Káin vére katedrális

- Különös egy dal, azt meg kell hagyni... /mondja elgondolkozva, és mintha kicsit jobb színben lenne. A szemei még mindig szomorúak, de legalább már nem beszél a halálról folyton.
Amikor a szökést emlegeted, csak lágyan, dallamosan fölnevet./
- Nem kedves, én képtelen lennék megszökni innen. Itt nőttem föl és azt hiszem itt is fogok meghalni... /tér vissza egy pillanatra a sötét árnyék az arcára, de megrázza a fejét./
- Minden esetre minden ide köt... de majd a szertartás után egy kis időre elmehetünk valahová, úgysem igazán láttam még a világot. /mondja halovány mosollyal. Talán azt várja, hogy te is beleegyezz az utazásba, de mielőtt válaszolnál különös hangok kúsznak be az öltözőbe, mire Júlia talpra szökken./
- Oh, mindjárt elkésünk! /Egy pillanatig sem tétovázva odalép az egyik szekrényhez és egy rövid, fekete, de szinte áttetsző ruhát vesz elő. Nem is törődik veled, pár pillanat alatt átöltözik./
- Várj meg, mindjárt jövök vissza. /Ahogy ott áll mosolyogva, tökéletesen látod a testét, mindenhol forradások és harapásnyomok borítják a bőrét, szinte egy tenyérnyi ép bőr nincs rajta.
Csókot dob neked, majd kisiet egy vékony kis folyosón.
Ha követed egy rácsozott faajtóhoz érsz, ahonnan tökéletesen láthatod a szertartást./

*Ajánlom hogy menj el az ajtóig, nehogy lemaradj az előadásról *

*Cas

Előzmény tüskében*

/Amikor a nő belép, a katedrálisban nincs senki. Az egész hely hideg és nyomasztó a sötétség mintha élne idebent. Leül egy padba és a fejét a könyöklőre hajtja. Ezüst-platina haja szikrázik a sötétben is, akár egy halovány lidércfény, ami a kárhozatba csalogatja a tudatlan járókelőt.
Majd föláll, odasétál hozzád és egyik karcsú kezével megfog egy tincset a te hajadból./
- Tudod, majdnem olyan színű a hajad, mint nekem. /cseveg a gondolataiba mélyedve. Hozzád beszél, de gondolatban mintha egészen máshol járna.
Az arcát az ablak felé fordítja, amin ebben a pillanatban süt be a majdnem telihold erőteljes fénye. Ahogy a fény körbeveszi fájdalom fut át az arcán./

/Csöndben követem a nőt. A katedrálisba lépve szinte megüt a hely borzalmas kisugárzása./
+Mi lehet ez a hely? Valami nagyon gonoszat érzek itt. A francba, nem kéne itt lennem!
/Figyelem a nő mozdulatait, de nem tudok kiigazodni rajta. Leül majd feláll, odajön hozzám, majd a hajamhoz nyúl. Amikor megszólal, olyan mintha hozzám beszélne, de úgy tűnik, mintha valahol egész máshol járna. Ráadásul annak sincs semmi értelme, amit mond. Nem értem az egészet, de egyre jobban félek./
+A rohadt életbe! Mit akar ez tőlem? Miért hozott ide? Miért nekem kell ilyenekbe keverednem?
/Az ablak felé fordítja az arcát, amin teljes erejével süt be a hold. A fény láthatóan fájdalmat okoz neki. Megpróbálok megszólalni, de egy hangot sem tudok kinyögni. Egy pillanatra átfut a fejemen, hogy elég szánalmas vámpír vagyok, de az erősödő félelem elnyomja ezt a gondolatot./


(24)

+ Micsoda? Miért kell nekik pont az én vérem? Mi különleges van bennem? És egyáltalán ki ez a vérúrnő?
/A félelem egy pillanat alatt átadja a helyét a döbbenetnek. Próbálok valami értelmet, vagy legalább egy biztos pontot találni az események alakulásában, de nem sikerül. Az irányítás kicsúszott a kezemből, és most azt sem tudom, mi történik körülöttem. Ráadásul a nő csapongó, szétszórt beszéde sem segíti az eligazodást. Az viszont pozitívum, hogy alkupozícióba kerültem, még ha meglehetősen instabil is. Nagyon óvatosnak kell lennem, mert egyértelmű, hogy hatalmas erők játékába keveredtem. Nem túl rózsás a helyzetem, de az, hogy van minimális beleszólásom kicsit megnyugtat. Valamivel tisztább fejjel gondolom végig a dolgokat újra. A legfontosabb a körülmények tisztázása. Igyekszem minél magabiztosabbnak tűnni, amikor megszólalok./
-Miért kell ehhez pont az én vérem? Mitől vagyok különleges? És ki ez a vérúrnő? Kik akarják feltámasztani és miért?

(25)

+Hogy tudta meg, hogy a múltból jöttem?! Csak a királynőnek és Lathspellnek mondtam el, hogy ki vagyok, és egyikük sem tűnt el egy pillanatra sem azóta, hogy találkoztunk. Talán a királynő képes valamiféle telepatikus kommunikációra? Úgy tűnt, hogy tudja miről van szó, amikor a nő értem jött, úgyhogy valami ilyesmi lehet. Akárhogy is, most sokkal fontosabb, hogy eldöntsem, mit tegyek. Attól tartok, ez a döntés sokak életét befolyásolhatja, és könnyen lehet, hogy nem pozitívan. Semmit sem tudok a vámpírok társadalmáról, sem arról akit fel kell támasztanom, sem pedig azokról akiknek ez érdeke. Nem tudom, milyen következményeket von ez maga után, sőt még azt sem, hogy nekem jó-e. Ugyanakkor nem látom túl sok értelmét annak, hogy az eddig megismert vámpírok ellen forduljak. Nem változtathatom meg a tényt, hogy már közéjük tartozom. Viszont, ha szükségük van rám céljuk eléréséhez, azt hiszem jogom van megtudni még néhány dolgot.
/Lassan én is elindulok az oltár felé. Bal kezemmel megragadom a másik alkaromat, készen arra, hogy kabátom ujját felhúzva szabaddá tegyem az ütőerem. Miközben az oltár felé haladok, még felteszek egy kérdést./
- Mi történik majd, ha a Vérúrnő feltámad?

(26)

+ Jól van hát. Itt az alkalom, hogy valódi vámpírrá váljak. Az új világban újra értelmet kaphat az életem az által, hogy a vámpírtársadalom javát szolgálom.
/Átfut a fejemen a gondolat, hogy akár ártatlanok vére is folyhat emiatt, de valahogy kicsit kevésbé aggódom emiatt, mint azelőtt. Persze remélem, hogy nem kell sokaknak meghalniuk, de sokkal könnyebben tekintem őket szükséges áldozatnak, mint emberként tettem volna. Visszafordíthatatlanul kezdem elveszteni emberségem egy részét, de már nem zavar annyira. Talán a város légköre, vagy pusztán az eltelt idő teszi. Ha valaki a lelkembe látna, talán ijesztőnek tűnne számára, de én szinte észre sem veszem./
- Mit kell tennem? -/kérdezem a nőtől./

(27)

*Előzmény: Vérmocsár*

/Miután eltűnik Úrnőm, eloszlik az a boldog, elégedett eufória is, amit jelenléte okozott. Belém mar az éhség... pontosabban az az őrjítő, fékezhetetlen szomjúság, amit - a Drüasznál kóstolt gyümölcslé óta biztosan tudom, ami addig csak sejthető volt - semmiféle hétköznapi ital nem csillapíthat./

+A gyóntatószékben?+

/Fókuszálok az úrnőm szavai által megjelölt forrásra, s csak mintegy tudatom peremén marad valami halvány hiányérzet, amivel viszont egyelőre nem foglalkozok.
Ehelyett előmeredő szemfogaimat éppen csak palástoló, a szó szoros értelmében ragadozómosolyra húzott ajkakkal lépek oda a rácsos-lyukacsos faépítményhez, hogy finoman, ám vérvágytól határozottan koppantsak rajta kettőt./

+Kismalac, kismalac, engedj be!+

/Fut végig az agyamon a helyzethez illő mondat, azonban magamban tartom; ehelyett ha lehet, még jobban elmosolyodom... Azonban én is érzem, nagyon, nagyon sötét ez a mosoly. Ha rajtam és önuralmam egyre inkább foszladozó maradványain múlik, semmi komikus, vagy finom dolog nem fog itt történni./

(89)