Mágikus kerengő

by **Caridwen** Csüt. Márc. 15, 2012 10:02 am

Egyesek azt állítják, aki belép a kertbe, annak megszűnik az idő, megfagy és őrült iramba szárnyal mellette a perc. Itt nincs múlt és jövő, csak a jelen...

Mágikus kerengő Portland_japanese_garden_craig_mitchelldyer

Ha követed az útjait, megtalálod a lelkedhez vezető ösvényt.

by **Mulan Huryū** Csüt. Márc. 15, 2012 10:59 am

*Pár percnyire és öt évnyire innen.*

/Csendesen térdeltem a földön és figyeltem, ahogy az ezernyi színben játszó levelek aláhullanak. Gyönyörűek voltak. Csendesen hullottak, akár ezernyi áldás hordozó angyal. Néztem, hogyan táncolják körbe a földre fektetett katanát. Mintha a kard lelke békésen pihent volna és még az aláhulló levelek sem akarták volna megzavarni. Szeretettel néztem a fegyvert, hosszú ideig tartott, mire megtaláltuk egymást, és mire egy lélek lettünk két testben.
Hálát rebegtek a jószellemeknek, amiért elvezettek a mesteremhez. Jól emlékeztem még az öt évvel ezelőtti eseményekre. Az egész sokkal rövidebb és hosszabb ideig tartott egyben, mint eddig bármi. Egy egész életet éltem le szinte ezen a helyen. Wei elhozott ide, és azt mondta, itt az ideje, hogy összeszedjem magam, ha még mindig azt akarom, amit...
Rábízott a férfire,aki alig volt magasabb nálam, de szellemben eltörpültem mellette.
Azt vártam majd nekiugrunk az edzésnek és percről percre hatalmas harcost farag belőlem... Nah persze. Rá kellett jönnöm, hogy semmit nem tudok a világról, se magamról, se az emberekről. Kardnak még a közelébe sem mentem jó egy évig. Vizet hordat, takarítottam, verseket tanultam és haiku-kat olvastam.
Nem telt bele sok idő, és rá kellett jönnöm, hogy nem tisztelem saját magam. Nem tisztelem a lelket, aki vagyok. Nem tisztelek senkit és senkit. Nem tisztelem az életet, se a kapcsolatot, ami mindent mindennel összeköt. Hosszú órákat beszélgettem a sensei-jel, miután túljutottam a dac és a harag őrült tornádóján. Elcsitult a szél, és nem szórta szemembe a leveleket, így megláttam magam. Megláttam, hogy ki is vagyok valójában. Egy senki. Ő célt adott nekem, értelmet az életemnek, egy utat, amin járva nem pazarlom el a világ csodáit...
Néztem az aláhulló leveleket, amiket virágszirmok követtek. A cseresznyefa virágzott. Elmosolyogtam, és csak figyeltem, ahogy a fény átsüt a haloványrózsaszín virágokon. A hála úgy nyílt a szívemben, akár a cseresznyevirág. Gyönyörű volt és tiszta.
Most rémisztő volt belegondolnom, hogy kivé váltam volna, De tovább léptem.
Kinyúlt a kezem a katanáért, áhítattal vettem fel a fegyvert. Az övembe tűzve ott volt kisebb testvére a wakizashi. Szép lassan álltam föl, meztelen talpam nem csapott zajt a selymes füvön. Mára befejeztem a meditációt. Elindultam vissza a ház felé./

(63)

by **Mulan Huryū** Csüt. Márc. 15, 2012 10:38 pm

/A fűben ott ücsörgött és meditált a sensei. Nem akartam megzavarni, így inkább bementem és csináltam magamnak egy teát, meg egyet neki is. Persze előbb elhelyeztem a katanát az őt megillető helyen. A házban igen illetlen dolog volt fegyverrel mászkálni, még akkor is, ha valami az Arany ösvényen járt.
A wakizashi ott maradt az övembe tűzve, de egy meghajlás után magára hagytam a hosszabb fegyverem.
Amikor kiértem a teával, jó pár percig csak vártam, hogy a sensei befejezze a meditációt. Régen ennyi várakozás miatt már rég kiabáltam volna, vagy legalábbis idegesen toporgok. Most csak csöndben álltam és néztem az aláhulló virágokat. Megtanultam értékelni a csendet, és azt, hogy a szavak is lehetnek fegyverek, még alattomosabbak és kegyetlenebbek, mint a legélesebb katana, ugyanis a buta ember barbár módon forgatja őket, és nagyon kárt tud okozni, mint fegyverrel tudna. A test sebei ugyanis könnyebben gyógyulnak, mint a léleké. A lelken ejtett sebek, néha soha nem gyógyulnak be. Nekem évekig tartott, mire megtisztítottam az elmém az előző életem mocskától. Elbúcsuztam Tatjanától, elbúcsúztam Merrytől. Más lettem, és mégis önmagam maradtam. Nem változtam, egyszerűen csak megtisztultam. /
- Tudod miért hullik egyszerre a levél és a virág?
- Nem sensei. /feleltem nyugodtan. Tényleg nem tudtam. Néztem a férfi hátát, aki még mindig nem moccant./
- Kifejezik valami halálát és az újjászületést egyben... Az a gyönyörű ezen a helyen, hogy ilyen is lehetséges. A valóságban ilyen nincs, pedig szépen szemlélteti azt, hogy az életet mindig megelőzi a halál, vagy éppen fordítva.
/Erre nem feleltem semmit, már megtanultam, hogy az élet és halál örök táncot jár. Az élet tisztelete nélkül nem tisztelhetjük, és nem is oszthatjuk a halált. És persze azzal is tisztában voltam, hogy ez nem az úgymond "rendes világ". A sensei már elmagyarázta nekem, hogy valami időhurok féleségben vagyunk, ahonnan csak akkor mehetek el, ha végigjártam az ösvényt és kész vagyok rá, hogy elmenjek. Kezdetben persze dühöngtem. Törtem, zúztam, kerestem a kerítést és a kiutat. Kijárat azonban nem volt. Az utak egymásba futottam, végtelen hátukon mindig ide a házhoz jutottam vissza. Aztán ahogy elfogadtam a helyet, már megmutatták nekem a kaput, én azonban már nem akartam többé átlépni, végig akartam járni az ösvényem./
- Megkínálsz engem teával Mulan-chan, vagy csak álldogálsz ott? /fordult felém a sensei. Zavartan vettem észre magam, nagyon elgondolkoztam./
- Elnézést Hiro-sama.
/Gyorsan odamentem, nyugodt jól betanult mozdulatokkal töltöttem teát neki is, meg magamnak. Egyikünk sem szólalt meg, megadtuk a tiszteletet a teázásnak./

(64)

by **Mulan Huryū** Pént. Márc. 16, 2012 12:04 am

/Amikor végeztünk, még egy jó darabig csak ücsörögtünk egymás mellett, egyikünk sem szólalt meg. Ez volt a legnehezebb számomra, még most is, a csend. Mindig az a pofázós, izgága fajta voltam, így a nyugalom és a némaság egy kínzással is felért számomra. Nem tudtam megérteni mi a jó benne. Aztán egyik reggel, amikor felébredtem az ágyamban megértettem. Ott feküdtem, néztem, ahogy az ablakon besütő napfény keringőzik a porszemekkel és rádöbbentem, hogy ha csend van, az ember magára marad a gondolataival és ez önvallomásra kényszeríti, olyan vallomásra, amit ha nem tesz meg az ember, elpazarolta az életét. Én megtettem, felismertem ki vagyok, merre tartok és elborzadtam az úttól. Következő nap én kértem a sensei-t hogy tanítson.
Persze nem volt egyszerű, a lelkemet olyan erőssé kovácsolni, mint a kardom, de azt hiszem jó úton haladok ebbe az irányba. Már nem hiányzik az erőszak, a kegyetlenkedés, mások kínzása és megcsonkítása. Leszoktam az undok stílusról, leszoktam mások piszkálásáról. Felismertem, hogy tisztelnem kell az embereket ahhoz, hogy ők is tiszteljenek engem.
Az elmúlt öt év alatt többet tanultam, mint életem azelőtti 20 éve alatt.
Csendesen összeszedtem a csészéket, meg a kannát és visszavittem a házba. Amikor kiértem újra, a sensei még mindig ugyan ott ücsörgött a fűben. Figyeltem, ahogy nézi az egyszerre aláhulló virágokat és leveleket. Leültem mellé és vártam. Valamiért úgy éreztem, mondani akar valamit. Nem mondom, hogy alig kellett várnom, mert jó fél óra is eltelt, mire megszólalt./
- Mulan-chan, eljött az ideje, hogy elbúcsúzzak tőled.
/Nem tudtam leplezni az őszinte meglepődésemet. Többnyire ura voltam, az érzelmeimnek, de most őszintén megdöbbentem./
- Én.. dehát.. hogyhogy?
- A tanításod befejeződött, amit tudtam megtanítottam neked. Most jött el az a pont, amikor már minden olyat megtanítottam neked, amit lehet. Innentől csak tőled függ, hogy tovább lépsz-e, magad is mesterré válsz, vagy örök tanítvány maradsz, ezt már nem taníthatom meg neked, önmagadtól kell megtalálnod az utat, amire az arany Ösvényről léphetsz. Menj és szedd össze a dolgaid, hamarosan elhagyod a kerengőt.
/Csak meghajoltam, és mint egy élőholt, úgy mentem be a házba. Hosszú idő óta először voltam ijedt, nem tudtam, hogyan tovább./

(65)

by **Mulan Huryū** Pént. Márc. 16, 2012 1:11 am

/Kicsit úgy éreztem magam az apró szobában ácsorogva, mint aki az anyaméhet készül elhagyni. Persze tudom, ez igen kisarkított példa, de ez ellen nem tudtam mit kezdeni, egyszerűen ez jutott eszembe. Újjászülettem ezen a helyen, és most jött az ideje, hogy gyermektalppal az új világot tapossam.
Megacéloztam a lelkemet és pár nyugodt levegővétellel lecsillapítottam az izgalmam. Nyugalom járt át, éreztem, ahogy a görcsös izmaim ellazulnak. Felkaptam a vállamra a sporttáskát, ami annyira illett erre a helyre, mint egy egyiptomi fáraó New Yorkba, de ebben tartottam a néhány ruhám, így vittem magammal.
Kitapintottam a nyakamban bőrláncon függő két gyűrűt, amit még a Sakura-kertben kaptam, majd vetettem még egy búcsúpillantást a szobámra./
- Isten veled. /motyogtam kissé sután, aztán odaléptem a tartóról és levettem a katanát díszes tokjával együtt. Az ujjam végigsimított a tokba vésett gyönyörű sárkányokon. Mindig lenyűgözött a részletességük, az az élethűség, amivel a tokon tekeregtek. Az ember szinte azt várta, hogy életre keljenek.
+ Sárkányok, a testvéreim...
Csak biccentettem egyet, majd felcsatoltam a katanát is, és megkeményítve a szívem megindultam kifelé.
A ház előtt a füvön ott várt a sensei./
- Had lássam még egyszer mit tanultál Mulan-chan, mielőtt utadra engedlek. /mondta nyugodtan. Katana volt a kezében, a fegyver, amivel szinte sebezhetetlen volt.
Óvatosan tettem le a táskám, majd én is előhúztam a magam pengéjét. Szinte a levegőt is elvágta. Ellazítottam a testem, a tudatom szinte eggyé vált a tájjal. Én voltam a fű, amin jártam, és a fák, akik lágy dallamot zengtek a harchoz. Aztán a két penge egymásnak feszült. Őrült halálos táncba kezdünk, egyikünk sem fogta vissza magát.
Hiro-sama természetesen jobb volt, de kiképezett már annyira, hogy fel tudtam venni vele a versenyt. Nem is tudom mennyi ideig tartott ez a tökéletes hárításokból, és gyönyörű támadásokból álló ügyes színdarab, de végül a sensei hátra lépett, a pengéjét a föld felé fordította. Az arcán békés mosoly ült. A szívem vadul vert, de boldog voltam. Nem győztem, de helyt álltam./
- Jól van, én végeztem. A többit a szellemekre és rád bízom... Keresd fel a Sárkány-kertet, hogy befejezd az utad, vagy megtaláld a saját ösvényed. A jószerencse kísérjen utadon! /tette még hozzá, majd meghajoltunk és ő visszanézés nélkül ment be a házba.
Tudtam, ki kell még jutnom a kerengőből és megtalálnom a másik helyet, de éreztem az erőt hozzá, hogy véghez vigyem a küldetésem./

(66)

by **Mulan Huryū** Pént. Márc. 16, 2012 5:54 am

/Csöndesen haladtam az úton, éreztem minden követ a szandálba bujtatott talpam alatt. Mindig olyan különös volt ezeken a köveken járni, mintha hullámoztak, vagy éltek volna...
+ Azt hiszem hiányozni fog ez a hely.
Felnéztem az örökké sárga-arany-vörös lombozatú fákra, amik ezektől a színektől teljesen függetlenül folyton virágoztak. Különös volt, mégis természetessé vált.
Nem követtem semmilyen ösvényt, semmilyen térképet. A kerengőnek nem volt térképe. Hagynod kellett kibomlani a tudatalattid, rá kellett hangolódnod a kert mágiájára, csak az vezethetett ki ebből a gyönyörű labirintusból, semmi más.
Ha csak rohangál itt össze-vissza az ember, akkor soha nem jut ki. Futhat bármerre, végigjárhat bármennyi ösvényt mindig a középponthoz jut vissza. Öt éve voltam itt, úgy, hogy a valóságban talán fél óra sem telt el... Már régen nem próbáltam megfejteni ennek a helynek a varázsát, én egyszerűen elfogadtam és kalapot emeltem előtte. Lenyűgöző és felfoghatatlan hely volt, de nem rémisztő, inkább csodálatos.
Az út eleven állatként kanyargott a talpam alatt és vezetett, amerre mennem kellett, el innen egy új élet felé.
A kezem tétován a nyakamban függő gyűrűkre fonódott és tudtam, hogy öt év után végre megtudom, miért is kaptam őket.
+ Talán végre eljön az én időm...
És ekkor megláttam a kivezető kaput.

Pár pillanatig csak álltam előtte és néztem a fenséges építményt. Amúgy se voltam túl nagy...
+ Ez volt az, amit még mindig nem szoktam meg igazán!
De ez a kapu még a régi valómhoz mérten is óriási volt. Vetetettem egy pillantást még a kerengőre, aztán búcsút intettem a tanuló éveimnek, az Arany Ösvénynek és elindultam keresni a saját utam.
Tudtam, hogy a kapun túl, a Sárkánykertbe jutok majd./

(67)

by Ajánlott tartalom

Mágikus kerengő

Mágikus kerengő

Re: Mágikus kerengő

Re: Mágikus kerengő

Re: Mágikus kerengő

Re: Mágikus kerengő

Re: Mágikus kerengő

Re: Mágikus kerengő