Tanácsterem

by **Lynarin Seeragic** Pént. Szept. 03, 2010 6:41 am

Itt gyülekezik össze a fey alsó rétege, a legrettegettebb és legszörnyűbb lények sokasága, elkeveredve az éterien gyönyörű sidhekkel. A terem komor kőfalaival és fekete szöveteivel majdnem olyan sötét mint a benne gyűlésező lények lelke.

by **Lynarin Seeragic** Vas. Jan. 15, 2012 12:30 am

/Ahogy beléptem a falon át, pár pillanatig csak bámultam a képet, ami elém tárult. A sötétség dühödten kavargott körülöttem, az én haragomtól pulzált, akár egy fekete szív.
Itt nem egyik pillanatról a másikra lett néma csönd, mint az előcsarnokban.. nem, itt szép egyesével tévedtek rám a csinos-gyönyörű arcok... rám néztek és megfagytak. Felöltötték a semleges udvari arcukat.
Pár pillanattal végigpásztáztam kik vannak itt. Nos röviden szólva mindenki itt volt. Ez olyan nyílt lázadás volt, amit nem hagyhattam figyelmen kívül./
- Ki a felelős ezért? /kérdeztem, a hangom pedig ostorként csapott végig a termen. Az alacsonyabb rangú sidhe-k közül többen összerezzentek és igyekeztek eltűnni az asztal alatt. Megjegyeztem őket is.
Egy férfi tekintetével találkozott végül a pillantásom. Hideg krém-citrom-aranygyűrűs szemek néztek rám a magasból. Nuada a Kínok lordja állt az ÉN székem mögött kezeit könnyedén a támlán nyugtatva./
- Áh Lynarin, micsoda meglepetés! /mondta gúnyosan./
- Talán nem ártana illendően köszöntened a királynődet bátyám... /állt fel Nuada jobb oldalán egy hozzá hasonló férfi. Az ő haja rövidebb volt, csak egy hosszú fonat verdeste a földet, de a rövidebb tincsek játékos kígyókként tekeregtek az arca körül. A szeme gyönyörű volt. Liláskék, zafír, királykék gyűrűk./
- Az igaz királynőmet úgy köszönteném... /Nyílt ellenségességgel nézett rám. Tudtam, ha hagyom, hogy Lugh védjen meg soha nem fog elismerni az udvar. Kihúztam magam és csöndesen azonban magabiztosan megszólaltam./
- Ezért a sértésért párbajra hívlak téged Nuada, a Kínok lordja, Szenvedések szerelmese... /tettem még hozzá a ragadványnevét is, hogy kigúnyoljam burkoltan. Az arca megkeményedett, aranyos szeme dühödten szikrázott. Aztán kegyetlen farkasvigyor ömlött szét az arcán./
- A saját halálodba igyekszel, oh felséges királynőm... /mondta szinte gúnytól csöpögő hangon./ De ha ez a vágyad én szívesen segítek... Elfogadom a kihívás Lynarin, a vizek és árnyak királynője... a Fattyú.. /döbbent hangzavar hullámzott végig a termen és éreztem, ahogy az arcom kifejezéstelen maszkba fagy. Más tudni, hogy mit gondolnak rólam a tisztavérű sidhek, és más szemtől szembe hallani, hogy keverék fattyúnak tekinteni. De a harag erőt adott, úgy öleltem a keblemre, akár egy kis házikedvencet. Egyetlen intésemre a tündérdomb magába olvasztotta a hatalmas obszidiánasztalt, ami a tanácsterem nagy részét elfoglalta és szemtől szembe álltam Nuada-val. A nemesek a terem szélére álltak kivéve egyet. Albion a Hullámszülötte közeledett felénk. Szinte világító neonkék haja aranygyűrűkkel teletűzdelt hegyes füle igazán különös jelenséggé tette. Mégis a szeme volt a legfurcsább, mintha a kék színes hullámoztak volna benne folyamatosan./
- Születésem jogán és leszek a bíra, a árbaj első vérig tart...
- Halálig. /vágta rá Nuada, de Albion leintette./
- Eső vérig. A királynővel csak akkor párbajozhatsz halálra, ha a trónjára ácsingóznál... és a domb is a kegyeibe venne. /vette még hozzá, amikor látta, hogy a férfi szeme megvillan a trón említésére. A domb pedig megrázkódott és az én részemen aranyos királynői pompába öltözött, míg Nuada-jén sima fekete marad. /
+ Köszönöm... /küldtem el a mentális hálát a dombnak, aki erőt sugárzott körülöttem, mintha óvni akarna./
- Akkor legyen első vérig...
/Minden villámgyorsan történt a másodperc töredéke alatt. Albion kezdést intett. Én villámgyorsan tőröket materizáltam az árnyékból, ami körbevett és megindítottam őket Albion felé. Azonban még fél úton sem jártak, amikor a fájdalom végighullámzott rajtam. Olyan elemi és elviselhetetlen volt, hogy a tőreim feloszlottak a levegőbe én pedig térdre zuhantam. Próbáltam ismét a teremtéssel, de ekkor újabb hullám támadt. Sikítottam, de nem vagyok benne biztos. A hallásom elhalt, az agyam egy hatalmas sikító fájdalommá változott. Minden porcikámon végigvágtatott, egyre mélyebbre és mélyebbre rántott le... Csak annyi ideig engedett magamhoz térnem, hogy lássam, amint fölém hajol, angyali mosollyal egy angyali arcon, majd halkan a nyakamhoz hajolt és a fülembe suttogott./
- Tudd, hogy végzek veled. Megöllek tisztátalan trónbitorló fattyú, aki egy igaz királynőt pusztítottál el... De előbb olyan kínokat fogsz átélni, hogy gyenge elméd beleőrül... de előtte még odaadlak a Megnevezhetetlennek, hogy ő tölthesse kedvét rajtad és kedve szerint játszadozhasson azzal a sidhe-szerű mégis undorító testeddel... hallasz engem, ó felséges királynőm? /A szavai vége gúnyos kuncogásba fulladt, aztán jött a kín.
És akkor rájöttem. A párbaj első vérig tart. Amíg nem ontja első véremet, addig folytathatja ezt a kínzást, ami az ő iseni hatalma, amit akár az örkkévalóságig is fent tud tartani. A sidhe nem öregszik, a sidhe nem hal éhen, a sidhe nem fullad meg... Az örökkévalóságig tartó szenvedést adhatja nekem...
Ekkor mozdult meg valami a testem legmélyén, ami legalább annyira a részem volt, mint a minden porcikám átitató szikrázó sidhe-mágia. A mágiám nem arra való volt, hogy Nuada kínjával szemben bármit is tehessek, de erre az udvarból más sem volt képes. Azonban én nem csak sidhe mágia voltam, fattyú voltam... A fenevad felrázta vérszomjas fejét, és várt, én pedig engedtem neki, hogy ő vegye át az irányítást. Hagytam, hogy betöltse a tudatom olyan teljesen és tökéletesen, mint még soha, hogy ne maradjon más, csak ő. Ez volt az alkunk. Ő megment, de akkor minden az ővé... Én pedig eladtam a lelkem az ördögnek.../

(108)

by **Lynarin Seeragic** Vas. Jan. 15, 2012 4:53 am

/Csak félig voltam tudatában annak, amit teszek, a világot valami furcsa tompa fátyol homályosította el. A fájdalom nem szűnt meg, hanem átalakult... élveztem.
Tudtam, hogy kegyetlen mosoly költözik az arcomra, ahogy azt is, hogy a szemem ezüstpikkelyei szép lassan apró rubinokként kezdenek el szikrázni. A tekintetem egy pillanatra összekapcsolódott az aranyos szempárral, aztán olyan gyorsan mozdultam, hogy talán nem is látta, vagy ha igen, úgy megdöbbent, hogy nem volt ideje reagálni.
Átkaroltam és a fogaim hamarosan feltépték a nyakát. Nem túl finoman csináltam, sőt olyan brutális voltam, amilyen igen kevésszer. A vér patakokba fojt én pedig hatalmas kortyokban ittam magamba. Éreztem az erejét, mintha skarlát mágiával átitatott fényt ittam volna magamba... semmi nem volt hasonlítható egy sidhe nemes vérére... az utolsó alkalom, hogy ilyenből lakmároztam... hmmm nem, nem akarok erre gondolni, nekem most nem szabad gondolkoznom... csak a vágy maradt, a színtiszta élvezet és vágy.
Éreztem, ahogy az ereje felhorgad a pulzusa erősebben kezdett lüktetni a nyelvem alatt. Végigvágott rajtam az idegen mágia, kínnal telten, de messze nem azt érte el amit akart... a fenevad élvezte bennem, olyan borzasztóan élvezte, hogy arra nincsenek szava, egy nagy metafizikai gubanc lettem, vággyal és elégedettséggel átitatódva. Vér bennem, mágia bennem... minden túlcsordult és elárasztott... utána már csak a színtiszta fényre emlékszem, ami mindent elárasztott. Először csak mi ragyogtunk, aztán akikhez átért a fényünk, azok is ragyogni kezdtek. Ezernyi fény, ezernyi mágia, oly pulzáló és ősi erő, ami azzal fenyegetett, hogy felrobban, akár valami atombomba.
Nuada megmozdult a karomba és hamarosan ellökött, hogy aztán megcsókoljon, olyan erővel, ami már fájt. A csókja egybe olvadt a vére ízével, ami még eltöltötte az érzékeim. A fenevad elégedetten dorombolt bennem, tökéletesen ki volt elégítve.
A fekete szőnyegbe kapaszkodtam, amikor a mágia robbant, de a sikolyom elnyelte a fölöttem fekvő férfi szája....
És vége lett. Ott feküdtem, Nuada a Kínok lordja rajtam, csöndesen pihegtünk, mint a kamaszok szeretkezés után...
+ Oh Danu kegyelmezz! Csak ezt ne!
/Próbáltam felülni, de a férfi túl nehéz volt rajtam és esze ágában sem volt megmozdulni, ahogy rám nézett, valami nagyon, de nagyon nem tetszett a pillantásában.../
- Én győztem, távozz. /mondtam hidegen, illetve csak hideg akart lenn
És vége lett. Ott feküdtem, Nuada a Kínok lordja rajtam, csöndesen pihegtünk, mint a kamaszok szeretkezés után...
+ Oh Danu kegyelmezz! Csak ezt ne!i, a hangom ugyanis még mindig mély és rekedt volt a sikoltástól és a vágytól.
+ Oh a jó büdös franc!
/Végül minden erőmet összeszedve kikúsztam alóla és felálltam. Ekkor több dolog is feltűnt egyszerre. A hajamban majdnem hasra estem. Eddig se volt rövid, de most konkrétan a földön kígyóztak utánam a fekete minden árnyalatában játszó tincsek./
- Megkérdőjelezi még valaki a hatalmamat? /kérdeztem azon a valamilyen hangomon. A pillantásom végigvándorolt a döbbent vagy várakozott, de egyáltalán nem közömbös arcokon. Valami eddig ismeretlen érzéseket láttam rajuk. Vágyakozást és reményt. Azt hiszem akkor sem döbbentem volna jobban meg, ha a torkomnak ugranak./
- Úrnőm, ha megengeded. /Lugh lépett elém, a kezében egy helyre kis tükröt tartva. Tétován átvettem tőle és belenéztem. Utoljára akkor döbbentem így meg, amikor kilépve a boltból a húgommal megláttam az új külsőmet.
Az arcom a régi maradt, az új régi, de minden más megváltozott. A hajam feketesége mintha örvénylett volna, ezernyi árnyalatból olvadt eggyé. Volt mélyvörös mélykék, lila zöld, de mind olyan sötét, hogyha nem ragyogott át rajta a testem hófehér holdfénye, akkor egyszerűen feketének tűnt volna, így azonban mintha egy sötét szivárvány lett volna, amit elátkozott egy boszorkány és homályba taszította. Mégis a szemeim voltak azok, amik miatt olyan boldogság öntött el, hogy legszívesebben repdestem volna. Belül egy szikrázó ezüst gyűrű, aztán egy zafír karika, a legkülső pedig akár az obszidián, de olyasmi is mint a hajam, fekete, de mégis teli színekkel. Háromszín szemem volt! Mint minden igazi sidhenek! Még az államat és az arcom nagy részét borító vér is rubinvörös fénnyel szikrázott. Pont olyan fénnyel, akár az élő magyalkoszorú, ami percről percre mintha növekedett volna a hajamban. Nagyon feltűnő volt a vérvörös a feketén, pont ahogy a bőröm holdfehér bőrén is a vörös vér./
- Oh... /csak ennyi tudtam kinyögni nagy nehezen. Lugh letérdelt előttem és megcsókolta a kezem. Olyan volt, mintha apró villám cikázna át a testemen. Éreztem a mágiáját, éreztem, ahogy hozzám tartozik. /
- Életem a tied királynőm, rendelkezz mindenemmel, vedd el, amit akarsz a tied. /mondta ki a rituális szavakat valamilyen olyan ősi nyelven, amit nem szabadott volna ismernem, mégis ismertem./
- Cserébe, ha veszély fenyeget én vagyok a menedék, akihez vissza vonulhatsz, csatában elsőként vonulok előtted fáklyaként vezetve a cél felé. /válaszoltam ugyan azon a holt nyelven.
Azt hiszem sírtam, amikor mind térdre vetették magukat és megismételték az esküt. Láttam többen csak később térdeltek le. Volt aki majd az utolsó pillanatig vacillált, de végül mind megtették. Érezték a domb elégedett mágikus dalát, érezték a testükben az én erőm, a domb erejének fantomvibrálását. Csodálatos volt. Megismételtem ismét az esküt, szilárd hangon, hiába folytak könnyek végig az arcomon.
Amikor megöltem az előző királynőt nem történt semmi ilyesmi. Elfogadták, hogy a domb engem választott, hogy én lépek a királynő helyébe, de igazából soha nem voltam az uralkodójuk. Most azonban éreztem őket. Éreztem, mintha karjaim és lábaim lettek volna. Voltak, akik tiltakoztak a teljes egység ellen, sokak pedig örömmel fogadták el a közösséget és megmártóztak benne.
Rhiaimon lépett el elsőként a faltól. Először kezet csókolt, majd lehúzott ujjáról egy meseszép gyűrűt és felhúzta az én ujjamra./
- Az anyámé volt, a királynők gyűrűje. Ő nekem adta, de én nem vagyok királynő. Te vagy a mi királynőnk. /suttogta megérintve az arcom. A vér, ami már száradó stádiumba volt, a keze érintésére újra folyni kezdett. Hátra lépett és lenyalta az ujjairól a vért.
Ekkor Morgan lépett elő a faltól. haja ezüstös fehér fénnyel derengett sápadt arcán gőgös kifejezés ült. Hűséget fogadott, de tudtam, hogy a szívében még nem hunyt ki a lázadás szikrája. Nagyon öreg sidhe volt, hatalma mágiával, királyi vérvonalból. Ne akart behódolni nekem./
- Nos Lynarin királynő, azért gyűltünk valójában össze, mert történt, valami igen sajnálatos dolog... Harag valahogyan elszabadult....
/Egy pillanatra mindenki megdermedt a teremben. Én is. A boldogság még ott hullámzott bennem, de a sötét hír jelentősen lefojtotta./
- És ki tette? Lehet már tudni mikor szökött el? Vagy hogy merre tart? /tértem végül magamhoz nagy nehezen. Morgan csak gúnyosan elmosolyodott./
- Nem királynő, még semmit nem tudunk. Habár a goblinok azt állítják egyikük látta a fővárosban...
- Harag H'Sekiratban? /A rémületem egyre csak nőtt, hiába sikerült viszonylag palástolnom./
- Igen. /A válasz csak egy szó volt, de annál több rémkép./
- Most azonnal indulok, és visszahozom. /közöltem olyan nyugodtan, ami igazából egyáltalán nem volt jelenleg jellemző rám./
- Nem mehetsz egyedül felség, az életed túl értékes ahhoz, hogy elveszítsünk. /Lépett hozzám közelebb Lugh. Majdnem, a képébe vágtam, hogy eddig is egyedül mászkáltam mindenhová, még a vámpírok városába is, de végül hagytam a fenébe a dolgot, elvégre tudtam, hogy most minden megváltozott./
- Rendben, akkor jöjjön, aki szeretne. Több szem, többet lát. Azonban nincs vesztegetni való időnk. Most indulunk.
Több szót ne is vesztegettem a dologra, már mentem is a falon megnyíló átjáró felé./

(109)

by Ajánlott tartalom

Tanácsterem

Tanácsterem

Re: Tanácsterem

Re: Tanácsterem

Re: Tanácsterem