Naryky Charygyen háza

*Naryky*

Camille nem mond semmit, egyszerűen csak megfogja kisfia kezét, és elindul előtted. Tudod, hogy követned kell, nem maradhatsz le, mert akkor megint eltűnnének a szemed előtt.
A piacot lassan elhagyjátok, a zsivaj a hátatok mögött marad, és egy idő után elhal. Kanyargós úton mentek, időközben megcsodálhatod a várost. Tényleg úgy érzed, hogy a középkorban vagy - egy gyönyörű nővel és egy gyermekkel.
Végül elérkeztek egy csendesebb környékre, Camille előreküldi a gyereket a kulcsokkal. Vincent két házzal arrébb babrál egy kicsit a zárral, majd belép a házba. Kis idő múlva Ti is odaértek.
Amikor belépsz a házba, a nő utasít, hogy vedd le a cipődet, és amíg ezt megteszed, lehetőleg ne mászkáld össze a fél házat, majd eltűnik a szemed elől. Csörömpölést hallasz, arra következtetsz, hogy a lány a konyhában tesz-vesz. A gyerek közben berángat a nappaliba, és megmutatja Neked a legújabb fajátékait, mindenféle logikai játékot.
- Nos, miről is szeretne beszélni? - kérdezi meggyötörten Camille, miután leült Veled szemben egy fotelba.

/ Ámultan nézek szét a házban, miután kiléptem a bakancsomból. Hihetetlen módon van itt ötvözve a japán stílus a modern eszközökkel és a középkorral. A legfurcsább az egészben az, hogy pont úgy van berendezve, ahogy én azt elképzeltem volna. Még a cipős állvány is pont bal kéz felől van, ahogy otthon lenne. Mivel erősebbik kezem a kreativitás irányába húz.
Óvatosan beljebb lépek, közben ujjhegyemmel érintem a rizspapírral betonfalakat, el-elkalandozva a bambuszmintázaton. A bejáratból a központi ebédlő-nappali-főző helységbe lépve aztán...

akkor fagy belém a szusz, mikor megpillantom a kandalló fölötti fali szerelvényen a teljes nemesi kardkészletet és a mellette lévő állványon a szuronyt is... Családom szuronyát, családom katanáját, családom wakizasiját... és a sarokban a teljes japán samurai páncélzatot is, a démonmaszkkal együtt, melynek felkutatásával foglalkozott a családom, mielőtt eltűntem volna...

- Semmi kétség / suttogom magam elé, ahogy mintegy bizonyosságot, tekintetemet megragadják a fegyverek, aztán beljebb botladozva lerogyok az egyik fotelbe. Fáradtan.
Egy kicsi ideig azzal kötöm le magamat, hogy a kisfiút nézem, amint játszik, teszek egy-két bátorító megjegyzést, megkérem arra, hogy mutassa meg nekem az egyiket, hogyan kell megcsinálni, mert hogy neki biztosan jobban megy. Közben megpróbálom összeszedni a gondolataimat.

Mikor Camille elhelyezkedik velem szemben, visszaadom neki figyelmemet. /
+ Fájdalmat okoztam egy ilyen csodás nőnek? +
/ Szomorú pillantást vetek rá. /

- Valószínűleg furcsán fog hangzani, de... azt hiszem, hogy... talán az történhetett... hogy...
/ dőlök előre, majd visszahanyatlok. /

- Nem emlékszek... Talán a program... amivel játszottam...

/ keresem a válaszokat nyíltan is, közben segítségkérően pillantok rá, mint aki tényleg tudni akarja, de nem tudja, mint aki tényleg hinni véli, hogy mindez valóság. Mert sokkal jobban elfogadja azt, hogy az történt, hogy elveszítette az emlékezetét, mint hogy az legyen az igazság, hogy a valódi élete olyan lehetetlenül szörnyű és nehéz volt. /

(61)

A nő arca kisimul, amikor látja a megbánást a szemedben. Úgy látszik, teljesen elfogadja a magyarázatodat. Óvatosan átül melléd a kanapéra.
- Semmi baj. A lényeg, hogy meglettél! De akkor hogy is hívhatlak? - hangja őszíntén cseng. - Végül is mindegy... - motyogja az orra elég, majd arcodhoz ágaskodik, és gyöngéden megcsókol.
- De mondd, szerelmem, hol voltál ennyire sokáig?
Eszedbe jut minden, amit ebben, az új világban megéltél. Aztán elmélázol a feladatodon. Nem kéne lassan visszamenned? Lehet, hogy bajban vannak. Vagy inkább itt maradnál, és megismernéd a családodat?

/ Teljesen belepirulok a csókba, még a fülem is izzó vörös lesz. Ez egészen más, mint ami... Elsápadok... Rádöbbenek, hogy ha nekem most van egy feleségem és van egy fiam... akkor én megcsaltam a... /

+ Ba... de... hát... nem is tudtam. +
/ mentegetődzök hevesen magamban, aztán hirtelen kitisztul előttem a kép: Merlinnek segítenem kell. Fogalmam sincs, hogy mi lehet a többiekkel. Otthagytam a beteg tündérkét, a kamarás nélküli nemest, a vámpírt, aki megmentette az életemet... És habár baráti kötelékek nem fűznek hozzájuk, viszont más igen. /

- Tulajdonképpen
/ próbálom előkaparni elveszett múltam legtisztább foszlányait. /
- az első emlékem az egy bolt... viszont a... a... Tanácsházán, H'Sekiratban belebotlottam egy csapatnyi emberre, akik éppen egy hatalmas varázslónak segítenek... Éppen... ideszólított a kötelességünk...
/ Annyira felzaklatnak az események, hogy teljesen összezavarodnak érzéseim. Hevesen magamhoz ölelem, hogy kifejezzem mennyire hiányozott nekem ez az egész: a család, a hangulat... és hamarosan karácsony... /

- Annyira örülök nektek!
/ Nem tudom másképpen kifejezni ezt az értést. Hiszen még ezidáig... vagyis hosszú ideig úgy éreztem, hogy nincs családom, csak kötelességem. És most... most... /

- Ne haragudj meg rám, de... vissza kell mennem a Tollas Róka fogadóba, segítenem kell Merlinnek
/ és látszik rajtam, hogy szívem szerint maradnék, ám a kötelességtudat most máshová űz. /

(62)

A nő megértően elmosolyodik.
- Menj csak, édesem! Vincent és én most már tudjuk, hogy minden rendben van. Itthon fogunk várni Rád - mondja, majd kikísér az előszobába. Rád ad egy jó meleg, de mégis vékonynak látszó kabátot, aztán a gyereked megölel, és egy puszit ad az arcodra egy "Szeretek, Apa" kíséretében. Asszonyod végül egy hitvesi csók után kitessékel az ajtón, és becsukja magad mögött azt.
Ahogy visszaindulsz a fogadóhoz, olyan, mintha az egész meg sem történt volna. Képtelenség!