Parázsló emlékek

Istencsinálók


- Látod? Ennyi csak. Elhintesz egy történetet, vagy mi mégjobb, teljesítesz egy kívánságot és kész is.
- Danura mondom, néha ijesztő vagy öcsém.
- Most ugyan miért? Nem ők kérték, hogy örök időkre fenn maradjon a nevük? Prometheus és Epimetheus, még a nevük is tetszik.
- El nem tudom képzelni, hogy erre a kettőre akár csak egy kor múlva emlékezzék bárki is.
- Ugyan Draechen! – Az aranyhajú fiatal sértődötten meredt fivérére. – Ne nézd már ennyire le őket! Az ember igen csak fantáziadús fajta! Én azon se lepődnék meg, hogy ha hamarosan istenek vagy hasonlók lennének.
Az idősebbik alak ellökte magát a sziklától melynek eddig támaszkodott és sokszín tekintetét az alant elterülő völgyre szegezte.
- Akkor se értelek Helios, mi értelme ennek? Még a végén igazad lesz és akkor mit kezdünk tucatnyi „istennel”? Így is van elég gondunk, már most se hisznek bennünk.
- Ugyan bátyám, vannak még földek ahol a seidhe egyet jelent a természettel, és szerintem a következő kor hajnalára itt is elfelejtik ezeket a butuska isteneket. Bár, Temphus barátod szerint ez se szükséges. Kedvünkre formálhatjuk az isteneiket ha észnél vagyunk és mikor eléggé a képünkre formáljuk őket akkor valójában már mi vagyunk az istenek, csak más néven.
Az idősebbik tünde megrázta lángszín sörényét. És rosszalló pillantást vetett öccsére, ki úgy hasonlított rá mint egyik tojás a másikra, kivételt talán csak rövidrenyírt haja képzett mely a nap ezernyi sugarával izzott és szeme mely szikrázó lángok és izzó csillagok színét idézte míg bátya szeme a pokol tüzének színeiben parázslott.
- Egen, én is hallottam Temphus elképzelését nem egyszer. Sőt, ott voltam mikor legelőször előhozakodott az új világmegváltó elgondolásával. Még hogy hatalmunk forrásának az emberek hitét használjuk és imáikból merítsünk? Szeretem Temphust, de ez akkor is ostobaság! Hatalmunk mindig is Danuban, a Világszellemben gyökerezett, mint ahogy minden világokban így van, így lesz és mindig is így volt. De igaza is van, előbb utóbb az emberek elfordulnak tőlünk és Tőle, hacsak nem teszünk valamit.
Végigpillantott a völgyön a messzi Kőváros felé és szomorúan gugolt le a szírt peremén.
- Nézd, szinte egyik napról a másikra falakat húztak maguk köré a hegyek csontjaiból. Mi lessz ha ez így folytatódik? Itt és innen keletnek egyre több ilyen város emelkedik. Athén, Trója, Babilon.... Ahol a kővárosok megjelennek sorra ütik fel a fejüket az egyre inkább idegen istenek. És ha így folytatják, maguk az emberek is megkövülnek végül.
- Igazad van, ez tényleg szomorú. De inkább mi adjunk nekik új isteneket mint sem idegen istenek hódítsanak!
- Ostoba kölyök. Hol érdekli Danut a hódítás? Hol érdekli más világok szellemét a hódítás? Ez csak egy emberi eszme, egy eszme ami minket is megfertőz lassan. Most még csak egy Tündérdomb van, hisz nincs szükségünk többre, a természet a mi otthonunk, az egész világ, a mi Tündérdombunk. De félek öcsém, félek hogy egy napon szétszakad népünk és egymás vérét ontjuk majd. Már most is egyre több az intrika, egyre többen lesik, hogy ki lesz az új uralkodó. Gondolj csak bele, már most is előszeretettel formázzuk hatalmunk a halandók fegyvereinek mintájára, hogy párbajozzunk, de mi lessz e népből, mikor a párbajok már nem igaz eszmék ügyén és nem egymás iránti szeretettből fogannak, hanem mert pusztítanánk egymást?
- Mondod ezt te, drága bátyám, hány párbajod is volt az utóbbi évszakban? De nem bírálni akarlak, ne nézz rám így. Én is félek, félek attól, hogy egyszer a párbajok halálig tartanak majd és félek attól, hogy egy napon elveszítem a bátyámat.
A két fivér oly pillantást vetett egymásra, mit csak az érthet ki feltétel nélkül szereti vérét. Összeölelkeztek és egymást átkarolva figyelték a völgyet alant.
- Lám lám, ki járja egyedül e fák árnyait. Csak nem? Az ifjú Párisz!
- Öcsém! Eszedbe se jusson!
- Ne aggódj, amúgy se engem keres. Drága húgunk érdekli. Nézz csak az arcára, kérni fog tőle és ha jól sejtem tudom is hogy mit. Azt mondják Kőváros királyának gyönyörű az asszonya, legalábbis ember mértékkel.
- Hm.... Spárta e város, nem de? Láttam a lányt, mutatós, már ha valaki szereti a halandó nőket. Tudod ebből is mi lesz? Megkapja a lányt és hozományként minden bajnokát Göröghonnak. Kíváncsi leszek, vajon kihez fordulnak majd Trója falai mögött? Lesz-e oly bölcs uralkodójuk, hogy hozzánk forduljon, vagy imádkozik majd új ísteneikhez? Mindegy is, semmi nincs ingyen. Lám már célhoz is ért, ifjú Párisz!
- Na és téged miért zavarnak az emberek háborúi!
Az új érkező hangja szinte mennydörgésként csapott le a testvérekre. A hang sötéthajú tulajdonosát minden lépésnél viharfellegek kísérték
- Így is olyan sokan vannak, hogy szinte bárhova lépek találkozom egyel!
- Temphus! Hát visszatértél? Drága barátom, nem láttalak már évszakok óta! Mesélj!
- Nem, ne haragudj, nincs időm. Atyátok már így is vár, morog a Vesuvius. Csak köszönni jöttem és figyelmedbe ajánlanék valakit, kivel utam során találkoztam. Fürgelábúnak mondják, istenek fiának, Achilleus a neve és remek harcos hírében áll.
- Na és mit kezdjek vele?
- Hm... mit is? Mit kezdhetnél valakivel aki minden idők legnagyobb harcosa akar lenni? Bármi ötlet drága barátom?
- Temphus, mondtam ma már hogy gyűlöllek?
- Nem, ma azt hiszem még nem!
- Oh, Danura, mikor értik már meg, hogy semmi nincs ingyen? Hogy sokkal többre mennek a saját erejükből? Hogy az ő tetteik tudják csak igazán táplálni a Világszellemet? Néha legszívesebben én magam verném a fejükbe, mindnek egyessével!
- Ugyan ugyan, vannak akik tudják, vannak akik csak érzik. Danu most erős, jó talán nem a városaikban, de vannak helyek ahol szinte harapni lehet a mindent átható mágiát. Rád is rád férne egy kis kikapcsolódás. Túl sokat vagy halandók között.
- Eh, igazad van. Na legyen, meglátogatom ezt a Fürgelábút, aztán felmegyek szerintem északra, hiányoznak az ottani lankák. És itt amúgy is túl sok az ember, túl sok az idegen isten. Na menj Temphus, ne várakoztasd az udvart, öcsém, te pedig ne csinál semmi olyat, amit később megbánnék!
Azzal a három alak, mind egy-egy ősi hatalom birtokosa, szétszéledt. Temphus, ki tomboló viharoknak parancsolt visszatért a seidhek udvarába. Helios, az Égi tüzek őre újabb csínyen törte fejét. Draechen, ki apjától a Pokol tüzei feletti hatalmat kapta örökül pedig újabb hosszú vándorlásra indult. Hajtotta vére és az a láthatatlan kapcsolat, mi a világ bajnokaihoz, tisztalelkű harcosaihoz kötötte. Maradása soha nem volt sehol hosszan, olyan ő akár a mélyvörös lángok miből vétetett. Parázslik a mélyben és mikor a sors szele meglegyinti tomboló tűzvészként söpör végig az ismert világokon!

Nagyon ül, gratulálok az ötlethez és a megíráshoz is!

Füst és Tükör 1.

- Ahogy óhajtod atyám! Azonnal felkészülök!
Némán vonult ki a nagycsarnokból és egyenesen a saját lakrészébe ment. A barátja, Temphus már csak itt érte utol.
- Jól meggondoltad te ezt?
- Nincs ezen mit meggondolni, drága barátom. Atyám nem hagyná, hogy a húgomat egy ilyen elvegye. Én pedig nem fogom hagyni, hogy bárki más álljon ki a család nevében.
- Akkor is, te is tudod mit mondanak róla. Egyszer találkoztam vele, látni a szemében, hogy már teljesen kifacsarodott az elméje. Nem fog foglalkozni azzal, hogy ez egy rituális párbaj. Véredet ontja, szemrebbenés nélkül.
- Nuada is csak sidhe, őt is kötik a törvények. De egyáltalán miért is beszélünk erről? Tán azt gondolod veszíteni fogok?
- Ugyan Draechen ne légy ostoba! Téged kötnek a törvények, de szerinted ha Nuada vérszemet kap, fogja érdekelni bármi is?
A lánghajú elgondolkodott és a falnak támaszkodott. Arca előtt feltárult a „Domb” fala és a kinti táj megnyugtató képét mutatta a bajnok felé.
- Látod, eggyel több ok, hogy mindenképpen győzzek. Ha már mi, a régi Házak se tartjuk be a törvényeket, hogyan várhatjuk el, hogy a fiatalok egyáltalán megismerjék őket?
- Ezek szerint van egy terved?
Mosolyogva fordult régi barátja felé és felkacagott.
- Hisz ismersz, mindig van egy tervem! Alapvetően szerencsés, hogy mint kihívott fél, a párbaj feltételeinek megszabása a mi jogunk. Ismerem atyámat és ő is engem, annyi bizonyos, hogy a közeli kőkört fogja kijelölni. És ez előnyünkre válik. Amúgy se valószínü, hogy Nuada megerősödött volna már annyira, hogy kiterjessze rám a hatalmát, de ott, a tűz birodalmában lessz. Így ilyen téren nem veheti fel velem a versenyt.
- Igen, igen. De ne feletsd el Tükört.
- Nem, nem felejtem el. Éppen emiatt vagyunk nagyjából egálban. Egyikünk se tudja igazán kihasználni a hatalmát. Tehát marad a vívótudásunk és a testünk képességei.
- Akkor viszont véged. Te is láttadm már Tükör képességét. Azt a pajzsot nem lehet átütni.
Draechen lassú léptekkel sétált oda az álványhoz ahol egy sidheselyembe burkolt hosszú csomag várta. Gyengéden, akár ha egy újszülöttet érintene, vette fel a csomagot és gyakorlott mozdulattal kezdte le kibontani az apró zsinórokat, amik összezárták.
- Ebben igazad van, Tükör a tökéletes pajzs. Áttörhetetlen. Minél nagyobb erővel súlytasz le rá, annál nagyobb erővel üt vissza. De, mint minden pajzsot, ezt is meg lehet kerülni.
- Megkerülni? Ugyan, nem tehetsz fel mindent arra, hogy vajon be tudsz-e jutni egy pajzs mögé vagy sem!
- De, pontosan erre teszek fel mindent. Emlékszel, legutóbb meséltem, hogy atyám egy új kardot készített nekem. Had mutassam be, mire is képes!
Azzal egyetlen gyors mozdulattal kirántotta a pengét és lesújtott a dermedten álló Temphusra. Az csak pislogott, majd remegve pillantott végig magán. Egy karcolás se látszott rajta, holott biztos volt benne, hogy a pengének legalább harmadának át kellett suhannia őrajta. Hitetlenkedve pillantott barátjára. Az kettejük között, szemmagasságba emelte a pengét. Temphus végignézhette, ahogy a penge, akár az égő fadarab, füstöt ereszt majd eltűnik. Nyomában pedig füst gomolyog ott, hol eddig a penge volt.
- Barátom, bemutatom a lelkem darabját, a Magmakardot, mi a Föld véréből született s atyám mágiája lehelt belé életet. Bemutatom Füstöt!

Füst és Tükör 2.

Végül felvirradt a nagy nap. Az érintett házak és mind az udvarok képviselői már napok óta gyülekeztek a Dombban. Voltak itt szívesen látott vendégek és volt akit csak megtűrtek. De a mélyben lévő csarnokba, hol az „ifjú” készülődött, a főcsarnokban lévő nyüzsgésből semmi nem hallatszott le. A Domb akarta így. Születése óta ismerte és szerette az ifjút, s nem állhatta, hogy bárki is megzavarja. A fiú elmélyülten meditált. A keleti óceán mellett tanulta ezt az ottani harcosoktól, kik tőle pedig a harcot tanulhatták. Már rég rájött, hogy a percéletű halandók között is vannak oly lelkek, kik megérintik őt. A csarnok üres volt, mindössze ő volt benne, s a lángok mik körülölelték. Teljesen elmélyült bensőjében, s gondolatai nyomán áramlott körülötte ereje. A lángok, mint megannyi hullám s örvény áramoltak, s ezernyi szikra cikázott közöttük. Mikor eljött az idő, a Domb szinte vonakodva nyitotta meg a külvilág felé a csarnokot. A harcos viszont készen állt. Oldalára akasztotta fegyverét, mi eddig az ölében nyugodott, s magabiztos léptekkel indult a párbaj helyszínére.
A Kőkör, hol a párbajt majd megvívják, nem volt messze a Domb szélétől, ezt tudta jól, s így szinte rögtön láthatta azt a néhány tucat sidhet, kik érdemesnek találták-e esemény a figyelmükre. Az öregek többnyire nem rajongtak az ilyen párbajokért, a fiatalok viszont csak a harcot látták benne. Ez elszomorította Draechent. Ahogy szétnyílt előtte a „tömeg” megláthatta ellenfelét, a fiatal és vadságáról híres Nuadat. Népe előszeretettel aggatott mindenféle neveket magára, de ő megelégedett mindig a legrövidebbekkel. Belépett a Kőkörbe és formálisan üdvözölt mindenkit, ahogy az illem és a hagyományok diktálták. Midőn túlesett ezen s ellenfelét is köszöntötte még utoljára a körön kívül álló barátjára pillantott és izzó szemeit ellenfelére emelte.
- Nuada! Te is tudod nagyon jól, hogy mit gondolok erről az egészről, én pedig tudom, hogy neked mire is fáj a fogad.
Szándékosan elhagyott minden titulust és annyira egyenesen fogalmazott, hogy mindenki jól lássa miként is vélekedik ellenfeléről. Az alakoskodás ideje számára lejárt.
- Téged nem a húgom érdekel, csak hogy megszégyenítsd a nevünket. De jól van, belemegyek a játékodba. A kis barátaid már így is majd kiugranak a bőrükből, hogy minél nagyobb legyen a győzelmed. Így hát ajánlok valamit, hogy neked is legyen valami motivációd, felajánlom a kardomat a pajzsod ellenében.
A nézők között többen felhördültek és izgatott pusmogás kezdődött.
- Elfogadom!
Szólt Nuada gőgösen és csak miután kimondta eme egyszerű szót, akkor eszmélt rá, hogy csapdába csalták.
- Nos, mind hallottátok. Nuada elfogadta az új feltételeket ezzel bizonyítván, hogy nem a húgomat óhajtja. Innentől ez a párbaj nem két tárgyról szól és két sidheről. Nos, kezdhetjük?
Ellenfele szinte meg se várta míg befejezi a mondatot, rögtön rárontott. Draechen előrántotta fegyverét és hárított. Titánok harca volt ez, csapás csapást követett s mikor eltávolodtak egymástól, mint két tigris, úgy köröztek egymás körül. Újra és újra egymásnak ugrottak. Napokig csatáztak és folyamatosan keresték a rést a másik védelmén. Isteni hatalmát egyikőjük se használta, Nuada erejét szinte elnyomta a Kőkör varázsa, Draechen pedig nem volt bolond erejét összemérni Tökörrel. Aztán a harmadik hajnalon, mikor Nuada figyelme egy pillanatra lankadt Draechen elérkezettnek látta az időt. Egy pillanatra megtorpant, belemerítkezett hatalmába és lángot gyűjtött a bal kezébe. Nuada ezt látva már rögtön emelte is a pajzsát ám ekkor olyan történt, amire kevesen számítottak. Draechen nem a tűzzel, hanem a pengéjével sújtott le és a következő pillanatban Nuada térdre rogyott.
- Maradj lenn Nuada, vége.
Draechen halkan szólt, így csak a meglepett és dühtől fortyogó Nuada hallhatta. Vége volt a párbajnak. A segédek besiettek és kitámogatták a körből a vesztest. Draechen pedig magához vette trófeáját. Kardja elégedetten duruzsolt a kezében, hisz csak kevesen látták a pillanatot, ahogy Füst áthalad a pajzson és belevág Nuada húsába. Draechen egy utolsó pillantást vetett húga és barátja felé, féltérdre ereszkedve meghajolt atyja előtt majd némán visszasétált a Dombba. Ahogy saját lakrészébe ért, félre rakta az ereklyéket majd az ágyára rogyott s nyugtalan álomba merült. De tudta, mostantól figyelnie kell a háta mögé, mert Nuada bosszúra szomjazik és a népükre nem jellemző, hogy könnyen felejtenének.