Végtelen korallmezők

by **Lynarin Seeragic** Pént. Szept. 03, 2010 5:39 am

Ameddig a szem ellátt korallok és színpompás halak nyüzsögnek. Jókat lehet erre úszni, vagy ha csak egy békés sétára vágyik az ember, akkor is bátran jöjjön erre, a korallok nem harapnak, esetleg a murénák.

Végtelen korallmezők Image-5CDF_4C8124A4

by **Bettina Twerpsnoogy** Kedd Nov. 16, 2010 3:19 am

/Lenyűgöző volt. Véleményem a tengerről egy csapásra megváltozott, mikor megláttam a szivárvány színben pompázó korallokat, majd ugyanezeket a színeket, és mindenféle mintákat apró kis halak pikkelyes testén. Muszáj volt mindent szemügyre vennem,(egy korallt még meg is nyaltam bevallom, hátha nem csak gyönyörű, hanem ehető is), a halakat nem volt egyszerű megvizsgálni, viszont legalább megtudtam, hogy milyen gyorsan tudok úszni..utánuk. Nem is tudom miért, de boldognak éreztem magam. Meg persze szabadnak. Talán, mert a két órával ezelőtti stressznek, most töredékét sem éreztem, vagy mert kellemesen csalódtam, nem tudom. Az orrom előtt elúszó sok szürke pikkelyű halra fel sem figyeltem volna, ha szaglásom nem lenne ennyire kifinomult. Rögtön feltámadt bennem az ösztön, ami jelezte, hogy eleségre bukkantam. A többi magától jött. Nem is emlékszem első vadászatom minden részletére, olyan gyorsan történt. Csak utánuk úsztam, és már meg is volt egy-kettő, melyekkel jóllaktam. Éhség kipipálva, de rögtön jött a következő kérdés./
+Hol fogok aludni? Ha itt fogok élni, kell egy hely, ahol megbújhatok, ez a hely sem veszélymentes.+
/Annyira jutottam, hogy esetleg ideiglenesen megbújhatnék egy sziklaüregben, viszont ahhoz találnom kell sziklákat. Pár száz méter úszás után találtam is, jó sokat./
+Érdekes..mintha lakásoknak alakították volna ki őket!+

{15}

by **Bettina Twerpsnoogy** Csüt. Nov. 18, 2010 8:23 pm

+Nem hiszem el, hogy ebbe belementem. Tudtam, hogy nem jó nekem az, ha sellők után megyek.+ /Reggel arra ébredtem, hogy rettentő éhes vagyok, nem csoda, hisz egy napja ettem utoljára. Elhatároztam hát, hogy megpróbálom megkeresni, azt a helyet ahol tegnap vadásztam, viszont útközben találkoztam egy cápával, nem vett észre ugyan, de én őt igen, és ez épp elég. Oda se megyek többet. Az otthonom a hely, ahol biztos, hogy nem vagyok veszélyben. Ekkor jutott eszembe, tegnapi ötletem, miszerint követhetnék egy sellőt, de csak messziről. Ki is úsztam a házamból, az ablakom alá, és vártam, hogy jöjjön egy. Épp azon voltam, hogy gutaütést kapok, ha nem vonszolja ide magát egy, öt percen belül, mikor a kastélyból, felhangzott egy gyönyörű dallam, és egyszerre vagy 10 sellő úszott ki az építményből. Most ebből, hogyan válasszak? Nem akartam szépet követni, de hát mindegyik az volt, így hát a hozzám legközelebbi után iramodtam. Be kell valljam eléggé gyors volt. Egyszer csak lefékezett. Én ugyanígy tettem, izgatottan körül is néztem, hogy hol vannak a halak, de bukta. Furcsa helyen voltunk, olyan volt, mint egy víz alatti mező, különböző színű gyönyörű virágféleségekkel tarkítva. Lassan megérkezett a többi sellő is. Nem értem miért jöttek ők más úton, mint az enyém. Ahogy kapcsoltam, hogy nem egyedül leszünk meghúzódtam a mező szélén, egy kő tövében, de hiába, feltehetőleg valamelyikük észrevett, mert intett a többieknek, és három másodperc múlva már az összes sellő ott tolongott a sziklánál, az orrom előtt. Azon vitatkoztak, hogy vajon selkie vagyok-e. Ennyi aggyal nem csodálom, hogy nem tudják eldönteni. Szerettem volna, de esélyem sem volt meglógni, olyan szorosan vettek körül./ +Vajon ha kellően bután nézek elengednek?+ /Mikor megpróbáltam az egyik megszólalt/
-Biztos, hogy selkie. /És ekkor kaptam az alakalmon, és eliramodtam. Nem a házam, hanem a teleportkapu felé. Kb. tisztában voltam az esélyeimmel, tízen akárhány sellő egy ellen, én egy napja élek itt, ők ki tudja hány éve. Csak pár száz méter után vettem észre, hogy nem is követtek egyébként. Nem tudom miért. De azért jó lesz nekem az a teleport kapu, most egyenlőre elegem van a tengerből. Ezt az egy éjszakát kihúzom valahol, holnap meg találkozom a többiekkel a kávéházban./

{17}

by **Froeira Lullaby** Csüt. Jún. 30, 2011 1:14 am

/Minden olyan gyönyörű és varázslatos volt. Képtelen voltam betelni a látvánnyal: a szivárványszínben pompázó halakkal és korallokkal. Rengeteg olyan fajtát is láttam az előttünk elhaladó apróságok között, amilyenekhez hasonlót még csak képen sem láttam, nemhogy élőben... Színek és fények százai csillogtak odalent a vízben, minden olyan meseszerű volt. Csak forgolódtam, ahogy Anquiaval úsztunk, mindent látni akartam, mindent jól az emlékezetembe akartam vésni, hogy soha el ne felejtsem ezt a csodát.
Éppen zöld-utat kaptunk egy "kereszteződésben", amikor megpillantottam az elsőt. Egy nagyobb korallcsoport mellett húzott el, s pikkelyei ezüstösen csillogtak a leszűrődő napsütésben. Gyönyörű volt. Igazi sellőlány, mint a mesékben. Aztán feltűnt mellette egy férfisellő is - aki legalább olyan szikrázó szépség volt, mint a társa. Irigységet éreztem, amiért ők ennyire... ennyire tökéletesen élhetnek, amiért együtt élhetnek ott.
Mióta ott voltam, abban a bizarr jövőben, már sokszor eszembe jutott Alexandre, de még sosem volt olyan kínzó a hiánya, mint abban a pillanatban, amikor láttam, hogy mások szerelmesek, s milyen boldogok./
+Mi is azok lehettünk volna... /futott át az agyamon az elcsépelt, nyálas, önmarcangoló szöveg. Ám bármily kiábrándítóan sekélyes is volt a gondolat, igaz volt. Tudtam, hogyha nem időutaztam volna, akkor pár éven belül összeházasodtunk volna, lehetett volna egy közös cégünk, házunk, kertünk, gyerekeink... mi lettünk volna az idilli család, ez egészen biztos./
+Remélem, neki így is sikerült.
/Eldöntöttem, hogy nem rágódom többet ezen, hiszen úgysincs mit tenni ellene. Inkább a környezetünkre koncentráltam.
További uszonyosok siklottak el mellettünk... és egy ember. Azonnal megálltam, mikor megláttam. Szinte teljesen emberi teste volt, csakhogy bőr helyett őt is csillámló pikkelyek borították. Elképzelésem sem volt, mi lehetett, de úgyis csak egy pillanatra láttam, s próbáltam meggyőzni magam, hogy ez teljesen természetes. Akkor először éreztem úgy, hogy már tényleg sok nekem a fantáziavilágból.
Anquia megszokva, hogy oly gyakran elkalandozom, egy pillanatra sem lassított le; neki minden normális volt, s elvárta, hogy én is törődjek bele. Megtörtént. Utána siettem. Időközben egyre több és több korall jelent meg körülöttünk, s míg én a sellőkkel és a saját kis problémáimmal voltam elfoglalva, beértünk a világ talán leghatalmasabb korallmezejére.
Megremegett a lábam a sok gyönyörűség láttán. Csak ennyit tudtam mondani:/
-Hű!
/Egy darabig csak komótosan haladtam Anquia nyomában, s a mezőt pásztáztam. Egy pöttynyi csorba sem akadt rajta, minden tökéletes volt. Bámulatos! Sohasem láttam ahhoz fogható szépséget.
Mikor már épp elég ideje úszkáltunk, meg kellett, hogy kérdezzem:/
-Milyen messze van még?

(36)

by **Mira** Szomb. Júl. 02, 2011 12:19 am

Froeira Lullaby

Szavaidat buborékok követik. Sebesen törnek fel az ég felé: az otthonod felé. Nem szabad elfelejtened, hogy Te csak vendég vagy a sellők birodalmában, nem szabad elfelejtened, hogy az életed a mélyben a csuklódon lifegő karperecen múlik.
Anquia ekkor feléd fordul, de nem szólal meg. Helyette csak egy mosolyt kapsz. Hogy gúnyos, vagy inkább szomorkás: eldöntheted Te magad.
A lány tovább folytatja az úszást, egészen mélyre visz Téged a korallmezőbe. A színek és a pompa elvakít, így nem is veszed észre a sziklafalba vésett jeleket, melyeket egészen beborít a korall. A lány félresöpri egy kicsit a növényeket, és tenyerét a jelre tapasztja. Elkezd kántálni valami érthetetlen szöveget. Mondandója végén a jel eltűnik, helyét egy fekete folt veszi át a sziklán, olyan 8cm ármérővel.
Anquia ekkor Rád emeli fényes tekintetét.
- Neked kell hamarabb bemenned. Csak dugd bele a kezed a nyílásba, és a következő pillanatban már bent leszel! - utasít, majd arrébb úszik, hogy megtehesd, amire kér.

Csak dugd bele a kezed, ne írd le, hogy mit tapasztalsz a későbbiekben!

by **Froeira Lullaby** Szer. Júl. 06, 2011 8:21 am

/A minket körülevő gyönyörűségtől eltekintve, szinte teljesen megfeledkeztem arról, hogy a víz alatt voltunk. Annyira természetesnek tűnt az egész helyzet. Csak a számból hirtelen előbuggyanó buborékok juttatták eszembe, mennyire nem illek én oda.
Gondolataim közé újabb emlékek furakodtak be... Amikor kicsik voltunk, Rossella és én imádtuk a vizet, mindig rengeteg időt töltöttünk a kertünkben felfújt kis gumimedencében nyaranta, amivel szabályosan az őrületbe kergettük Anyát. Később, mikor lehetőségünk volt, már a nyaraláson, nagyobb medencében úszkálni, Rossaval még többet játszottunk. Folyton azt próbálgattuk, vajon sikerül-e a víz alatt beszélnünk. Mindig csak valami bizarr gurgulázó hang jött ki a torkunkon, hatalmas buborékokkal karöltve, s majd' megfulladtunk a sok víztől, amit ezáltal nyeltünk le. Viszont annyira vicces volt! Pontokat osztogattunk, hogy melyikőnknek sikerül felismerhetőbben visszaadnia bizonyos szavakat; és persze mindig hagyott nyerni. Olyan békés volt akkoriban minden. Távol voltak a problémák, még gyerekek voltunk.
Ahogy a képek visszacsordogáltak elmém egy rejtett zugába, ahová a családomat igyekeztem elzárni, mióta idekerültem, lepillantottam a karkötőimre. Megvoltak még, amik megintcsak Rossara emlékeztettek, s ott volt az is, ami életben tartott. Irtózatosan hiányzott a nővérem, kimondhatatlanul. Ő volt az a személy, aki mindig, mindenben mellettem állt, akármi történt is. Ő nevelt fel tulajdonképpen, neki köszönhetem, hogy az lettem, aki. Óriási hálával tartozom neki, s egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy visszaadjam; de ez, azt hiszem, minden jó testvéri kapcsolatban így néz ki.
Lassacskán rendeződtek a gondolataim és újra tudtam a külvilágra figyelni. Ahol is Anquia természetesen nem válaszolt a kérdésemre, csak furcsán mosolygott. Úgy tűnt, kezd beletörődni, hogy velem kénytelen utazni, s idővel, ha nem is tolerálja a hiányosságaimat, a hibáimat, legalább elfogadja őket.
Aztán ismét úszni kezdett, én pedig hűen követtem. Egyre mélyebbre mentünk a korallmezőben, s már igazán furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy milyen is lehet az a búvóhely. Magamban mindig valami barlangszerűségnek vagy bunkernek képzeltem, de alaposan kételkedtem benne, hogy a jövőben mindenkinek olyan szegényes fantáziája legyen, mint nekem. Valami ultramodern támaszpont tűnt a legjellemzőbb, ellenben legnevetségesebb ötletnek is. Mármint, még az sem volt számomra teljesen egyértelmű, hogy a vámpírok miért üldözik a necromantákat, az már pláne nem, hogy hogy kerül a rejtekhelyünk a víz alá. Viszont, ismét be kellett, hogy lássam, errefelé már semmi sem számít furcsaságnak; minden, ami elképesztő, az természetes.
A mellettünk futó sziklafalat teljesen beborították a korallok, s újabb színárnyalatokban pompáztak. Hihetetlen látvány volt. Ahogy az a sok különféle szín, amelyeknek valójában nagyon is ütniük kellett volna egymást, milyen tökéletesen illeszkedtek, s mennyire fantasztikusan néztek ki együtt.
Majd végre úgy tűnt, megérkeztünk az úti célunkhoz. Anquia szemben állva a kőfallal, elsöpört maga elől pár kúszónövényt és egyebet, s valamiféle jel vált láthatóvá. Ahogy jobban megnéztem, észrevettem, hogy amíg én a pompában gyönyörködtem, ezernyi olyan és ahhoz hasonló szimbólum volt a sziklába vésve. A "kislány" tenyerét a jelre tapasztotta, s megint azon a különös nyelven kezdett beszélni, amin az idős hölgy is, aki átváltoztatott./
+Ó tényleg, hiszen a testem ismét alakot váltott... /jutott eszembe hirtelen, aztán el is hessegettem a késztetést, hogy újra szemügyre vegyem valamiként magam, és Anquiara összpontosítottam.
Mire abbahagyta a kántálást, a jel eltűnt, s egy jó tenyérnyi fekete lyuk (?) vette át a helyét. Már a látványa is megriasztott. Az pedig, hogy Anquia utasítása szerint nekem kellett előbb bejutnom - egyértelműen a köddé vált jel és a feketeség segítségével - a búvóhelyre, már igazán rémisztő volt.
Mindig féltem a dolgokat elsőként kipróbálni. (Vagyis, azt sejtettem, hogy Anquia már járt ott párszor, csak akkor éppen nekem kellett előre mennem.) Egész életemben igyekeztem a háttérben maradni, meghúzódni az erősek háta mögött, s utolsóként, védve átmenni az előttünk álló ajtókon.
Idegesen közelebb araszoltam, mikor a lány arrébb csusszant a "bejárat" elől./
-Minden rendben lesz. Ez is csak olyan, mint az átváltozás. Abba sem haltál bele. Gyerünk Fiore... vagyis, Froeira... csak annyit kértek tőled, hogy helyezd a kezed a nyílásba! Nem nagy ördöngösség. Megcsinálod, kész, annyi, bent leszel, távol a veszélytől. Magadon segítesz ezzel. Hajrá! /motyogtam magam elé, s apró buborékocskák szaladtak ki a számból.
Végre valahára - ki tudja mennyi idő után - erőt vettem magamon, s lassan, óvatosan a feketeség felé nyújtottam a kezem./
+Csak egy kicsit remegsz. Jó, nagyon jó. Megy ez, nem eshet bajod. /gondoltam, s ennek hatására hirtelen gyorsan odanyomtam a kezemet./

(37)

by **Mira** Csüt. Júl. 07, 2011 7:37 am

Amikor a lyukba teszed a kezed, a karod hirtelen, szinte szempillantások alatt zsibbadni kezd, majd eltűnik az éterből. Követi a vállad, a tested lefelé, majd a fejed is. Valójában egyetlen pillanatig el vagy veszve, nem vagy sehol, egészen addig, amíg Anquia keze meg nem érinti az arcod.
A földön vagy - megint. Elájulhattál a nagy teleportációban. Egy sötét teremben vagy, a hideg padlón fekszel, és alig látsz valamit. Az egyetlen fényforrás a kis, nyirkos helyiségben egy gyertya. Egy gyertya, ami a levegőben lebeg.
Társad gyorsan talpra állít, de a fejed megint nehéz lesz. Meg kell támaszkodnod a falban, nehogy elájulj.
- Froeira, szedd már össze magad egy kicsit! - szól sürgetően a lány, majd a kezével egy másik falhoz löki a kis fényforrást úgy, hogy nem ér hozzá.
Azon ugyanaz a szimbólum látható, mint a kis nyíláson, amit megnyitott pár perccel ezelőtt.
- Neked is elmondom, mert mindenki megtudja, aki ide belép: ez itt a Váró. Aki nem tudja megfelelő mértéken használni a mágiát, vagy hívatlan vendég, az nem jut be a Bázisra. - Némi hallgatás után csendre int, majd elkezdi a mágia szavait felfűzni a levegő láncára:
- Dandar riegver aughild! Hinjet, ough'dra adrtai! Vuan; st'rakech lireri stranyther enler ghabel! Verver del'rod angvorser tasburaugh tinkim therrothath! Kin'hone...
A fal megremeg, és lassan, de biztosan a fény elkezdi átvenni a sötétség hatalmát. A csík, ami az előbb még csak néhány milliméter volt, most már szinte egy méteres is lehet. Végül a fal teljesen felemelkedik, és feltárul előttetek Siurnvor városa.

by Ajánlott tartalom

Végtelen korallmezők

Végtelen korallmezők

Re: Végtelen korallmezők

Re: Végtelen korallmezők

Re: Végtelen korallmezők

Re: Végtelen korallmezők

Re: Végtelen korallmezők

Re: Végtelen korallmezők

Re: Végtelen korallmezők