Siurnvor - A Bázis

by **Alyara Nirois** Kedd Júl. 05, 2011 12:32 am

Földalatti város, ahol mindenféle dolgok folynak. A technika ugyanúgy jelen van, mint a mágia. Csak azok tudnak róla, akik ismerik pontos helyzetét.

Bizonyos okok miatt kérlek titeket, hogy csak Mirával gyertek erre a helyre! Ha nem Mira kalauzol, eltévedsz, nem találhatod meg!

by **Mira** Kedd Júl. 05, 2011 7:43 am

Garien Seardur

- Természetesen, hogy ide jöttünk! - nevet, majd megragadja a karod, és elindul a lépcsőn - ugyanis egy kisebb mélyedésbe érkeztetek, ahonnan letekintve a város tárul szemetek elé. A hideg kőlépcső hosszú métereken át kígyózik a sziklák és a faragott oszlopok között.
- Nézze. Sajnálom, hogy mindebbe belerángattuk, de az egész varázslótársadalom veszélybe került. Altmyrca itt gyülekezik. Bővebben erről a holnapi nap folyamán beszélhetünk. Szép napot, ha gondban van, csak mondja ki a nevemet, miközben ezt forgatja. - Kezedbe egy apró érmét nyom, melyben nincs semmi különös azt eltekintve, hogy szinte tűzforró.
Narehys csókot dob feléd, majd leviharzik a lépcsőn. Léptei alatt megolvad a kő, de azonnal meg is szilárdul.

by **Garien Seardur** Kedd Júl. 05, 2011 7:28 pm

*Mira*

/A csodálatos város, amely a szemem elé tárul annyira elbűvöl, hogy csak szájtátva állok a kőlépcsősor tetején. Egészen addig, amíg egy erős húzást érzek a karomon, így megindulok a jelzett irányba. Gyorsan magamhoz térek és lepillantok. Így szerencsém is van, mert nincs korlát, a szakadék pedig elég mély alattunk, így most már figyelve magamra követem Aranyhajat. Majd egy rövid szónoklat és egy érme kezembe kerülése után már el is siet a dolgára./

- Köszönöm, és mindenképpen élni fogok a lehetőséggel kedves Narehys! /Kiáltom után, de alakja már elveszik a kanyargó lépcsősor és a faragott oszlopok között./

+Ejha, elég tüzesek a léptei! Húha, nem is tudom, hogy most mi lesz! Érdekes, annyira fontos vagyok, hogy itt is hagytak egyből... Biztos azt gondolják, hogy tudok vigyázni magamra. Na jó, sosem voltál elveszett gyerek Pedro... Bizonyos szempontból nézve. Nézzük, mit találunk itt.+

/A Gondolataimmal és a tenyeremet égető érmével a kezemben, a fogaim közt sziszegve indulok lefelé a lépcsőn. Nem merem betenni a zsebembe az érmét, még a végén felgyullad./

[37]

by **Froeira Lullaby** Vas. Júl. 10, 2011 6:08 am

Mira:
/Az első pillanatban, mikor még csak a zsibbadást éreztem, meg is lepődtem, hogy milyen könnyen megy az egész. Aztán mikor sorra húzta be a testrészeimet a feketeség, már komoly félelem kerített hatalmába. Miután a fejemet is beszippantotta, olyan volt, mintha a tömény semmiben lengedeztem volna. Puszta üresség fogadott. Hátborzongató volt!
Szerencsére csak egy pillanatig tartott. Arra eszméltem fel, hogy valaki az arcomat érinti. Apró kéz volt, sejtettem, kihez tartozik, s ahogy kinyitottam a szemem, bizonyosságot is nyert a megérzésem. Anquia.
Hideget éreztem a hátam alatt, s ahogy elnéztem a környezetet, nagyon úgy festett, hogy a földön fekszem. Valószínűleg megint elájultam, s már igazán bosszantott - és meg is rémisztett -, hogy folyton elájulok. Persze, otthon is gyakran megesett, hogy szédültem, sőt olykor el is ájultam, mert leesett a vérnyomásom vagy a -cukrom, de ilyen sűrűn még soha. Aggasztó gondolataimat azzal igyekeztem elterelni, hogy a helyiséget, ahol tartózkodtunk, kezdtem szépen lassan felmérni.
Elég homályosan láttam, s nem tudtam biztosan eldönteni, hogy azért-e, mert sötét volt odabent, vagy azért, mert a szemem sincs túl jó állapotban. Mikor megláttam, hogy egy kicsinyke gyertya az egyetlen fényforrás a teremben, az első verzió látszott beigazolódni. Viszont volt valami nagyon furcsa abban a gyertyában. Először nem is tudtam, pontosan mi nem tetszik rajta, aztán rájöttem: lebegett. Szabályosan, a föld fölött állt, s úgy tűnt, ez teljesen természetes tőle.
Anquia segített talpra állni, de még mindig zúgott a fülem és szédültem. Nem is láttam, miben sikerült megkapaszkodnom, nehogy megint kiszaladjon a lábam alól a talaj. Igazán nem kedveltem ezt a sok teleportálást.
A lány megint idegesnek tűnt a szerencsétlenkedésem miatt./
+Sajnálom! /akartam mondani, de inkább a talpon maradásra összpontosítottam, ahelyett hogy ismét hangosan bocsánatot kérnék. Nem tudtam, hogy dühében-e, vagy csak mert útban volt, de egyetlen kézmozdulattal a szoba másik felébe röpítette a világosságot adó gyertyát. Tetszett a trükk, és megint elámultam, hogy annak ellenére, milyen fiatalnak tűnik, Anquia igenis nagyon ügyes kis boszorkány (?) lehet.
Követtem a lángot a szememmel, s amint a mögötte álló falra siklott a pillantásom, azonnal észrevettem a jelet. Ugyanaz volt a "bejáraton" is, ami abba a szobába vezetett bennünket. Egy darabig elidőzött ott a tekintetem, de aztán a kislány gyorsan magára vonta a figyelmemet. Hadarva magyarázni kezdett. Azt mondta, a hely, ahová bejutottunk csak a Váró, s aki nem elég jó mágus vagy hívatlan vendég, az nem juthat be a 'Bázis'-ra. Ez nem hangzott túl kedvesen, de abból a szempontból bíztató volt, hogy: nem kívánatos személyek - például, ártatlan necromanták életére törő vámpírok - nem (vagy legalábbis biztosan nagyon nehezen) tehetik be a lábukat az óvóhelyre. Néma csendben álltunk ott, s az én agyam egyre csak pörgött, s újabbnál újabb jeleneteket vetített a szemem elé arról, hogy a rosszfiúk (vagy -lányok) miként tudnák kijátszani a hely biztonsági rendszerét, majd hogyan végeznének mindenkivel odabent - beleértve Anquiat és engem is.
Megtörve a hallgatást, a lány ismét érthetetlen szavakat kezdett kántálni, miután meggyőződött róla, hogy nyugton maradok, amíg ő varázsol. Mostanra jutottunk el odáig, hogy már meg sem próbáltam valami értelmeset kihallani a varázsigéből; de még mindig meg akartam érteni. Egy pillanatig még agyalhattam azon, hogy vajon hogyan tudnám elsajátítani az ilyesfajta mágiát, aztán a fal remegni kezdett. Nagyon megijedtem, hogy ránk fog omlani a Váró. Lassacskán fény lopódzott be egy a fal alatti résen - ami egyre nagyobb és nagyobb lett -, betöltve a helyiséget. A szívem kalapált, de már tudtam, hogy megint valamiféle kapuval van dolgunk. Végül az egész fal felemelkedett. Szemkápráztató volt, s pár percig nem is láttam semmit, azután viszont olyan látvány tárult elém, amit elképzelni sem tudtam volna. Egy új világ./

*Elnézést a késlekedésért Embarassed

*

[38]

by **Mira** Vas. Júl. 17, 2011 3:55 am

Garien Seardur

Ahogy lassan ballagsz lefelé, egyre jobban érzed a város alól felcsapó hőhullámokat. Egy-két helyen hatalmas cseppkövek mellett kanyarodik el az út, másszor láthatatlan lépcsősoron vezet utad. Az első ilyen helyen megtorpantál már korábban, de egy lányka magabiztos léptei előtted eloszlatták kételyeid. Most tehát egyre fáradtabban, de magabiztosan közeledsz a város felé, időnként letekintve a fortyogó, forró, és tűzvörös mélységbe a láthatatlan részeken.
Narehys érméje közben szép lassan kihűl, ámde nem tudod, miért; így elteheted oda, ahová csak akarod.
Már egy ideje baktatsz, amikor a távolból egy sikoly hangzik fel: egy szalmahajú szépség feléd száguld a köveken, valószínűleg megbotolhatott.

*Fro tart feléd.*

Froeira Lullaby

Anquia észre sem veszi, amikor átlépve a kapu alatt leolvad róla az álcája. Zavartan kiállt föl, de csak megvonja a vállát. Szelíden megvárja, míg kiteszed az egyik lábad az első lépcsőfokra (miután a Te álcád is leomlott a testedről), majd gyöngéden támogat lefelé ezen a szakaszon, amíg el nem értek az első nagy kanyarulathoz. Egy cseppkő miatt más itt az irány, de láthatod, hogy a továbbiakban is kanyargós lesz az út.
A lány egyszer csak megtorpan; mintha fülelne. Ezidáig nem szólalt meg, ám most kinyitja csöppnyi száját.
- Mennem kell, légy jó! Hamarosan fel fog keresni egy Narehys nevezetű nő, addig szabad vagy a városban. Minden van itt, amire szükséged van, szállást ingyenesen biztosít Neked a mágustársadalom, mint mindenki másnak. Csak állj meg egy nagyobb szabad telek előtt, és mondd ki a neved, ezután a házad pontos mása megjelenik kövön. Na, de most tényleg mennem kell. - Ekkor elfordul, és elrohan. Ahogy utána bámulsz, sikeresen félre lépsz, és önkéntelenül felsikítasz, amikor elkezdesz lebucskázni a köveken. Egy fehér ruhás alak van az utadban, ám a legrosszabb mégis az, hogy a lépcsősor a közelben megszűnik létezni.

*Bocsánat, hogy megint szerencsétlen vagy, de csak így tudtam most nagy hirtelen megoldani az összemesélést. A fehér ruhás ember Garien.*

Mindkettőtöknek:

*Siurnvor városa Altmyrca és H'Sekirat egyvelege, rátok bízom, hogy hova mentek, szabadok vagytok mindaddig, amíg meg nem jövök Franciaországból. Illetve talán majd azután is, mert Vecére is megyek még. Mindenesetre a tetteiteknek következményei lesznek, tehát csak óvatosan! Wink

Fro, te kissé lesérülsz a nagy buckázásod során, javaslom Rababácsit megkérni a gyógyításra! Razz

*

by **Garien Seardur** Hétf. Júl. 18, 2011 6:04 am

*Fro*

+Egyre melegebb van. Nem értem. Remélem a varázslók nem hóbortosak annyira, mint a mesekönyvekben!+

/Gondolataimból a lépcső eltűnése ránt vissza a valóságba. A lépcső eltűnt, alattam a fortyogó katlan. Nézelődök, de semmi jele életnek, azonban egyszer csak egy kislány ér mellém és lelépked a lépcső helyén. A szemeim elkerekednek és óvatosan lelépek a láthatatlannak tűnő lépcsőre. Nagyot szusszanok, amikor "szilárd talajt" érnek a lábaim. Bár furcsa az érintése, még a cipőmön át is érzem a bizsergést, amit a "lépcső" kiad magából. Szép lassan lépkedni kezdek lefelé, majd egyre magabiztosabban folytatom utam. A később jelentkező hasonló eseteknél már bátrabban lépkedek és kezdem élvezni az egészet. Közben az érme lehűl, így a zsebembe rejtem. Nagyon fáradok már, nem is tudom mióta jövök lefelé./

+Nesze neked Merlin választottja. Kutyagolhatsz, ó nagy varázsló.+

/Nevetgélek magamban a saját magamra fordított irónián. Sokáig nem élvezhetem az öniróniát, mert egy sikításra kapom fel a fejem. Sajnos majdnem magával visz az ijedség, ami hirtelen rám tör, de azért figyelek magamra. Nem szeretnék úgy járni, mint a ködös parkban anno. A lánynak viszont nincs ilyen szerencséje: szalmaszőke haja lobogva közelít a fejével együtt a sziklákhoz és botladozni kezd a lépcsőn. Egyensúlyát elvesztve pont felém gurul. Kitámasztom a lábam és megpróbálom elkapni. Ez úgy sikerül, hogy magával ránt, de legalább puhán gurul tovább, majd áll meg a zuhanása. Rajtam fekszik. Lehet, hogy más esetben izgalmasnak találnám a helyzetet, de a fájdalmas nyögéséből arra következtetek, hogy valami baja van. Érzem, ahogy remeg. Engem meg elönt a pír. Gyorsan megpróbálok kijutni a cikis helyzetből és egyébként sem vagyok valami nagy ismerkedő... Casanova meg pláne, hogy az ilyen helyzetekre jól reagáljak./

- Helló, én Garien vagyok! Nagyon megsérült? Tudja, szívesen meggyógyítom... De azt hiszem keresztben fekszünk az "úton". Ne féljen, van út, csak izé... Nem látszik. Mondja meg hol fáj, és akkor talán megoldhatjuk ezt a... Különös helyzetet. Ha nagyon fáj, ne mozduljon, nem szeretném, ha még nagyobb baja esne kedves hölgyem. Sajnálom, hogy csak így sikerült elkapnom, igazán az én hibám.

/Szabadkozom, majd fürtjeit félresimítva a félénken a szemeibe nézek, reménykedve, hogy az én felemásomtól ő nem rémül meg. Biztatóan próbálok mosolyogni rá... Sikerül, ahogy sikerül./

+Kérlek ne rémülj meg tőlem, kérlek! Remélem segítesz majd nekem itt kiigazodni, cserébe a gyógyításért. Persze lehet, hogy ő sokkal nagyobb mágus, mint én - ez nagyon benne van a pakliban, ajaj -, és akkor jól megjárom most!+

[38]

by **Froeira Lullaby** Csüt. Júl. 21, 2011 8:16 pm

/Anquia olyan gyorsan és határozottan lépett ki a külvilágba a Váróból, hogy az ember azt hihetné, semmi meglepő nem fog történni azután. Nem állíthatom, hogy így lett, ugyanis a városba való belépésével lepergett róla az álcája, s újra az az ártatlannak tűnő kislány állt előttem, mint a Kávéházban. Őt láthatóan nem nagyon izgatta a dolog - bár azért sikkantott egyet -, csak a vállát vonogatta meglepett sikolyomra.
A szám elé kaptam a kezem. Csak egy percig tartott az ijedtségem, végül is tényleg nem történt semmi, egyszerűen visszakapta a valódi testét. Én is ezt szerettem volna. Mármint a valódi testemet, nem ezt a "nőt", nem Froeirát a kislányt, hanem Fioret, aki magas és esetlen, s nem is egy szépségkirálynő, de legalább én vagyok.
Kiléptem hát. Először nem is éreztem semmit, aztán egy pillanattal később már olyan volt, mintha a bőrön teljes felülete hámlani kezdene. Lepergett rólam az új külső, s lassan össze is mentem. Innen tudtam, hogy szőke lettem újra és sápadt, és Froeira./
+Ennyit erről. /gondoltam csalódottan. Hiányzott az ahogy kinéztem, még ha ez a test jobban is tetszett. Lepillantottam a karkötőimre, mielőtt teljesen elfogott volna a honvágy érzése, és próbáltam erőt meríteni abból, hogy egy kis darabja a valóságnak még velem van.
Megindultam vezetőm után, óvatosan lépegetve egyik lépcsőfokról a másikra, s Anquia tőle szokatlan gyengédséggel támogatott lefelé. Egyszer csak egy cseppkő jelent meg előttünk, s utunk hirtelen irányt váltott. Bekanyarodva még több akadály állta utunkat, de mindet szépen lassan kikerülve kanyarogtunk tovább.
Egy viszonylag egyenesebb útszakaszon Anquia hirtelen megállt, s a fülét hegyezte. Bizonyára hallhatott valamit, amit én nem, mert felém fordult és szokás szerint elhadarta, mi következik. Összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy megint egyedül hagynak, pedig már igazán kezdtem megkedvelni ezt a morcos kislányt. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal, ha ő elmegy, pedig ez nyilván várható volt... Az sem segített sokat, hogy azt mondta, majd jön egy nő, Naherys, aki segít majd - feltételezem -, sőt, hogy ha akarom, "idetelepíthetem" az altmyrcai házamat. Vagyis, a házunkat, amit Alyaval találtunk meg ott. Nagyon hiányzott már a barátnőm, és Betti is. Aggódtam miattuk./
+Mi lehet velük? Betti talán még vár ránk... vagy történt vele valami? Ugye nem? És uyge Alyaraval sem? Csak nem kapták el a vámpírok... miattam... /Miközben én a gondolataimba merültem, alig fogtam fel, hogy Anquia már útnak is indult. Megráztam a fejem, és csak néztem távolodó alakja után./
-Vigyázz magadra /suttogtam. Még álltam ott egy kicsit, mikor már nem is láttam.
Majd nem is figyelve arra, mit csinálok, el akartam indulni lefelé. Léptem is egyet, csakhogy még véletlenül sem a következő fokra... Végül is, elindultam, de nem egészen úgy, ahogy szerettem volna.
Sikítottam. Egyre csak gurultam lefelé a lépcsőn, ami... nem is volt ott. Pedig éreztem, ahogy hozzácsapódik hol a hátam, hol a kezem, hol a lábam. Rettenetesen féltem, jobban, mint bármikor mióta megérkeztem a jövőbe.
Aztán beleütköztem valamibe. Akarom mondani, valakibe, aki megpróbált megállítani - legalábbis erre következtettem abból, hogy nem lépett el (mondjuk az is lehet, hogy csak nem vett észre), és még a gurulási tempó is lassult, mikor magammal rántottam. Majd meg is álltunk.
Szaggatottan vettem a levegőt, s egész testemben remegtem a sokktól. Csukott szemmel - még a "zuhanás" elején zártam össze, hogy inkább ne lássam, mi történik velem - megpróbáltam megmozdulni. Két dolgot is konstatáltam egyszerre: az egyik, hogy valami történhetett a bal bokámmal, ugyanis rettenetesen fájt (amellett, hogy mindenütt kék, zöld foltokkal lehettem tele, s azok is mind bizseregtek a fájdalomtól).../
+Valószínűleg kibicsaklott. Nem ez lenne az első eset. /... a másik pedig, ami még a balesetnél is kellemetlenebb volt, hogy valakin feküdtem.
Éreztem, hogy elvörösödöm, s nyomban kipattantak a szemeim./
+Egy férfire estem... Biztosan őt rántottam magammal. Úristen! Szegény! Nem akartam, bocsánat, annyira sajnálom! /gondoltam, de mielőtt hosszas bocsánatkérésbe kezdhettem volna, ő kezdett beszélni. Ő is kissé rózsaszínné válva bemutatkozott, és meglepetésemre bocsánatot kért, amiért elkapott. Aztán kisimította az arcomból a hajamat és biztatóan a szemembe nézett. Aztán riadttá vált a tekintete, nem is értettem, miért. Csak akkor vettem észre, hogy felemás színű a szeme, az egyik kék, a másik sárga. Nagyon szép - gondoltam. Annyira kedvesnek tűnt, valahogy megnyugtató volt a jelenléte, úgy éreztem, bízhatok benne. Még azt is felajánlotta, hogy meggyógyít! Szóval akkor gyógyító... Hasznos képesség, az biztos.
Majd észbe kaptam, hogy még mindig rajta fekszem. Amilyen gyorsan és óvatosan csak tudtam, lekászálódtam róla a földre, ami - mint már ő is említette - nem is látszott, egyszerűen csak éreztem, hogy ott van. Mikor viszonylag kényelmesen sikerült elhelyeznem a lábamat is, megszólaltam. Még hebegtem egy kicsit, nem sikerült összeszednem a gondolataimat./
-Annyira sajnálom! Nem akartam magammal rántani! Csak megbotlottam... és azt hiszem, kibicsaklítottam a bokámat... /Ami annak rendje és módja szerint rendesen be is dagadt./ -Remélem magának nem esett baja! Óvatosabbnak kellett volna lennem, odafigyelni a lábam elé... Bocsánat! /mondtam teljesen kétségbeesve. Hiába volt megnyugtató a lénye, ha egyszer annyira zaklatott voltam. Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem./
-Tényleg nagyon sajnálom! /suttogtam elcsukló hangon, könnyes szemmel./

(39)

by **Garien Seardur** Csüt. Júl. 21, 2011 9:10 pm

*Fro*

+Hála Merlinnek, nem esek szégyenbe. Akkor gyógyítsuk meg, az ígéretem szerint, de előbb...+
/A lány meg van rémülve, talán még a könnyei is hullani kezdenek, muszáj megnyugtatnom valahogy./

- Semmi baj, kedves! Nyugodjon meg, ha rajtam múlik, senki sem fogja bántani! /Mondom neki kedvesen továbbra is. Leveszem fehér köpenyem és párnát "gyúrok" belőle./

- Ezt a feje alá tenném, úgy kényelmesebb. Remélhetőleg nincs nagy baja bokájának... habár bevallom, még kezdő gyógyító vagyok magam is, de azt hiszem ennél komolyabbat gyógyítottam már egyszer. Mindent meg fogok tenni kedves... /Mivel a nevét még nem árulta el, így csak egyszerűen fejezem be a mondatom./ Hölgyem. Addig is, meséljen magáról... Én három napja még Barcelona-ban voltam és 2010-et írtunk. Érdekes, nem de? De, nem is tudom... Megengedi, hogy tegezzem? Kényelmesebb lenne a beszélgetésünk.

/Mosolyodok rá, bár belülről nagyon izgatott vagyok. Próbálom elrejteni az érzelmeim: egyrészt nagyon kedves lány és nagyon törékeny, nem szeretném elszúrni, másrészt pedig határozottnak kell maradnom, pont emiatt. Közben finoman megemelem a fejét - milyen kellemes tapintású a haja! - és a "köpenypárnát" óvatosan alá csúsztatom./

- Most kérem maradjon nyugton. /Szavaim lágyak és erősek egyszerre. Óvatosan lebontom a cipőjét a lábáról, jelenleg nem zavar, ha bárki is erre jön. Tényleg eléggé feldagadt. Majd a kezemet ráteszem és felidézem azt, amit Ravennel csináltam a kávézóban. A tenyeremből meleg fény kezd sugározni a szalmahajú hölgy bokájára és látom, ahogy gyógyulni kezd. Közben felmérem, hogy hol üthette még meg magát és mivel eddig mellette térdeltem a kezeim végigvezetem a teste fölött. Reménykedem , hogy a mágiám, amit érzem, hogy apadóban van, kitart még addig, hogy rendben legyen a lány. Amikor már nem bírom tovább - ezt egy csalfa izzadságcsepp jelzi, ami a homlokomon gurul végig és az orromról pottyan le - befejezem az egészet. Óvatosan végigsimítok a bokáján és ha nem nyög fel, sikerült a művelet./

- Hogy érzi magát? Ha minden rendben, talán megpróbálhatna felállni hölgyem. /Mondom neki mosolyogva és a kezem felé nyújtom, miután felálltam. Reménykedem, hogy elfogadja./

+De jó lenne, ha velem tartana ebbe az ismeretlen világban, legalább egy kis ideig!+

[39]

by **Froeira Lullaby** Kedd Aug. 09, 2011 1:05 pm

/Olyan kedves volt, ahogy próbált megnyugtatni, de én még mindig rosszul éreztem magam. Iszonyúan restelltem, hogy ráestem, a bokám is rettenetesen fájt, ráadásul szinte teljesen egyedül maradtam ezen a vadidegen helyen./
+De talán… Talán végre nem kell aggódnom. Ő… Garien, azt mondta ez a neve, esetleg velem marad. Ha nem sértettem meg túlságosan. Ó, ugyan, mit képzelek? Hiszen miattam bucskázott le a lépcsőn, az én súlyomat is magán cipelve. Mégis hogy várhatnám el tőle, hogy velem maradjon, és ne hagyjon magamra. Én… félek a magánytól. /Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, miközben ő próbált megnyugtatni, és biztosított arról, hogy jót szeretne nekem. Annyira ideges voltam, hogy alig hallottam a hangját.
Automatikusan, gép módjára tettem minden mozdulatot, miközben az agyam rendre zakatolt, s nem hagyott nekem nyugovást. Garien közben valahonnan kerített egy párnát, amit a fejem alá szándékozhatott tenni. Talán a köpenyéből gyúrta? Nem tudtam megállapítani, a szemem is csak részlegesen érzékelte a körülöttem folyó dolgokat.
Nagyon gyengéd és óvatos volt, vigyázott rám, valóban. Gyógyító, biztosan azt is tudja, mit kell csinálni most a bokámmal – gondoltam, de ez is csak egy másodperc erejéig maradt meg a fejemben. Talán még egészen sokáig ilyen zombi-állapotban maradtam volna, ha nem mondott volna valami olyasmit, amitől teljesen elképedtem.
Megkért, hogy meséljek magamról, ezt értettem, s utána, cserébe ő mondott magáról valamit, ami nagyon meglepett, de melegséggel töltött el./
+Ő is a múltból érkezett! Akárcsak Alya, Betti, és én! Valaki, aki megérthet! /Kimondhatatlanul boldog voltam, már közel sem éreztem magam olyan elveszettnek, mint akár egy pillanattal korábban.
Továbbra is megnyugtató hangon beszélt hozzám, s hiába kért, meg sem tudtam szólalni. Jobban sokkolt, mint az esés, holott számíthattam rá, hiszen Alya is mondta már: nem mi vagyunk az egyetlenek. Mégis olyan jó volt (magom és a barátnőimen kívül) hús-vér huszonegyedik századit látni!
A fejem alá tolta a kétes múltú párnát, s nyugalomra intett. Még mindig nagyon óvatosan és körültekintően bánt velem. Furcsa, annak ellenére, hogy általában utáltam az olyan érintést, amit nem én kezdeményeztem, főként, ha a hajamat vagy a lábamat piszkálták, akkor és ott mégsem zavart. Talán csak, mert bódult voltam. Talán azért, mert már akkor megbíztam benne.
Kezét először csak a bokám fölé helyezte, s kellemes meleg áradt belőle, amivel fokozatosan csökkent a fájdalom. Aztán minden porcikámra kiterjedően végigjárt, s már sehol semmim sem fájt mire végzett. Utolsó próbaként végigsimított a bokámon; csak bizsergett, de az is pillanatok alatt elmúlt. Nem mondhatnám, hogy majd’ kicsattantam, de határozottan jobban éreztem magam a bőrömben. Ellenben ő sápadtabbnak és fáradtabbnak tűnt, mint korábban./
+Biztosan sokat kivett belőle a gyógyítás. Én buta, nem kellett volna így eltanyálnom… Szegény, nem akartam gondot okozni neki! Nem szeretnék teher lenni a számára! Pedig úgy fest ugyanabba a helyzetbe kerültünk… együtt is maradhatnánk, úgy könnyebb lenne. Igen, határozottan. Remélem, nem neheztel rám.
/A hogylétem felől érdeklődött, s a kezét nyújtotta, mikor már szilárdan állt a talajon – ami ugyan továbbra sem látszott.
Elfogadtam a segítségét, s lassan, minden mozdulatomra ügyelve feltápászkodtam. Először csak a jobb lábamra nehezedtem, utána óvatosan megpróbáltam a balra is. Semmi. Mind a ketten elégedetten nyugtáztuk, hogy meggyógyultam.
Vettem még egy mély lélegzetet, s nekikezdtem:/
-Köszönöm szépen a segítségét… akarom mondani, a segítségedet. (Tényleg kényelmesebb, ha tegeződünk.) Mégegyszer bocsánatot kérek, amiért gondot okoztam, s a terhedre voltam. /Mondtam, azokba a különös, de nagyon szép szemeibe nézve./
-A nevem Froeira Lullaby. Valójában én is a múltból érkeztem, Párizsból, és az eredeti nevem Fiore… csak már annyira megszoktam ezt az újat. Á, mindegy. /mondtam, és legyintettem./ -Csak azt szerettem volna mondani, hogy… Örülök, hogy találkoztam még egy hozzám hasonlóval. Mármint a „külföldiségünk” tekintetében, meg azért is, mert, ha jól gondolom te is mágus lehetsz – elvégre gyógyító vagy… (+Hacsak nem angyal… de nem látom a szárnyait… Alya mesélte korábban, hogy angyalok is vannak. Ők is gyógyíthatnak, akárcsak bizonyos mágusok. Ő akkor is inkább mágusnak tűnik, még akkor is, ha ennyire kedves és… jó.)- Én necromanta vagyok, habár eddig még nem volt alkalmam használni a képességemet. Azt mondták, ezt ne nagyon hangoztassam, de te bebizonyítottad, hogy benned bízhatok, úgyhogy… Jobbnak láttam, ha ezt tudod. Ugyanis egy barátnőmet – aki mellesleg szintén a XXI. századból jött – emiatt szakítottak el tőlem, és… Úgy gondoltam, esetleg… ha nem bánod, veled tartanék. Nem vagyok járatos errefelé, te talán jobban ismered ezt a várost… és igazán... kellemes társaságnak tűnsz. Szóval… nem lenne baj, ha… csatlakoznék hozzád?
/Én lepődtem meg a legjobban, hogy ennyi mindent mondtam, s így egyhuzamban. Biztos megrémítettem a rámenősségemmel… Pedig tényleg szeretnék vele menni – gondoltam. Talán túl sok információt közöltem egyszerre, ráadásul teljes összevisszaságban. A végére olyan ideges voltam, hogy egészen elvörösödtem, s a szemeimet is inkább a lábamra szegeztem.
Észrevettem, hogy még mezítláb vagyok, ezért – csak, hogy csináljak már valamit – lehajoltam, s magamra applikáltam a cipőmet, várva az ítéletre./

(40)

by **Garien Seardur** Kedd Aug. 09, 2011 8:14 pm

*Fro*

- Örülök, hogy megismertelek Fiore! /Mondom neki továbbra is kedvesen és nagy örömmel./
+Velem akar tartani, lehet, hogy gondolatolvasó? Ja, nem, hiszen az előbb mondta, hogy necromanta. A holtakkal foglalkozik? Érdekes, egyáltalán nem tűnik olyannak... Lehet, hogy nem is tudja, hogy mi az...+/Gondolataim ide-oda cikáznak, miközben nagy nehezen elengedem a kezét, mert még mindig fogtam, ráadásul muszáj is volt, hiszen felvette a cipőit. Szerintem mindketten ugyanannyit tudunk erről a világról. Na jó, én már találkoztam egy angyallal, de neki itt vannak a barátnői is. Milyen jó lehet, nem lehet annyira magányos. Mindenesre nagyon kedvesnek tűnik... és félénknek. Bár, egy elég nagy monológot adott elő, egész aranyosan. Tetszik nekem ez a lány!/

- Ne aggódj, megbízhatsz bennem. /Közben újra magamra öltöm a köpenyem, ami még csak piszkos sem lett./+Biztos a mágia!+

- Természetesen velem jöhetsz, megtiszteltetés lenne. Egyáltalán nem vagy terhemre, sőt örülök, hogy rám estél. /Mosolyomat ha kellene sem tudnám elrejteni, tényleg nagyon örülök, hogy nem vagyok egyedül. Láthatólag, ő is hasonló gondokkal küzdött./

- Viszont én is most vagyok itt először, úgyhogy együtt felfedezhetjük ezt az egész... Helyet. Talán még a barátnőddel is találkozhatunk Fro... Hogyan szólíthatlak? /Kérdezem valódi kíváncsisággal és közben elindulok lefelé a lépcsőkön az újdonsült barátommal./

- Kit ismersz még itt? Én csak egy angyallal találkoztam eddig, vele is csak rövid időre. Sajnos többet nem láttam őt... Bár elég ügyetlen kis angyal volt. Muris egy valaki volt.

/Ahogy mentem Froeirával egyre jobban nyugodtam meg, és a fáradság is kezdett elmúlni. Minden jól alakult, nem vagyok már egyedül. Legalábbis ragaszkodni fogok hozzá és reménykedem, hogy lesz még sok ismerősünk is. Úgy talán sikerül beilleszkednünk ebbe a furcsa világba./

+Csak el ne bízd magad Pedro! Nem szabad elveszítened azt, aki a legközelebb áll hozzád... Még ha Párizsi is. A múlt összeköt benneteket. Tök jó, hogy magázom magamat, talán a lány kisugárzása teszi?+

[40]

by **Froeira Lullaby** Szer. Aug. 24, 2011 3:08 am

-Köszönöm! /mondtam túláradó lelkesedéssel.
Mikor Garien azt mondta, hogy bízhatok benne, s vele tarthatok, olyannyira örültem, hogy egy szempillantásra minden aggodalmam tovatűnt. Tényleg a lehető legkedvesebb idegenbe sikerült ütköznöm – szó szerint. Teljesen zavarban voltam az udvariasságától, de ez nem akadályozott abban, hogy igazán szívből örvendezzek. Nagyon hálás voltam neki mindazért, amit eddigi rövid ismeretségünk alatt értem tett. S úgy nézett ki, mint akinek valóban nem jelentek terhet, sőt, mintha ő is nyugodtabb lett volna attól, hogy van egy új ismerőse. Sőt, barátja.
Az sem jelentett akkor számomra problémát, hogy ő is ugyanúgy ismeretlen volt a városban, mint én. Pedig általában megrémítettek az idegen helyek, nem szerettem bolyongani, de Gariennel az oldalamon feleolyan félelmetesnek sem tűnt a helyzet, mint mielőtt találkoztunk./
-Szólíts csak Fronak. /feleltem mosolyogva a kérdésére; de nem tartott túl sokáig a vidámságom./ -A barátnőim is így hívnak… de kétlem, hogy itt találkozhatnánk velük. Ők bizonyosan egészen máshol vannak.
/Elkomorultam. Nagyon hiányoztak mind a ketten. S versengett a fejemben az értük érzett aggodalmam, hiszen Alya veszélyben lehetett miattam, Bettiről pedig nagyon rég nem hallottam – s ez is az én hibám volt./
-Bettinával együtt érkeztünk ide – mármint a jövőbe –, de korábban nem ismertük egymást. Alyarával pedig a h’sekirati Kávéházban találkoztunk. Annak ellenére, hogy elég különbözőek vagyunk, hamar jóban lettünk – a szükség bizonyára felgyorsította a folyamatot. Te is igazán kedvelnéd őket! /mondtam a végén mosolyogva. Muszáj volt remélnem, hogy nem esett bajuk. Annak érdekében pedig, hogy én se készüljek ki teljesen, le kellett, hogy nyugtassam magam, vagy legalább ne hagyjak időt a gondolkodásra. Ezért hát folytattam a kis előadásomat:/
-Rajtuk kívül nem sok embert ismertem meg. Vagyis ma… vagy nem is tudom mikor, teljesen elveszett az időérzékem… szóval nemrégiben, Alyara és én találkoztunk a kávézóban egy lidérccel. Ő is a mi korunkból érkezett, de… egyszercsak eltűnt, és azóta se láttam.
+Milyen rég gondoltam rá! Szegény fiú csak úgy felszívódott – pedig már majdnem nem féltem tőle… Kissé aggasztó, hogy köddé vált…
-Mást már csak ebből a korból ismerek: Anquia volt a lány, aki idehozott; Seath pedig egy pincér a Kávéházból… az a hely már a törzshelyünkké vált, ő pedig mindig nagyon kedvesen bánik velünk.
/Mosolyogva gondoltam vissza Seathre és Bettire. Annyira aranyosak voltak, mindig zavarban, mikor a másik is ott van, vagy csak szóba kerül… Igazán szép pár lennének – gondoltam; és ha már a kombinálásnál tartunk: fejben már Alyat és Garient is összehoztam egymással. Határozottan úgy véltem, hogy összeillenének – már csak azért is, mert mindig vigyáznak rám.
Egyébként, miután megtudtam, hogy ő csak egyvalakivel, egy huszonegyedik századi angyallal találkozott, rájöttem, hogy tulajdonképpen mennyire szerencsés is vagyok, hogy ennyi barátra tettem szert ilyen rövid idő alatt. Igazán, hálásnak kellett volna lennem a sorsnak, hogy ilyen rendes emberekkel hozott össze. Eltökéltem, hogy ezentúl jobban fogom értékelni, amim van.
A lábam magától vitt előre, ahogy sétáltunk – arra sem emlékeztem, mikor is indultunk el. A bokám a legkevésbé sem fájt, hála az égnek, akarom mondani: hála Gariennek./

(41)

by **Mira** Szer. Aug. 24, 2011 8:32 pm

Az ösvény még egy pár percig kanyarog lábaitok alatt, ám végezetül - egy hosszú, és kimerítő séta után, - megérkeztek a városkapuhoz. Valójában csak egy boltív az egész, ami az út fölött ível át. Városfal nincs, és ha lenne is, egy-két ház már épült elé, tehát nem lennének védve.

Az ív vörös, lüktető mágiából fonódik össze, de érdekes módon nem meleg, és nem is fénylik annyira, mint az itt lévő láva. Magasan, vagy tíz méterrel emelkedik a mágusok fölé.

Amikor elhaladtok a kapu alatt, semmi furcsaságot nem észleltek. Ez jó jel. Legalábbis úgy vélhetitek.

Nem foglalkoznak veletek a többiek, nekik is ugyanúgy megvannak a saját gondjaik. Az izzó, vörös fényen és a forróságon kívül egyáltalán nem változott semmi a Felszínhez képest, a városlakók továbbra is élik az életüket. Sokukat úgy látszik, nem igazán zavarja, hogy itt kell most lennie.

Siurnvor kavalkádja valahogy mégis rendezettebb Altmycra keszekuszaságánál. És bár Merlin népéről beszélünk, H'Sekirat elemeit is felfedezhetitek polimetroni elemekkel vegyítve.

A távolban a piac zsivaját, az Akadémia diákjainak zsibongását, illetve fölöttetek egy helikopter zaját hallhatjátok. Minden a legnagyobb rendben van ahhoz képest, hogy halálos veszélyben van mindenki...

by **Garien Seardur** Szer. Aug. 24, 2011 10:33 pm

*Mira és Fro*

Szervusz akkor Fro! /Mondom vidáman és meghajlok neki, mint régen a az uralkodók előtt volt szokás, a kezemet lebegtetve. Az ő közben valamiért elkomorodik, talán a régi emlékek miatt, amiket felidézett. Aztán mindenfélét elmond az ismerőseiről./

- Hú, nem semmi, mennyi mindenkit ismersz, vagy találkoztál velük. Alyarát kedvelném? Ha te mondod Fro, de én téged is kedvellek és biztos vagyok benne, hogy a többi felsorolttal is így lenne. Reménykedem, hogy be tudod majd pket mutatni egyszer! /Mondom neki lelkesen és valóban így is gondolom. Bár megvallva, nem tudom ki az Alyara, de nekem Fro is bejön. Mind külsőleg, mind pedig belsőleg, nagyon aranyos lány. Szerencsésnek érzem magam, hogy pont őt fogtam ki. Ezen kissé elpirulok, mikor látom, hogy ő a bokájára pillant, megnyugodok, hogy jól szuperál a lába, így a varázslatom is./

- Ne félj, minden rendbe lesz vele, ha csak nem szeretnél még egy ilyen manővert végrehajtani. /Kacsintok rá kedvesen és közben pedig leérkezünk a városba, ahol mr egész nagy nyüzsgés. Egy boltív alatt kell elhaladnunk./
+Vajon minek ez ide, mikor nincs is fallal körülvéve a város. Nem úgy néz ki, mint a teleportkapu.+
/Hogy tovább oldjam a talán még jelen lévő feszültséget köztünk, viccelődni próbálok Froval./

- Szerinted is elég borzalmas ez a "kapu"? Majd szólok Merlinnek, hogy legyen mondjuk Lila.... Vagy mondjuk mondj te egy színt! Megbeszélem az öreggel! /Mondom halkan kacagva Fronak és örömmel lépkedek az oldalán a városban./

- Érdekes, hogy senki sem vesz tudomást látszólag a nagy veszélyről... /Mondom ki a gondolataim hangosan, miközben egy furcsa helikopter száll el fölöttünk./ +Minek a varázslóknak helikopter? Miért nem "hoppanálnak", vagy mi, mint a Harry Potterben?+

[41]

by **Froeira Lullaby** Szomb. Szept. 17, 2011 6:47 am

+Néha már zavarba ejtően udvarias ez a fiú… /gondoltam elpirulva, mikor meghajlással köszöntött. Nagyon aranyos gesztus volt tőle, de az igazat megvallva nem sokat tudtam kezdeni vele… Még soha nem találkoztam egy körülbelül velem egykorúval sem, aki ennyire tisztelettudó lett volna – nem csoda… ezek a mai fiatalok… -. Ráadásul Garien pont attól volt ennyire tiszteletreméltó, hogy ilyen odafigyeléssel bánt másokkal – vagy legalábbis velem.
Olyan rendes volt, és mintha tényleg kíváncsi lett volna arra, amiket meséltem neki. Mintha valóban érdekelték volna, azok az emberek, akik az elmúlt napokban ilyen közel kerültek hozzám. Nagyon szerettem volna, hogy megismerje Alyat és Bettit!
Emellett azért meg is lepett, hogy mennyi figyelmet fordított rám. Hiszen épphogy csak találkoztunk, de meg kell vallani, igazán megkedveltem, és elmondása alapján ő is engem – amibe már megint belepirultam. Valahogy mindig is rosszul viseltem, ha valaki közölte velem, hogy „bírja a burámat”, de tényleg, sosem tudtam kezelni az egészséges kedvességet – elvégre mikor kicsi voltam, gyakran bántottak az iskolában, nem volt alkalmam hozzászokni, később pedig már túlságosan belém ivódott az alapvető bizalmatlanság. Ami pedig a férfiúi közeledéseket illeti… valamiért mindig sikerült megtalálnom a fura, de gyönyörű lányokat a barátkozásra, és nyilvánvalóan mindig őket vették észre. Alexandre volt az egyetlen, akinek én tetszettem, akiről tudom, hogy engem szeretett és nem a csodás barátnőimet.
Hiába a gyors gyógyulás – hála kedves varázslómnak -, már épp elég ideje sétáltunk ahhoz, hogy érezzem, lassan túlterhelődik a bokám.
Annak ellenére, hogy városfal nem volt, kaput azért találtunk. Magas, vörös, és varázslatos volt, de egy kissé ijesztő is. Nem is tudom, miért, de rossz érzés fogott el tőle, meg a tudattól, hogy pár lépés múlva egy seregnyi idegennel szembesülünk – én pedig sosem bírtam a tömeget. A boltív alatt áthaladva azonban semmi kellemetlent nem tapasztaltam – ami megnyugtatott -, és vélhetőleg Garien sem, ugyanis egyből viccelődni kezdett. Bizonyára a feszültséget próbálta oldani, ami egyértelműen sikerült is neki, bár egy csöppet fura volt./
-Szerintem a színével nincs semmi baj, szeretem a vöröset. Csak olyan baljós… A lila viszont már inkább nevetséges lenne ehhez a kisugárzáshoz. /feleltem neki mosolyogva./ -A lila szín valahogy sosem állt közel hozzám… inkább a piros, a zöld, vagy esetleg a fehér… /Vicces, hogy pont az olasz zászló színei jutottak eszembe, talán a hazai mentalitás hatása.
Ezután viszont a gondtalanság mintha kiszaladt volna belőle, a hangja komolyabb lett, de nem véresen, csak olyan ténymegállapítósan. Tulajdonképp csak akkor tudatosult bennem, hogy a járókelők valójában mennyire érdektelenek, mikor felhívta rá a figyelmemet. Addig is valahogy túl normálisnak tűntek, de csak így, kimondva a kulcsszavakat esett le teljesen. Hiába volt a nagy forgatag, az altmyrcara emlékeztető furcsaságok és a h’sekirati modern világ./
-Igen, mintha nem is lenne semmi baj… Pedig nekik is tudniuk kell, hogy veszélyben vagyunk. Mindannyian. /válaszoltam miközben egy helikopter szállt el felettünk. Érdekes, azelőtt nem is nagyon láttam járműveket, ez is csak a hangja miatt vonta magára a figyelmemet. Viszont az „ég” pásztázása is csak pár másodperc erejére kötött le. Utána újult erővel vethettem magam a mélységes aggodalomba, amit a helyzetünk váltott ki belőlem.
Hiába volt tele mágusokkal a város, hiába állt mellettem Garien, akiről tudtam, hogy bármi történjék is, meg fog védeni, hiába bíztam Alyara, Bettina és az összes többi ismerősünk biztonságában, ha a képességeimben, a saját szerencsémben és sorsomban egy pillanatig sem voltam biztos.
A városlakók szkepticizmusa sem derített jobb kedvre, sőt, egy kicsit tartottam tőle, hogy én is vagy érzéketlenné válok, vagy pusztán elfojtok magamban mindent, és csak árnyéka leszek önmagamnak; s ugyanezért féltettem Garient is.
Annak érdekében pedig, hogy elkerüljük a jó kis önmarcangolós csendet, inkább visszatértem egy olyan témára, ami amúgy is fúrta az oldalamat./
-Egyébként… te tényleg ismered Merlint vagy csak a poén érdekében emlegetted? Csak, mert hallottam már, hogy felélesztették, de… találkozni nyilván még nem találkoztunk. /mondtam elgondolkozva./ -Ha pedig már itt tartunk… egyáltalán, mi jó történt veled eddig? Sokakat mentettél még meg? /érdeklődtem mosolyogva. Hisz tényleg semmit nem tudtam még róla./

(42 +20)

by **Garien Seardur** Kedd Szept. 20, 2011 7:40 pm

*Fro*

/Fro belepirult a kedveskedésembe, talán nem kéne ezt csinálnom. Még én sem tudom, hogy mit akarok, félreértést pedig biztosan nem. Egyelőre azt kellene megtudni, hogy miért is vagyunk itt, de persze addig kellemesen is elüthetjük az időt. Figyelmesen hallgatom a kedves nekromantámat, szavai utat találnak hozzám. Mit sem törődve a külvilággal úgy döntök, hogy inkább jól érzem magam vele és figyelmen kívül hagyom a furcsaságokat körülöttem./

- Hogy ismerem-e? Nos erre nem tudok pontosan válaszolni neked. Egy álmomban találkoztam vele, és elmondta, hogy itt majd találkozni fogunk. Ő segített át ide és változtatta meg a tönkremenő életemet. Újat kínált és én elfogadtam azt. Bonyolult és nem is tudom, hogy jó lenne, ha elmondanám neked. Nem mintha nem érdemelnéd meg, csak elég szomorú történet... És inkább nézem a mosolygós Fiore-t, minthogy szomorúságot csaljak a ékkőként villanó smaragd szemeidbe.
/Fejezem be, az igazságnak megfelelőnek. Tényleg szépek a szemei. Aztán gyorsan folytatom a kérdéseire adható válaszsorozatot, nehogy úgy gondolja, hogy csak udvarolni akarok neki./

- Sok jóval nem találkoztam még. Persze nézőpont kérdése... az eddigi világom után, ez túl jó. Úgy érzem fel kell nőnöm ehhez a jósághoz, és az esélyhez, amit kaptam Merlintől, vagy a sorstól. Csak Ravennek, az angyalnak a megvágott szárnyát gyógyítottam eddig be. Az csak felületi seb volt, és véletlenül sikerült csak. Nálad már tudatosan próbálkoztam és mint látjuk /pillantok a bokájára/ egész jó eredménnyel. Ciki lett volna, ha befuccsolok, nemde Fiore? /Kérdezem a szőke lányt. Közben meghallom a piac zsivaját./+Mivel lány, hátha szeret vásárolni, a legtöbb nő szeret. Nézzük mit szól hozzá.+

- Mit szólnál, ha megnéznénk a piacot? Szerintem ne foglalkozzunk, hogy miért is vagyunk itt egyelőre. Úgy hiszem oka van neki és ha kell úgyis szólni fognak, ha tennünk kell valamit. Szívesen elkísérlek a kofákhoz, ha szeretnéd megtekinteni... De ha van más ötleted, azt is szívesen veszem.
/Fejezem be így, hogy ne érezze azt, hogy kötelező amiket mondok. Közben egyre csak közeledünk a piac felé, ami legalább a huszonegyedik századra emlékeztet... Legalábbis a kiabálás és a nyüzsgés./

[42]

by **Froeira Lullaby** Szer. Szept. 21, 2011 9:42 am

+Vajon mi történhetett vele? Mármint még otthon… Mindig olyan komorrá, és kissé nyugtalanná válik, mikor a múltról van szó… Bármi volt is, szörnyű lehetett /gondoltam, én is komoran. Persze egyből ellensúlyozni próbált; egy kis szomorúság után egy kis bók. Már megint sikerült rendesen zavarba hoznia… Miután ismét témát váltott, hogy oldja a feszültséget. Nem is hagyott szóhoz jutni, amit nem feltétlenül mondanék problémának.
Becsületesen válaszolt a kérdéseimre, s még meg is mosolyogtam, hogy egy picit félreértette, amit mondtam, viszont újabb a múltjára vonatkozó megjegyzést ejtett el. Mit kellett átélnie, hogy ilyen elkeserítően nyilatkozik a korábbi életéről? – kérdeztem többször is magamban. Egy pillanat múlva már a gyógyításról beszélt; Ravent, az angyalt gyógyította csak előttem, róla már mesélt. S mikor közölte, hogy valójában mégsem volt olyan biztos a dolgában, mint amilyennek tűnt, mikor rendbe hozta a bokámat, kénytelen voltam elnevetni magam./
+Garien olyan jó ember! Elképzelni sem tudom, hogy ő valaha bármi rosszat tegyék, s máris elítélem azt, aki őt bánthatta!
/Folyvást ilyen és ehhez hasonló harcias kis szövegek cikáztak a fejemben, de tényleg komolyan gondoltam őket. Rövid idő alatt nagyon fontossá vált számomra a fiú (vajon fiúnak lehet még nevezni, vagy megilleti már a ’férfi’ név?) – talán a kisugárzása tette, olyan bizalomgerjesztő.
Ő maga viszont már megint egy lépéssel előttem járt./
+Piac? Vásárlás? Hm… Ebben sosem voltam olyan, mint a többi nő. Még tinédzser koromban is jobban élveztem, amikor Apával eszmecserét folytattunk, ahelyett, hogy Rossellaval és Anyával lézengtünk volna bent a boltokban. Igaz viszont, hogy ez most egy más helyzet. Kicsit emlékeztet az olasz piacra… ahol minden kapható, amire csak szükség van, olcsón és gyorsan. Oda viszont szerettem elcsámborogni Apával – ehhez ugyanis Rossaék foga nem fűlött. Úgyhogy, itt sem árthat, ha körbenézünk.
-Igazad van, ha szükség van ránk, majd értesítenek minket valamiképp. Addig is szétnézhetünk /feleltem szélesen mosolyogva, a régi emlékek hatására./ -Mit szólnál, ha annál a hölgynél kezdenénk? /kérdeztem, egy idősödő asszonyra mutatva, aki különféle meglepő kinézetű ékszert kínált. Akkor jöttem csak rá, hogy a XXX. században még a kiegészítők is high-techek… Persze messziről teljesen hétköznapinak, huszonegyedik századinak tűnnek, de ha közelebbről megfigyeled… chipek, képernyők, billentyűzetek, és még ki tudja, miféle kütyük rejtőznek bennük… és ez még csak a piaci felhozatal! Bele se mertem gondolni, miféle technikai paradicsom várhatja a szakboltba belépőket. Nem időztünk sokat a pultnál – a sokk miatt –, de volt elég időm arra, hogy kinézzem magamnak az egyik kis bagolyra emlékeztető medállal díszített nyakláncot. Annyira viszont nem ragadott el a „vásárlási-vágy”, hogy meg is vegyem; egy perc alatt lebeszéltem magam róla.
Továbbálltunk, és igencsak érdekes bódékkal találtuk még szembe magunkat. Volt, aki régiségeket árult: a mi korunkbeli számítógép alkatrészeit, néhány könyvet, furcsa formátumú filmeket, olyan bigyókat, amikről korábban még csak nem is hallottam – valószínűleg a mi korunk után találták fel őket. A kevéske papírfedeles könyv között találtam egy igencsak pocsék állapotban lévő Az ifjú Werther szenvedéseit Goethétől – pont azt olvastam, mikor átkerültem, és így nem sikerült befejeznem a könyvet, pedig nagyon tetszett, és kíváncsi voltam, pontosan miként is ér véget -, amit meg is vettem azon nyomban. Továbbra sem tudtam, honnan van helyi fizetőeszköz a zsebeimben, de valahogy odavarázsolódott – amit, az igazat megvallva, nem nagyon bántam.
Persze voltak ott tipikus zöldséges-, gyümölcsös-, halas-standok, ahol mindenféle földi jót kínáltak. Illatok százai keringtek körbe a levegőben, és olyan jó hangulat volt. A helyi piac máris belopta magát a szívembe. Boldogan, elégedetten sétáltam körbe, Gariennel az oldalamon – és hiába vagyok vak az engem érintő dolgokra, azt azért észrevettem, hogy néhány velünk egyidős vagy fiatalabb lány, milyen pillantásokat vetett rá; aztán meg rám… Nos igen, túl jól festhetett ott mellettem, de épp ezért tört felszínre bennem az ősi ösztön, minek hatására büszkén, emelt fővel lépdelhettem "lovagommal", azt üzenve gondolatban az utcában járó lányoknak, hogy: "ő velem van"./
-Tévedtem, nincs itt semmi baljós. Már most imádom ezt a helyet! Kicsit talán, mert az otthonomra emlékeztet. /mosolyogtam fel a nálam jó tíz centivel magasabb Garienre. Még úgy is, hogy több száz év választja el a kettőt egymástól – tettem hozzá gondolatban; de ettől sem lankadt lelkesedésem./
-Szerinted… lehet itt valahol kakaót kapni? /kérdeztem hirtelen./ -Tudod, még H’Sekiratban ittam nagyon finom forró csokit, sőt, a világ legfinomabbikát… Seath akkor azt mondta, hogy a kakaóbabot, amiből készítik, Altmyrcaban termesztik. Ha az a város itt gyülekezik, akkor bizonyára akad valaki, aki tud nekünk némi információval, vagy egy kis kakaóval szolgálni. Nem?
/Hogy a hely tette-e, vagy egy pillanatnyi elmezavar, azt nem tudom, de rögtön gyerekké váltam. Kakaót akartam inni, és kipróbáltatni Gariennel. Kíváncsi voltam, vajon szereti-e a csokoládét, és az ilyesfajta édességeket? De hát ki ne szeretné?!
Annyi kérdésem lett volna hozzá, róla, a múltjáról, a családjáról, Spanyolországról, arról, hogy ő hogyan látja a világot, mik voltak a céljai, s most mik… tényleg annyi minden; de képtelen voltam feltenni őket, ezért csak néztem rá, hátha valamiféle telepatikus kapcsolat alakul ki köztünk és megérti, hogy mit szeretnék./

(63)

by **Garien Seardur** Csüt. Szept. 22, 2011 6:04 am

*Fro*

+Jó ötlet volt a piac, egészen élvezi! Örülök neki, biztos azért van, mert ez inkább a múltunk, mint a nem tudni milyen jövőnk. Ebben éltünk még nem régen, és a változás, hogy visszakapunk belőle még valamit, nekem is jót tesz.+

/Gondolataim száguldása közben én is nézelődöm. Bár nem sok minden - igazából alig alig valami igazi "régiség" - maradt a múltból, ami a mi jelenünk volt még pár napja. Nézelődöm, kutatgatok, de nem nagyon van, ami megfog. Viszont Fiore elgondolkodik egy medálon, de rövid magánbeszélgetés után, amit saját magával folytat letesz róla. Amíg tovább nézelődik, és egy régi megkopott könyvet tanulmányoz, addig én gyorsan megveszem a kis medált. Nem alkudozom, mert akkor elvesztem szem elől, de gyorsan a zsebembe rejtem. Aztán utolérem és éppen sikerül elcsípnem a következő kérdését./

- Kakaó? Biztosan van, még akkor is, ha már nincs kakaóbab. Mivel ez a mágusok városa... Biztos vagyok benne, hogy találunk. Gyorsan megkérdezem, hogy hol árulhatnak ilyet. /Mondom és elindulok egy irányba, kicsit kijjebb a forgatagból. reménykedem benne, hogy követ Fiore, ezért hátra-hátra pillantok. Aztán egy szimpatikus fiatalemberhez lépek oda, akinek folyamatosan változik az arcformája, de olyan békésnek tűnik egyébként./

- Ö... helló! Tudna nekünk ajánlani egy helyet, ahol lehet kapni kakaót?
- Helló! Szép pár vagytok. /Mondja úgy, mintha valami hétköznapi dolgot adna elő. Én bele is vöröslök nyomban. +Hé, ne csináld már, mondd a helyet.+/ Vagy tévednék? Szerencsétek van, ha arra elindultok /Mutat előre, és már másik arc néz rám vissza közben./ Két utcával lejjebb lesz egy kis... hely. A Fehér rózsa kinyílása nevű. Sok sikert! /Mondja és meg sem várja, hogy megköszönjük neki, elviharzik. Vállat vonok és közben Fiorére nézek./

- Hát akkor mehetünk is, most már én is rákészültem a kakaóra. Bár nem nagyon ittam régebben, de most úgy érzem, kell egy picit mégis a mi múltunkból. És egy kedves lánnyal való kakaózás biztosan vissza hoz belőle majd valamit.

/Mondom és szinte egyszerre indulunk útnak. Közben nagyon néz engem az olasz szépség, mintha kérdezni akarna.
+Nyugodtan kérdezz csak, biztosan válaszolok majd. De most nem annyira megy.+ Üzenem a felemás szemeimmel. Körülbelül negyedóra múlva érkezünk egy rózsát formáló ajtóhoz, ami folyamatosan pulzál és úgy néz ki, mintha egy rózsa szirmai nyílnának ki folyton. Persze ha valaki belép rajta kitárul, és amíg be nem lép, vagy éppen ki onnan, úgy marad kinyílva./

- Ejha, úgy érzem, hogy tetszeni fog! /Mondom vidáman és a kezemmel jelzem egy szélesebb mozdulattal, hogy fáradjon előre./

[43]

*20 kMŁ-t elköltöttem a medálra.*

by **Froeira Lullaby** Szomb. Okt. 01, 2011 12:27 am

+Ezt nem hiszem el… Muszáj valakinek folyton zavarba hoznia? Ennyi erővel már vörössé változtathatnám a bőröm színét, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy ötpercenként mondanak valami olyasmit, amitől átmegyek céklába…
/Mikor megemlítettem, hogy kakaót szeretnék inni, Garien azonnal, futólépésben a keresésére indult. Ez igazán kedves és figyelmes dolog volt tőle, eddig rendben is. Csakhogy az ember, akit megkérdezett, hogy merre találunk egy helyet, ahol vehetnénk, egyből azzal kezdte, hogy: „szép pár vagyunk”. Szép pár… Akkor először gondolkodtam el komolyan ezen. Ugyanis… vétek ezt mondanom, de jól esett, kellemes érzés fogott el arra, hogy ezt mondta. Na és ekkor vörösödtem el ismét. Nekem nem lett volna szabad ezt gondolnom! Odahaza, bármily messze is volt az, várt – nagyon reméltem, hogy várt – a szerelmem, az, akivel le tudtam volna élni az életemet. Szép kis barátnő vagyok – gondoltam elszégyellve magam.
Annyira el voltam foglalva azzal, hogy megfeddjem magam, hogy csak nagyon sokára konstatáltam, hogy az illetőnek, akivel Garien beszédbe elegyedett, több arca van. Folyamatosan változott a formája, színének árnyalata, minden, leszámítva azt a kedvesen nyugodt kifejezést rajta. Először azért nem tűnt fel, mert Garien széles válla eltakarta előlem, utána meg ugye teljesen elmerültem az önsajnálatban. Pár pillanatig csak sűrűn pislogva figyeltem, miként válik egészen más emberré. Alig hallottam, amit mondott, de láttam, hogy előre mutatott, s mikor megköszöntük volna a segítségét, eltűnt. Az emberek valamiért nagyon élvezik, amikor köddé válhatnak mellőlem.
Gariennel viszont egyszerre indultunk el, és ha még mindig Fiore-nagyságú lettem volna, nem egy törpe Froeira, akkor bizonyára még egyszerre is léptünk volna, de így… Az őt lépései kétszer olyan hosszúak voltak, mint az enyémek. Azért így is tudtunk egymás mellett sétálni. Már ő is vágyott a kakaóra… ami jó, de megint belepirultam a bókba, amit mondandójába csempészett./
+Ideje lenne hozzászoknom… Nem úgy néz ki, mint aki egyhamar abbahagyja. Nem mintha nem esne jól, de… nem lehet. Érzelmi cölibátusban vagyok.
/Ő meg közben úgy nézett rám, mintha ő is üzenni szeretne valamit. Talán pont azt, hogy kérdezhetek. Reménykedtem benne, ugyanis úgy készültem, hogy kakaózás közben majd gyengéden kifaggatom.
Nem tudom, meddig kellett még egyenesen előre menetelnünk, nincs időérzékem, de már egy kicsit fájt a talpam. (Yolande is mindig megjegyezte, hogy van némi probléma az állóképességemmel…)
Mikor megérkeztünk a Fehér rózsa kinyílásához, majdnem elájultam. Viszont kivételesen nem a kimerültségtől, hanem a látványtól./
-Hűha! /mondtam tátott szájjal. Teljesen megigézett. Csodálatos volt, elképesztő, fantasztikus, erre nincsenek is szavak. Mintha egy valódi nyílófélben lévő rózsa lett volna./
-Egyetértek /válaszoltam Gariennek, aki azt juttatta kifejezésre, hogy tetszetős a hely.
Lovagias mozdulattal előre engedett, én pedig kíváncsiságtól remegő térdekkel besétáltam. Éreztem, hogy ő is szorosan jön mögöttem. Egy másodpercig nem láttam semmit, aztán valami olyasmi tárult a szemem elé, amire lehetetlenség volt számítani./

(64)

by **Mira** Pént. Okt. 07, 2011 1:31 am

Lassan, de biztosan érkeztek meg a Fehér rózsa kinyílása nevű kávézóhoz. A belső helyiség hófehér szirmokat idéz, nem véletlenül pont ezt a nevet kapta. A falakon egy-két helyen csodás tövises inda fut, időnként minta nőne egy kicsit, ámde lehet, hogy csak a szemetek káprázik. Ahogy körbenéztek, láthatjátok, hogy minden egyes asztal egy-egy rózsa amely érintésre nyílik ki, majd a vendégek kedve szerint bezárható, így el tudjak a párok különölni a többiektől, és ki tudja, mit csinálhatnak odabent a virágban...

Egy kedves hölgy libben oda hozzátok, hófehér ruhájában ő is egy kecses rózsára hasonlít. Zöldes haja kicsit furcsállandó, de ha jobban körbenéztek, észrevehetitek, hogy a többi pincér is zöld hajkoronát visel.

- Miben segíthetek önöknek? - mosolyog rátok, és várja egyikőtök válaszát. Közben kicsit félretekint, üres "asztalt" keres.

by **Garien Seardur** Vas. Okt. 09, 2011 6:48 pm

*Fro*

+Ezek nem ma kezdték az biztos!+/Ámulok el a virágizében. Tetszik, hogy el lehet különülni, látszik, hogy ezt kis meghitt helynek tervezték./
+A kis huncut, nem véletlenül irányított ide minket. Végül is nem bánom, remélem akad kakaó is, hogy teljes legyen az örömünk.+
/Egy hölgy lép oda, aki a rendelésünk után érdeklődik. Kedvesen bólintok és átveszem a szót Fiorétől./

- Üdvözlet kedves hölgy, csak egy kellemesen csendes helyet és két pohár kakaót szeretnénk, ha van ilyen itt. Tudja, a barátommal szeretnénk beszélgetni a múltról. Kis nosztalgia. +Az az ezer év, mint egy röpke pillanat.+ /Mondom mosolyogva és rákacsintok a sárga szememmel a "barátomra". Remélem nem haragszik meg érte. Látom, hogy a hölgy keresgél, remélhetőleg talál is nekünk valamit./

- Hogy tetszik a hely Fro? Kedves volt a férfi, aki megmutatta nekünk ezt. Mondanám, hogy varázslatos, de ez itt eléggé közhelynek tűnik... /Mondom kedvesen a fűzöld szemeibe. Még nem néztem meg őt, hogy egyébként milyen külsőre, de nem is érdekel különösebben. Elvarázsol a kedvessége. Pedig régebben biztos előbb megbámulom, mint kérdezek. Ebben is változtam, érdekes./

- Remélem lesz helyünk és megmelegedhetünk. /Teszem még hozzá szalmaszőke kísérőmnek. Tényleg reménykedem, végre jól érzem magam, örülök, hogy egymásba botlottunk az olasz lánnyal. Ravennél reménykedtem, hogy jó barátok leszünk, de olyan hirtelen eltűnt, ahogy érkezett. Nos, ha Fiore el is megy, biztos, hogy lesz időm elköszönni tőle. De erre most nem szeretnék gondolni, így is egy pillanatra szomorúság költözött a felemás látószerveimbe./+Remélem nem vette észre, nem szeretném, ha rossz következtetéseket vonna le belőle.+ /Újra mosolygok, mivel nincs miért ne mosolyognom. Várom a két lány reakcióját./

[44]

by **Froeira Lullaby** Vas. Nov. 06, 2011 2:15 am

/Olyan meghitt és káprázatos volt a hely, az asztalok nyíló virágok, a falakon indák, körbe-körberohangáló zöldhajú (!) pincérek. Keresve sem találhattunk volna romantikusabb helyet… Nos igen, azt hiszem, az ezerarcú férfi tényleg félreértette a helyzetet. Amiatti feszültségemet, hogy Gariennel már megint ilyen helyzetbe kerültünk, inkább azzal próbáltam elfojtani, hogy a minket körülvevő gyönyörűségre koncentráltam. Mintha egy varázskertben lettünk volna.
Észre sem vettem az elénk lépő pincérnőt; csak akkor kaptam fel a fejem, mikor Garien megszólalt. Épp elkaptam a pillanatot, amikor rámkacsintott./
+Szuper… Kösz, Garien! Elég lesz már az ilyenekből. Komolyan rosszul bírom…
/Annak ellenére, hogy nagyon kedveltem a fiút, ki nem állhattam, mikor ilyen bensőséges dolgokat csinált. Ugyan már egészen barátokká váltunk, és valóban nagyon jó embernek tartottam, felnéztem rá, attól még nem tudtam kezelni, ha bókolt, ha kacsingatott, ha bármi olyasmit csinált, ami egy kicsit is közvetlenebb annál, mint amit megszoktam.
Lesütöttem a szemem és úgy válaszoltam az immár hozzám intézett szavaira. Viszont kénytelen voltam elmosolyodni, mikor a „varázslatos” szó közhellyé válását említette./
-Tényleg csodás. Soha hasonlót sem tudtam volna elképzelni! Azt hiszem, igazán szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk.
/Továbbra sem néztem fel, a padlót fixíroztam és a falon levő futónövényeket. Addig bámultam, hogy már kezdtem azt képzelni, hogy az indák egyre hosszabbak, de nyilván csak érzéki csalódás volt.
Egyszerre csak azt vettem észre, hogy a pincérnőnk egy a sarokban álló használaton kívüli rózsaasztal felé indul. Meghitt, árnyékos hely volt, még sokkal zavarba ejtőbb, mint a többi, de már hozzászokhattam volna, hogy ez a világ gúnyt űz belőlem.
Lassan én is követtem a nőt, s közben sikeresen konstatáltam, hogy meglepő módon, még a személyzet is pont úgy fest, mintha járkáló és beszélő rózsabimbók volnának. Varázslatos. Gariennek igaza volt. S bár tényleg kissé túl romantikusnak tartottam a helyet ahhoz a barátsághoz, senkivel nem lettem volna ott szívesebben, még Alexandre-ral sem – ő valahogy nem illet volna bele abba a közegbe, ellentétben Gariennel, aki úgy festett, mintha oda teremtették volna. A fehér ruháival, a szikrázó, felemás szemeivel, a magával ragadó kedvességével... akár még virág is lehetett volna./
+Nemsokára ott fogunk tartani, hogy a saját gondolataim miatt kell szégyenkeznem… /feddtem meg magam. Néha talán túl szentimentális vagyok – állapítottam meg.
Zavartan, értetlenül álltam az asztal mellett, cserbenhagyott a fantáziám, fogalmam sem volt, mit is kellene csinálnom. Segítségkérően néztem először Garienre – ez már egészen természetes reakció volt tőlem –, majd a pincérnőre./

(65)

by **Mira** Pént. Nov. 11, 2011 9:28 pm

[2900. július 22., 11h]

Az asztal, ahol végül helyet foglaltok, igencsak messze van a kijárattól.

Mikor kényelmesen elhelyezkedtek, a pincérnő pár perc múlva kihozza a csokilapot. A létező összes csokiból választhattok, van kókuszos kakaó, epres, titkos fűszerkeverékes, (szögletes, lyukas, kerek, félig megrágott, szív alakú, tej, fehér, keserű...) és minden létező, amit csak el tudtok képzelni. Kombinálva is vannak, hogy még nehezebb legyen a választás.

- Pár perc múlva visszajövök, rendben? - mosolyog rátok a pincérnő, aztán továbbsiet.

Pillanatok múlva egy óra édes dallamot kezd el játszani, hiszen 11 óra van. Ha megnézitek a rózsaórát, mely természetesen hozzá van igazítva a bolt designjához, megtudhatjátok a mai dátumot is:

2900. július 22.

*Bocsánat Gombóc Artúrért, de muszáj volt! Razz

*

by **Garien Seardur** Csüt. Nov. 24, 2011 9:39 pm

*Fro*

/Láttam, ahogy zavarba hoztam a kacsintással, bár nem értettem pontosan, hogy miért. Csak el akartam játszani, hogy együtt vagyunk, hátha úgy hamarabb végzünk a pincérrel és nem kérdezősködik, mi több nem hoz még zavarba ejtőbb helyzetbe. Persze ő lány, én meg mi tudhatnék a női lélek rejtelmeiről. De nem történt semmi gond, egy pár másodperccel később máris elvarázsolja a hely Fiorét. Meg kell mondjam nekem is tetszik, így én nagyon örülök, hogy a pofaváltós fickó belénk botlott./
- Igen, ahogy mondod. De hol az a pincér? /Türelmetlenkedem egy picit. Körbenézek, és a ruhám apró redői velem fordulnak. Elég furcsának tűnhetek a belső tér közepén, fehéren világítva. Még lenne a kezemben egy hosszú fehér bot, ékkővel a tetején és azt hinnék varázsló vagyok. De hisz az is vagyok. Szerencsére megjön hamarosan a hölgy és leültet minket egy asztalkához. Végigsimítom a far erezetét és mintha rózsaillat kezdene szállni a levegőben. Mélyen beszívom és egészen kifinomul a szaglásom. Fronak is külön érzem az illatát, de a másik asztalnál lévő furcsa hegyes fülű hölgynek is. Ráadásul az illatok nemhogy zavaróak, hanem egészen szívdobogtatóak. Mintha egy réten kifeküdne az ember és a tavasz mindenféle illatát külön-külön érezné, de egyszerre tódulna az orrába. Kissé zavartabban nézek fel a lány zöldjeibe, és gyorsan magam elé veszem a csokilapot. Aztán rábökök egyre és kérdőn nézek Frora./
- Te milyet szeretnél? /Kérdezem lágyan mosolyogva. Kissé elandalít az illata, remélem rá is hatással van valami, különben elég hülye helyzetbe hozom magam. Megigazítom magam alatt a székem, hogy ezzel is visszanyerjem a magabiztosságom. Zavartságomban lelököm a villát, amit már rég ki volt készítve az asztalra, de gyorsan lehajolok és visszateszem a helyére. Kissé vállat vonok a szalmaszőkének és figyelem őt. Kezd kitisztulni a tudatom./
- Ne haragudj, csak mintha... olyan fura érzés töltött el az előbb. Mintha a lelked kibocsájtotta volna egy kivonatát és azt én beszívhattam. Nem tudom mi okozta, de nem kell szégyenkezned. Nagyon kellemes aromája volt. /Fejezem be és beleharapok az egyik csokiba. Az íze mennyei, ez azonnal ki is ül az arcomra. Normális esetben azonnal befalnám, de inkább csak lecsipegetek a fogaimmal mindig egy kis darabot belőle és élvezem az aromáját.
- Mindenképpen kóstold meg... hú, miről is beszélgettünk egyébként? /Már teljesen kiment a fejemből, így újra zölden csillogó szempárra vetem a pillantásom és falatozás közben megfigyelem a lányt, vagy amit mond./

[45]

by **Froeira Lullaby** Kedd Jan. 10, 2012 11:38 am

/Leültünk végre, távol mindenkitől, csak így kettecskén. Tudtam, hogy butaság, de folyton folyvást idegbajos lettem tőle, sosem tudhattam, mit csinál legközelebb, és… még mindig egy idegen volt.
Jó, nem. Ez nem igaz. Sosem volt idegen. Már csak a múlt is összeköt minket, meg hogy tudunk varázsolni – vagy „garázsolni”, ahogy kislány koromban mondtam. Tényleg nem értem, mégis mitől volt, de mintha ezernyi hangya mászkált volna a bőröm alatt, nem bírtam egy helyben ülni, állandóan forgolódtam, mocorogtam, ide-oda kapkodtam a szemem és pakolgattam a kezem.
Meglepő módon Garien sem volt épp a helyzet magaslatán, nem láttam még olyan szétszórtnak, mint akkor./
+Őt meg vajon mi lelte? /kérdeztem magamban; holott milyen jogon? – hiszen magamról sem tudtam, mi üthetett belém.
Na jó, ez így nem állapot – gondoltam, s ráfókuszáltam az előttem heverő terítékre. Először szinte nem is láttam, mit nézek, aztán lassan kivertem minden butaságot a fejemből és leállítottam nyugtalan szervezetemet.
Vendéglő. Asztal két főre. Garien. Kakaó.
Mire végre újra eszembe jutott, miért is jöttünk ide, már visszaálltam normális üzemmódba, s lelkesen kezdtem tanulmányozni a csokilapot. Tágra nyílt szemekkel vettem sorra a hatalmas választékot, és halvány fogalmam sem volt, melyiket válasszam. Mindet. Most, azonnal, rögtön, ide nekem! A szemem, a szám, teljesen ki volt éhezve a csokoládé édes, mámorító ízére. Már pusztán a tudat, hogy ennyi mennyei édesség közelében lehettem, eufórikus boldogsággal töltött el./
-Én… Nem is tudom. /Még mindig gondban voltam. Nem is értettem, Garien hogy választhatott olyan gyorsan. Újra és újra átfutottam a szememmel a tökéletes harmóniát ígérő sorokat, aztán megakadt a szemem valamin. Nosztalgia kakaó – hozzávalók: tej, kakaópor, őrölt fahéj és méz; családi recept./ -Megvan! A 28-as lesz. /feleltem vigyorogva, de az az érzésem volt, hogy nem is igazán figyel rám. Egyre csak fészkelődött, dűlt-borult körülötte minden. Kérdőn néztem rá.
Lenyugodott ő is végre, de amit ezután mondott… Nem értettem mire gondol, bizarr és gonosz tréfának tartottam. Méghogy ne szégyenkezzem? Hát persze. A lelkem „kellemes aromájáról” beszélt… Nagyon felbosszantott vele, indokolatlanul túlreagáltam, s szorosan összezárt szájjal, sértődötten üldögéltem tovább.
Aztán beugrott egy kép. Még gimnazista koromból. Először csak homályosan láttam lelki szemeim előtt, ahogy a földön ülünk egy fiúval. Majd egyre tisztább lett a kép, ahogy teljes egészében felszínre került az emlék. Annak idején nagyon oda voltam egy fiúért, a neve Marcello volt, - furcsa, színváltós szemei voltak. Barátok voltunk, egy körbe tartoztunk. Akkoriban mindig korán beértem az iskolába, és az egyedüli társaságom ő volt, aki mindig pár perccel utánam érkezett. Azt szerettem volna hinni, hogy ez a Sors akarata, és hogy ez azt jelenti, hogy reménykedhetem.
Szóval, akkor reggel is még csak mi voltunk bent, és már nem is tudom miért, de a földön ülve társalogtunk. Fogalmam sincs, hogyan lyukadtunk ki oda, de egyszer csak közölte velem, hogy „jó illatom van”, olyan „eperszerű”. Nem használtam parfümöt, és mint utóbb kiderült, Marcello utálta az öblítő szagát, tehát a ruhámra se lehetett fogni. Neki az én illatom tetszett, az én „aromám”, hogy úgy mondjam. Tudtam, hogy ez az égvilágon semmit nem jelent, mégis olyan hihetetlenül boldog voltam tőle. Kevés olyan szép pillanatot okozott nekem. Akkor Marcello képe összefonódott az eperillattal számomra; de ezt az emléket eltemettem, az iránta érzett vonzalommal együtt, hiszen sosem volt jövőnk, csak én reméltem, hogy még lehet. Egészen mostanáig eszembe se jutott.
A kellemes visszatekintéstől megenyhültem, s gondoltam, teszek egy próbát, vajon én is érzek-e valamit. Beleszimatoltam hát a levegőbe. Eddig csak az erős rózsa- és a tömény csokoládéillatot éreztem, most viszont valami más is vegyült bele. Valami tiszta… Menta! És… sokkal édesebb volt a levegő körülöttünk, mint ahogy az előtérbelire emlékeztem. Nem tudhattam, hogy vajon a csokoládétál árasztja-e – amibe Garien hirtelen belemerült – vagy ő. Azért gondoltam, hogy ő is lehetett, mert pontosan olyan megnyugtató „otthon vagyok” érzésem lett tőle, mint ami Garien mellett fogott el, sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, amikor mélyet szippantottam ebből a levegőből.
Figyeltem, ahogy az ízkavalkádban elmélyülten majszolt, s magam is nekiláttam. Igazat adhattam neki, valóban csodálatos volt. Az istenek eledele - mindig is ezt tartottam a csokoládéról. De hogy miről is beszélgettünk korábban?/
-Arról halvány fogalmam sincs. /válaszoltam tanácstalanul./ -Az egészen biztos, hogy faggattalak. Sajnálom. /mondtam pirulva. Rossz szokásaim egyike, hogy ha valamitől nagyon belelkesedem, elkezdek pattogni és alig lehet lelőni. Most próbáltam visszapörgetni a fejemben az eseményeket, hogy eszembe jusson valami./
-Beszéltünk Merlinről, a kapuról, a városról… Tényleg, ha már a városnál tartunk: te jártál már a valódi Altmyrcában? Szerintem fantasztikus hely! Alyarával rátaláltunk egy olyan házra, ami pont ugyanolyan - sőt, talán az -, mint az egyik legkedvesebb épület a múltamból. /hadartam mosolyogva. Kellemes meleg töltött el az otthon gondolatára, akár Alexandre-ral és a barátnőimmel, akár Alyával, akár a reménnyel, hogy megmutathatom majd egyszer Gariennek az a helyet./

*Bocsánat, bocsánat, bocsánat! >.< Nem kések ennyit soha többet, ígérem!*

(66)

by **Mira** Pént. Jan. 13, 2012 4:09 am

[2900. július 22., 11:13]

Körülbelül tíz perc múlva visszatér a pincérnő, és bájos mosollyal az arcán felveszi a rendeléseteket. Pár perc múlva hozza is az italotokat.

Elképesztő mindkettő illata, és olyan tekervényes ügyességgel vannak összeállítva, mintha valódi műalkotások lennének.

Miközben a pironkodásokkal és a makogásokkal vagytok elfoglalva, valamint a csokoládék szürcsölésével, észrevehetitek, hogy egy komor tekintetű hajadon bámul rátok undorral és megvetéssel szemében. Szinte hozzátok láncolja magát, és csak bámul... folyamatosan. Bármit is csinálhattok, a csontotok mélyén érzitek, hogy akkor is bámulni fog. És a düh, az undor nem fog enyhülni, amit irántatok érez.

by Ajánlott tartalom

Siurnvor - A Bázis

Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis

Re: Siurnvor - A Bázis