül és int neked./
- Halljam a kérdéseid múltjáró, még van időnk, míg Asmodeusék ideérnek.
/Callát és Azazelt nem látod sehol, ők mintha eltűntek volna./

*MET - A jádekő*

+Végre, újra "normális" minden. Az erdő alattam kissé egyszínű, nem úgy, mint a vámpírok, akik idehoztak. Na, mindegy. Á, megvagytok!+
/Izgatott leszek, mikor meglátom Arichot, bár nincs egyedül. Talán bajban van, sosem lehet tudni. Nekem viszont meg kéne mentem valakit... Talán a vámpír tudja, hogy hol találom. De mire lecsapnék rájuk eltűnnek. Öröm az ürömben, hogy tündérkéim ébredezni kezdenek./

- Csak óvatosan, a zsebemben vagytok! Ezt vehetitek fenyegetésnek is! /Kacagok fel, és megvárom, amíg előmásznak./

-Arich távozott, bár nem egyedül. Az öreg fa viszont azt kérte, hogy mentsek meg egy angyalt... nem nagy segítség. Azonban arra gondoltam Arich tudhatja hol van. Van valami kereső varázsigétek tisztelt tündérkék?

/Nyájasságom már már megbocsájthatatlan, de a szükség nagy úr. Megvárom, míg rendbe szedik magukat és a gondolataikat.

[237]

/Megpróbálok nem túl sokat fészkelődni, de nem hagynak nyugton./
+ Már csak ez hiányzott! +
/Morgok én is az orrom alatt, majd megelégedve a zseb-pogót elkezdek felfelé mászni./
- Üdv Rab életem! Örülnék ha segítenél megszabadítani ettől a két idegesítő kis zsebtölteléktől!
/Dohogok Rabnak. Egyenlőre nem foglalkozom azzal amit mondott, csak a kijutással. Egyik kezem a másik után halad egyre feljebb, előre, ki a sötétségből.
Mikor már sikeresen kijutottam, Rab vállára szállok és körbenézek.
Alattam vöröslő tengernek tűnik az erdő./
- Milyen szép a kilátás!
/Jegyzem meg halkan./
- Ha van ilyen kereső lotököm-bigyula, akkor azt tőlük, ne tőlem Szívem!
/Mondom Rabnak, már kicsit hangosabban./
+ Meg kell menteni egy angyalt? Raven?! Vajon veled mi lehet? +
/Tűnődöm./
- Ugye nem akarsz az angyalok városába menni?
/Kérdezem elhaló hangon Rabot./


{223}

*MET - A jádekő*

/Miután Hirig kimászott a másik kettő is óvatosan felmászik, majd felreppen. Körülöttetek szállnak ámulva bámulják az erdőt.
A kicsi találja meg előbb a hangját. Rab arca elé lebeg kecsesen meghajol közben persze tisztes távolban marad./

- Nagyságos sidhe uram, mi csak utak kicsinyke ismerői vagyunk. A társuk egyedül akkor tudnánk meglelni, ha vérét vettük volna. /Majd gondolkodóba esik és körbe néz. Parányi arcán mintha felszikrázna valami./

- De itt már érzem az erőt!
- Én is érzem, arra vezet az utunk. /szólal meg végre a másik is, egy irányba intve a hullámzó vörös tenger fölött./
- Igen, arra kijutunk. /biccent a kicsike és meg is indul, de pár méter után megáll és bevár titeket, hogy követitek-e./

*MET - A jádekő*

/A tündérek felébrednek és kimásznak a zsebemből. Hirig a szokásos modorával bújik elő, ebből tudom, hogy nincs bajuk./
- Nem tudom, hogy oda kell-e menni. Az az érzésem, hogy nem. /Ezt megerősítvén a két másik tündér megérez valami erőt. De ha ez kell, hogy kijussunk, hát legyen. Közben kedvesen mosolygok a kis bókolgatóra./
- Miféle erőt éreztek? /Kérdezem, és közben utánuk reppennek./
- Nem lenne jobb, ha ti a vállamon kapaszkodnátok? Úgy gyorsabban odaérnénk tündérkéim. Ti lennétek a szemeim... /Ajánlom fel nekik, mögöttük haladva./

[238]

/Pöttömkém egyből hízelegni kezd Rabnak, ez még elnézném egy egyszerű kis féloldalas mosollyal, de amikor Szépfiúm kezdi el a hókuszpókuszt érzését magyarázni, nem tudom megállni szemforgatás és halk morgás nélkül./
- Mondtam, őket kérdezd! Én nem vagyok olyan mint ők! Bár igaz, hogy Graefitet megharaptam, de nem érzem merre lenne!
/Vonok vállat nemtörődöm módon./
- Rab, miféle erőt éreznének? Ezek nem Jedyk!
/Morgok. Közben persze az bosszant, hogy eszembe jutott Raphael./


{224}

*MET*

- Természetesen köszönjük a megtiszteltetés sidhe uram, élnénk vele, ön természetesen gyorsabb, mint mi. /mondja a picike és azonnal a válladra is száll. Érzed az aktív mágiája halvány simogatását, ahogy elhelyezkedik a válladon. Olyan, mintha egy picinyke hősugárzó csücsennt volna rád. Kis tétovázás után a másik is odaül, habár láthatóan kevésbé lelkesen./

- Mellesleg a ley-vonalakat érezzük, a kontinenst át és átszövik, egy olyan hálót alkotva, amit ha megtanulunk olvasni, akkor bárhová eltalálunk, ahová menni akarunk. Kedves Hirig, te is érzed, mindössze nem tudod olvasni az utvonalat, így olyan az egész, mint Danu megzabolázatlan mágiája. A betűket is hiába látod, ha nem tudod elolvasni az írást. Ellenben ha érdekel és békésen kijutottunk innen, nagyon szívesen megtanítalak az olvasásukra, persze csak ha szeretnéd...

*MET - A Jádekő*

- Igen, a ley vonalak. Már pont mondani akartam. /Mondom mosolyogva Hirig felé. Aztán az égből végigtekintek a vérvörös erdőn és a pici utasításai alapján elindulok. A lehető leggyorsabban repülök úgy, hogy még ne hagyjam el őket, a vállamon tudjanak maradni, ha kapaszkodnak. Figyelem az alant elterülő tájat és élvezem a repülést. Csinálok néhány fordulatot is, mivel régebben sokat repültem, tudom, hogy nem tudnak leesni. Remélem ők nem tudják és jókat szórakozhatok rajtuk. Emlékszem, amikor Klárit felvittem egyszer és megvicceltem szegényt. Ha minden igaz, nagyjából egy hónapig nem szólt hozzám utána. Csak odalent, mikor felpofozott és én végig vigyorogtam. Jaj, de berágott akkor! Mosolyogva repülök tovább, némi szomorúsággal a szemeimben. De talán már nincs olyan messzi a cél és én koncentrálhatok a feladatra, akkor pedig nem kell figyelnem a múltra, az érzéseimre./

[239]

- Tudod kit szívassatok!
/Mormogom Rabnak. Mikor elkezdi a hullámvasút utat nagyon élvezem. Nem figyelem a környezetem így nem látom, hogy a két tündér miképp élvezi vagy sem a helyzetet.
Magamba mélyedve elgondolkodom az eseményeken, mi minden történt velem. Sajnos újfent rá kell jönnöm, hogy az élet egy jó nagy kibaszás./
+ Haza akarok menni! +
/Sóhajtom magamban, szívem vágyát!/
- Törpicsek. Ha kijutunk innen, elfognak válni az útjaink! Nincs veletek dolgom. Pusztán azért segítettem nektek, mert Nália rokonai vagytok és jöttem neki eggyel!
/Mondom színtelen hangon a lánynak./
- Felesleges körbeudvarolnod! Két külön világ vagyunk, nem akarsz egy ilyen személlyel barátkozni és ezt teljesen megértem! Az érdekkapcsolatokat meg inkább kibliccelem Kölyök!


{225}

*MET - A jádekő*

- Ahogy gondolod. /motyogja még a kis tündér az orra alatt, aztán már ők is csak Rab műsorára figyelnek. Láthatóan élvezik, de nem jelent nekik nagy kihívást, hisz az egész életük a levegőben töltötték.
Már jó hosszú ideje repültök, de az erdő csak nem akar elfogyni, pedig a sebesség nem éppen piskóta.
Aztán hirtelen kellemetlen szinte már fájdalmasan rossz érzés hullámzik végig rajtatok. Az éjszakaian fekete ég alján a távolban vörös fény gyúl, mintha a fekete éj szövete vérezni kezdene. A gyomrotok összefacsarodik és a kellemetlen érzés nem hagy nyugodni bennetek, elűzi a repülés kellemes emlékét. Csak a félelem marad, a félelem valami távolitól, de hatalmastól.
Ha megfigyelitek láthatjátok, hogy a vörörsség szinte percről percre terjed szét az égen, akár egy magától fakadó seb./

*MET - A Jádekő*

/Úgy tűnt, hogy élvezik az utazást, legalábbis nem szóltak érte, hogy nem. Mondjuk, a két idegen tündértől nem is vártam, de Hirignek elég csípős a nyelve, de most ő is szótlan maradt. De a szélsebes repülésemet megzavarja egy gyomorforgató érzés és meg is "állok". Ezt tetézvén Hirig még kis is osztja a helyi vonalszakértőket, amire nekem egy szavam sincs.Nem az én dolgom és nem is érdekel, hogy a tündérek egymást közt hogyan acsarkodnak./

- Valami furcsa történik, mi, vagy ki lehet ez? Pedig már egész hozzászoktam, hogy mekkora király vagyok. /Hangoztatom arany siedheiségem. Csak figyelem, ahogy sötétség növekszik. Úgy döntök megnézzük a központját, hátha többet is megtudhatunk./

- Ugye nem féltek, mert oda megyünk. /Adok esélyt, ha esetleg meggondolnák magukat, aztán elindulok a vörös fény kigyulladásának közepe felé, de kissé lejjebb szállok, a végeérhetetlennek tűnő erdőség lombkoronája felett egy méterrel nagyjából. Ha nem muszáj ne lássák meg fényességem és tündérkéim./

[240]

- Ahogy én gondolom, teljesen független attól, hogy te mit gondolsz!
/Mondom még a kis tündérnek, majd szótlanul élvezem tovább a repülés minden pillanatát. Valahogy megnyugtat a vértenger alattunk. Ha nem lenne ott az erdő, valószínűleg elkezdenék azon gondolkodni, hogy a tériszony miképp alakul ki valakiben./
- Én is érzem Rab! De a kérdésedre nem tudok választ adni! Viszont ha valami gáz van ott, akkor nekünk is ott a helyünk!
/Feszülten meredek magam elé, észre sem veszem, de belemarkolok Rab ruhájának szélébe, ahogy átjár a kellemetlen és rossz érzés./
- Mennyünk! Ami ott történik, annak lehet, hogy köze van hozzánk!


{226}

*MET - A jádekő*

/A tündérek csak szótlanul biccentenek, de látszik rajtuk, hogy nincs sok kedvük oda menni. Amikor már jó egy órát repültetek az immáron igen jelentős vörös folt felé a tündérek hirtelen leszállnak Rab válláról és az idősebb megcsóválja a fejét./
- Ne haragudjatok, de nem tartunk veletek, ez az erő olyan ősi és gonosz, hogy már a közelsége is elroppantja a csontjaim.
/A kicsi is csak szaporán bólogat, majd folytatja./
- Igazán hálásak vagyunk nektek, mert megmentettetek minket, ezért egy jótanács, kerüljétek el messzire a fény forrását.
/Azzal minden további nélkül sebesen elrepülnek.
Amikor eltűnnek mögöttetek és elfordultok a céltól kelet felől átellenesen a vérző éggel ezüstös ragyogás terjeng, nagyjából akkora mint a vörös. Amikor ránéztek felolvad a csomó a gyomrotokban és elönt titeket valami megmagyarázhatatlan békesség./

*MET - A Jádekő*

/Ahogy száguldunk a középpont felé, egyszer csak érzem, hogy két tündér elhagyja a vállam. Ekkor egy orsóba felrepülök és finoman szembeereszkedve megállok a szárnyukat verdeső pici lények előtt. Tájékoztatnak, hogy nincs tovább, ők bizony itt hagynak minket./
- Ahogy akarjátok, kedves tündérkék. Danu legyen veletek. Ha lesz rá alkalmam, majd behajtom a megmentést. Persze, az nektek is tetszeni fog, higgyétek el. /Mondom mosolyogva, mert valami nagyon egyszerűre gondoltam, amire nem számítanak. Megvárom, amíg eltűnnek, aztán Hirighez fordulok./
- Nem kell ám velem jönnöd. Te vagy az utolsó, akit ismerek, szívemre venném, ha bajod esne. Hiába vagy néha olyan... Hirig. /Újra elmosolyodom, majd a válasza után tovább megyek. Hiszen őt nem kérte meg Danu, hogy mentsen meg valakit, én pedig a szívemben érzem, hogy így kell tennem./

[241]

/Rosszallóan tekint a tündérekre amikor azok benyögik, hogy lelécelnek. Nem szólok semmit, de a szememből kiolvasható a megvetés és a neheztelés rájuk./
+ Miért is lepődöm meg ezen?! Jótett helyében, szart sem kapsz! +
/Rossz érzésem ellenére, meg sem fordul a fejemben, hogy magára hagyjam Rabot, ezért meglepetten nézek rá, mikor felém intézi szavait./
- De kell!
/Morrantom oda morcosan már./
- Bennem még él a bajtársiasság!
/Mondom halkan. Egyre halkabban, mert megérintett amit mondott./
- Te vagy az egyetlen barátom. Nem foglak cserbenhagyni!


{227}

*MET - A jádekő*

/Az erdő mostmár ritkulni kezd, hamarosan el is fogy alattatok, ha a fény irányába szálltok. Itt már az egész égboltot mintha vérrel mázolták volna, és a fémes aroma oly erős, mintha a páratartalom is vérrel lenne telítődve.
Láttok egy hatalmas tavat, aminek mélyvörös tükre sima, akár egy véres tükör, még kósza szellő sem zavarja meg. Magas sziklafalak veszik körbe minden oldalról. Az egyik sziklafalba egy mindenféle jelekkel telerajzolt kőoltár van faragva. Az oltáron egy igen hiányos öltözékű nő áll, akinek a külsejéből is mintha sötétség áradna. És mellette nem mást láttok igen bizalmaskodó közelségben, mint régi barátotokat Arichot.
Ekkor más is történik hirtelen egy szivárványszín örvény nyílik meg a semmiből. Egy sápatag nő lép át rajta egy sötéthajú nőt cipelve a karjában. Meg egy japán nő is kizuhan belőle, arccal a földre./


*Folyt. a Vérmocsárnál*

* Előzmény a H'Sekirat-i teleportkapunál *
* Danu gyermekei - Raven *

- Tudod, csak arról van szó, hogy könnyebb lenne úgy cipelni a holmit, de mindegy, igazad van, ne fecséreljük az időt.
/Azzal én is szárnyat bontottam és Renaviel után indultam. A várost elhagyni se volt egy rövid repülés, ami viszont ránk várt, már a gondolatától is elfáradtam. Most nem bolondoztam, takarékoskodnom kellett az erőmmel és ezért magasan repültem széttárt szárnyakkal./
- Furcsa. Ahogy beszélsz erről a világról. Olyan érzésem van, mint hogy ha egy hidegháború közepébe csöppentem volna. Mint ha mindenki mindenki ellen készülne, és csak arra várnának a felek, hogy jöjjön egy szikra. És én még azt hittem, hogy ennyire a jövőben már egység és béke lesz.
/Ahogy haladtunk egyre komorabb táj suhant el alattunk. Mint ha maga a természet is fenyegetve érezné magát. Egy darabig csöndben repültem újfent és az alant elsuhanó tájat fürkésztem./
- Érdekes fintora a sorsnak nem? Úgy értem ez az egész, egyszerű emberek a mi időnkből átkerülnek ide, és egyik napról a másikra olyan hatalmat kapnak, amivel könnyedén lebonthatnak egy fél várost, sőt még többet is. Biztos, hogy nem véletlenül kerültünk ide, de vajon mi célból? Vagy te nem szoktál ilyeneken gondolkozni? Ne haragudj, ha sokat kérdezek, de valahogy baljós előérzetem van, és amúgy is, túl hosszú ez a repülés arra, hogy némán töltsük.

{82}

/Ahogy szállunk és a táj arculata egyre sötétebb és baljóslatúbb lesz, nem tudok mit kezdeni az egyre erősödő rossz érzésemmel. Nem szerettem ezt a helyet, a vámpírok városának közelsége mindig nyugtalansággal töltött el, ráadásul fáradt voltam, mérhetetlenül fáradt, de hogy mitől, azt nem tudtam jól megfogalmazni.
Azonban hálás voltam a másik angyalnak, amiért megtörte a csendet és elterelte a figyelmem baljóslatú gondolataimról./
- Igazából egység van, csak a belső ellentétek maradtak meg... mondjuk az nem egység... Nos nem tudom, nem igazán foglalkoztat a politika, túl kusza az nekem. /sóhajtottam fel.
A második szövegblokkra már ránéztem, egészen elgondolkodtatott./
- De, igen gyakran tűnődök ezen... Nem tudom, miért lettem a senkiből egy angyal, amikor soha életemben nem éltem olyan tisztán, mint egy angyal... Még csak segíteni sem akartam soha az embereken... Az lett volna a sorsom, hogy leéljek egy unalmas életet és név nélkül meghaljak ahogy a többi szürke milliók. /mondtam csendesen, a hangom alig volt hangosabb annál, mint ami a szél zúgásától még hallható./
- De ha találkozhatnék azokkal, akik ide hoztak, ez lenne az első kérdésem, az biztos...

(112)

* Danu gyermekei - Raven *

- Hát nem is tudom, valami oka biztos hogy van. És kétlem, hogy csak származás kérdése. Én szerintem, valami olyasmi lehet mint a különleges ismertetőjegyek. Vagyis szunnyad a genetikai kódban, aztán egyszer csak, hogy ha megfelelőek a feltételek előbukkan. Na ez nem magyarázza a „kiválasztást”, de ahogy elképzelem, lehet valami keresőkód, valamilyen kritériumok összessége, egyfajta algoritmus ami a megfelelő szűrések után átemel egyéneket majd a legerősebb genetikai vagy mágikus mintázat nyomán újraalkotja őket. Vagy lehet hogy csak véletlen kérdése. Majd ha ennek az egésznek vége, talán utána járok.
/Hosszan repültünk tovább. A vámpírok városa egyre közelebb került, nyíltan érezhettem a felőle áramló sötétséget. Mint ha egy rákos fekély felé haladtam volna. Mikor már szinte érezhető volt a halál a levegőben, halk fohászt mormoltam és egyre jobban reménykedtem, hogy eltűnik végre a szentély. De egyenlőre még se híre, se hamva./
- Renaviel, szeretnék kérni valamit. Ez már a hamradik szentély. És úgy gondolom, lassan a rituálé végére érünk. Csak azt szeretném kérni, hogy ha megint elszabadulna a mágiám, mint ott abban a kórteremben, akkor kérlek segíts visszafolytani. Azt hiszem, egyedül még nem lennék képes rá, elszabadulva viszont több kárt tenne mint jót.


{83}

/Megérkeztünk a szentélyhez végül. Bár ezt eleinte inkább csak éreztem mint sem láttam volna. Bár maga a szentély, szinte kiköpött mása volt annak a másik, igen távoli szentélynek, mégis, szinte teljesen különbözőek is voltak. Nem külsőre, és még csak nem is a körülöttük áramló mágia volt más, mindössze, a környezet és az érzés amit keltettek bennem. Egy darabig csak feszülten figyeltem és szinte riadtan kaptam fel a fejem, mikor Renaviel hangja elért hozzám. /
- Eh, nem tudom igazán. Na jó, valójában de, sejtem mi következik. Egyikünk leviszi a követ, beledobja a vízbe és reménykedünk, hogy nem követtünk el nagy hibát. Viszont nem szeretnélek veszélybe sodorni, úgyhogy leviszem inkább én. Egyszer már megjelöltek és remélhetően nem kell minden szentélyhez külön „áldozat”.
/Várakozva tekintettem a lányra majd lassan közelebb lebegtem és kinyújtottam a kezem. /
- Add csak ide a követ nyugodtan. Vagy ha nem akkor legalább lekísérlek. Én még mindig nem bízom ebben az egészben eléggé.
+ És valamiért a lélekparány, mit még Lyn hagyott velem is furcsán visszahúzódott a lelkemhez és nem „tombol” mint eddig.
/De ez utóbbit már nem kötöttem a lány orrára, elég ha én aggódom emiatt./


{84}

+ Hülye kérdés volt... +
Persze, hogy semmi értelme nem volt megkérdeznem, igazából csak úgy kicsúszott a számon az egész. Afféle költői kérdés volt, a nemesebbik kevésbé behatározható fajtából.
Logikus volt, amit mondott, sőt, ezt tudtam én is, mármint nagyjából, hogy mit kell tennünk, egyszerűen csak húzni akartam az időt.
Kissé megnyugszom, amikor azt mondja, hogy átvállalja a kő elhelyezését. Nagyon zavar az a tomboló mágia, ami a szentélyből árad, nem akarok a közelébe sem menni. Megfogom a dobozkát és Éadrom felé nyújtom, azonban a kezemen görcs fut végig és belém hasít a fájdalom. Ijedten kapom vissza a kezem, mint akibe kígyó mart és értetlenül vonom össze a szemöldököm.
Aztán amikor rájövök, mi is történt, elsőre nem tudom, sírjak, vagy nevessek./
+ Elvégre egyértelmű lehetett volna...+
- Azt hiszem, nekem kell levinnem. Minden esetre, ha gondolod jöhetsz. /mondtam viszonylag könnyedén, habár azt akartam, hogy jöjjön, kissé tartottam ettől.
Tehát nem is szaporítottam tovább a szót, ezen jó minél hamarabb túlesni. Csak szorosan tartva a dobozkát ereszkedni kezdtem a szentély felé, csak amikor alig pár méterre landoltam a szentélytől, akkor néztem körül, hogy a másik angyal követett-e./

(114)

/Már nyújtottam a kezem a dobozért amikor visszarántja a kezét. Az arcára pillanatra kiülő fájdalom majd a gondolkodó tekintett megzavart és csak később jöttem rá, hogy mi is történhetett./
- Szóval mégis csak külön "áldozat" kell minden szentélynél.... Csodálatos.
/Nem sokon múlott, hogy valami olyat üzenjek eme terv kiagyalóinak, amit még én is megbántam volna. /
- Rendben, akkor vidd te, de ne aggódj, itt leszek mögötted. Vigyázok rád!
/Néhány másodpercnyivel lemaradva ereszkedtem Renaviel nyomában. Mikor földet értünk, gyanakvón körbetekintettem, majd hogy biztosan fel legyek készülve, néhány szívdobbanásig magamba összpontosítottam és a kardom megidézéséhez szükséges energiát a kezembe áramoltattam. Még nem szólítottam elő a fegyvert és tartottam tőle hogy ha meg is teszem, még korai lesz számomra, de azért jó volt tudni, hogy készen állok. Megálltam a szentély szélénél és ugrásra készen figyeltem, hogy a lány mit tesz. /
+ Uram, add hogy ne kövessünk el most ostobaságot!
/Némán fohászkodtam magamban, de csak remélhettem, hogy meghallja a hangom./


{85}

- Nos nem áldozat, egyszerűen talán csak mindig más személy...
Nos én sem hittem abban, amit mondok, de azért úgy kicsúszott a számon. Nagyon kis butusnak, meg hiszékenynek hangozhattam, de most nem volt kedvem ezzel törődni.
A szavaira csak biccentettem és kissé elmosolyodtam. Még mindig nem ő volt az az angyal, akiben leginkább megbíztam, és a hátam mögött nem láttam szívesen senkit, nem paranoia volt, csak egyszerű óvatosság... Ennek ellenére azért örültem, hogy nem kell egyedül mennem.
Kitártam tehát a szárnyaim és megindultam zuhanva szinte a szentély felé.
+ Csak ezt ússzam meg... +
Szinte egy időben értem földet a fohásszal. Amint a talajt megérintette a talpam, a kő szíve mintha az enyém ütemére kezdett volna el verni, mintha az egész szentély ahhoz igazodott volna. Éreztem az arcomon végigsimító mágiát, talán még a hajamba is belekapott, mint valami mágikus szellő.
Vetettem egy pillantást Éadromba, majd megindultam befelé. Valami különös nyugalom szállt meg... úgy éreztem nem lesz baj, ez az, amit tennem kell...
A szárnyaim a hátamhoz simultak, szinte feloldódtam a mágiában, amit a medencéhez sétáltam. Szinte a dobozon át is éreztem a forróságot, ami a kőből áradt, olyan volt, akár egy kicsiny nap a kezemben.
Megálltam azonban a medence szélénél és csak néztem a vizet, ami szinte követelte a szívét...
+ Vajon ez a jó megoldás? +

(115)