Vysera A'Sas

Sötétség... vér... halál...
A fiatal férfi feje riadtan emelkedett fel a mellkasáról. Úgy nézett körbe a szobában, mintha látna valamit, pedig a homály teljes volt az ő gyönge emberszemének. De tudta, hogy valaki figyeli az árnyak rejtekéből... egy ugyan olyan árnyszerű alak...
Valami a combjához ért, mire nőiesen rémült sikoly hagyta el a torkát. A sötétben minden embernek a legsötétebb félelmei válnak valóra, és ebben a sötétben a rémálmok valóban testet öltöttek, egy igen halálos testet...
- Vysera... - suttogta a férfi elhaló hangon, mire villámgyors pofont kapott jutalmul.
Ne merd kiejteni a nevem többé, ostoba halandó! - sziszegte a nő közvetlen közelről a szemébe. A férfinak elakadt a lélegzete, ahogy az idegen szempárba nézett. Idegen szemek voltak, de nem egyszerűen olyan idegnek, akár egy drowé.. nah nem mintha a férfi olyan sok drowot látott volna életében, azonban tudta ez nem egy drow szeme, ez egy sárkány szeme volt. A pupilla most majdhogynem kereknek tűnt a sötétségben, ahol csak a nő szeme világított a hólátás fényével. Azonban nem vöröses lánggal, ahogy az elfek, törpök, vagy bárki mások szeme szokott, nem, ez a szempár narancsvörös lángokból állt, amik az szenvedés legsötétebb bugyraiba invitálták megpillantójukat. Narancsvörös lángok, fekete bőr... itt újabb pofon szakította meg a férfi gondolatmenetét.
- Nem hallottál hímfattyú? - sziszegte egyre recsegőbb sziszegőbb akcentussal a nő. A férfi csak bólintott, majd gyorsan hangosan is hozzátette.
- Persze úrnőm, hallottalak. - susogta az ordítástól reszelős hangon. A nő láthatóan ellazult egy kicsit, mintha az, hogy a férfi engedelmeskedett az akaratának máris javított volna a hangulatán.
Pár pillanatra ismét csak a sötétség maradt. Meg persze a szagok. A férfi már attól remegni kezdett, hogy megérezte az orrfacsaró bűzt. A helynek halálszaga volt. A halál minden módját érezni lehetett rajta... égő hús bűze, kiontott vér fémes aromája, lassú kínzás majd halál után elengedett záróizmok miatti trágyaszag... és az egészre valami groteszk koronaként ott lebegett mindenhol az a lágy fűszeres virágillat. A férfi imádta, imádta akkor amikor még nem látta kié az illat. Régen úgy gondolta, ilyen illata csak a tündéreknek lehet, a leggyönyörűbb legártatlanabb angyalokhoz tartozhat ilyen éteri aroma. Mekkorát tévedett!
Az egyik fáklya hirtelen fellobbant, ilyen hosszú homály után szinte megvakítva szerencsétlen férfit, aki meglátva a szobát, kamrát... vagy bármi is volt ez a hely, inkább az örökös vakságot választotta volna. Mindenhol csontok, frissebb és régebbi hullafoszlányok hevertek, olyan össze-visszaságban, mintha csak egy szórakozott varázsló, vagy egy hangulatingadozó művész hagyta volna szerte-szét morbid kellékeit. A nő, ott állt a fáklya mellett és őt figyelte. A fényben pupillája egészen csíkszerűvé keskenyedett. Olyan volt akár egy angyal, a pokol angyala. Nem viselt ruhát, izmos testére az áldozatainak vére terített skarlát palástot. Még egyszer utoljára végignézett a deformált testen, amit magához engedett, mert úgy hitte az elmét is megtévesztheti, nem csak a testet. Ez volt a második nagy tévedése...
- Ne bámulj rám halott ember. - mondta Vysera immár normális érzelemmentes hangon.
- Ne haragudj úrnő, de gyönyörű vagy...
A férfi még be sem fejezhette a nő hideg kacagása visszhangzott végig a szobán.
- Gyönyörű? Valóban? Ugye tudod féreg, hogy a hízelkedéssel nem mész semmire?
Ahogy egyre közelebb és közelebb jött, akár egy bosszúálló démon a férfinak egyre nagyobb gombóc nőtt a torkában, azonban még nem adta fel, makacsul ragaszkodott nyavalyás kis életéhez. Nem fogja ennek a nőnek a fekete kezébe adni a sorsát!
- Valóban úrnőm... hozzád fogható egzotikus szépség még soha nem járt ezen a világon...
A fekete kéz lepecsételte az ajkát, a hideg mosoly a valóban gyönyörű sötét arcon hideg volt, akár Jeges-szelekvölgyében az idő.
- Ugye tudod, hogy a hazugoknak kivágják a nyelvét?
Hirtelen egy tőr termett a kezében, kecses és fekete, akár az azt forgató kéz.
- Nem hazudok! - a férfi hangjában immár volt egy kis kétségbeesés, de csak árnyalatnyi, és remélte a nő nem veszi észre, azonban a reményt undokul kiröhögte az agya egy másik szeglete, aki tudta, hogy a nő tudja, aki tudta, hogy mindent tud róla...
- Igen? Akkor érints meg.
Odahúzott egy széket és leült háttal a férfinak. Ez mástól önteltség lett volna, hátat fordítani egy sarokba szorított végsőkig elszánt embernek, ő azonban tisztában volt vele mire képes. A férfi egy hatalmasat nyelt, amikor meglátta a nő hátát. Tudta a másik nem a türelméről híres így kinyújtotta remegő kezét és végigsimított a selymes ébenszín bőrön. Olyan lágy volt akár a selyem, alatta még így ellazulva is érezte az izmokat. Aztán kénytelen volt észrevenni azt, ami majd kiszúrta a szemét. A nő gerincén vékony vörös pikkelysáv futott végig, amiről két oldalt szárnyak nőttek ki, olyan szárnyak, amik hozzánőttek. Soha nem tudott repülni velük, vagy használni őket. Ott voltak a húsa börtönébe vésve, akár valami groteszk féldomborművek. Messziről tetoválásnak tűnt, egy hihetetlenül részletes sárkányszárny-tetoválásnak, azonban ha az ember megérintette, érezte, hogy nem a bőr alá vitték be a festéket... nem, ez a valami készült kiszabadulni a nő hátából, de benne rekedt. A férfi kényszerítette magát, hogy végigsimítson a fekete bőrbe ágyazott vérszín szárnyakon egészen a nő lapockájának tetejétől a feneke felső észéig, ameddig a szárnyak értek. Nem bírt rájuk nézni, soha. Ezek bizonyították leginkább a nő származását, meg azok a különös szemei. Végül a súlyos fonathoz nyúlt, ami egészen a földig kígyózott le. Ezt már sokkal jobban szerette. A selymes szintén vérvörös haj meseszép volt, alom egy rémálomlényen. Lassan bontogatni kezdte a fonatot, a lény pedig, akit már egy ideje nem is igazán tekintett nőnek, hagyta. A megszáradt vér színét tükröző szálak enyhén hullámosak voltak a fonattól, pedig tudta, hogy amikor kiterítve hevernek a lepedőn egy fülledt éjszaka után, egészen egyenesek, akár a selyemszálak. Ahogy az egészet kibontotta az eltakarta az undorító szárnyakat. Csak egy vörös függöny volt, élő és meleg függöny azt a bódító tündérillatot árasztva. Óvatosan a másik nyakához hajolt és belecsókolt. Vysera még mindig nem moccant meg, csak ült, akár egy szobor. A férfi felbátorodott, és meglátta a nő ölében pihenő sötét tőrt. Az agya józan része tudta, nincs esélye, de az az undok másik fél, folyton csak suttogott a fülébe... Maga felé fordította a nő törékeny csontozatú arcát, majd ahogy megcsókolta az ajkát a keze a őr felé lendült.... Ekkor hirtelen fájó sajgást érzett a gyomra tájékán. Elhúzódott a nőtől és döbbenten bámulta a hasából kiálló tőrt.
- De... de... hogyan? - suttogta elhalóan. A nő csak mosolygott. Felállt vérrel és selyemfátyolszerű hajával takartan.
- Tudod, rosszul viselem, ha átvernek, igen igen rosszul. Te összetörted a szívem. - a férfi tiltakozni akart, de a nő egy intéssel elhallgattatta. - Úgyhogy úgy hiszem, úgy igazságos, ha cserébe én kivágom a tied...
Vérfröccsenés, csonton csikorduló penge, és fejhangú sikoly szinte ugyan abban a pillanatban...
Vysera egy ideig csak ült, nézte a kezében tartott undok izomcsomót. Finom vonású arcát eltorzította a harag, majd a szívvel odasétált egy lány holttestéhez. A lány egy emelvényen feküdt, hófehér lepedőn, mellette gyönyörű fehér rózsák. Fekete haja kifésülve terült szét a párnán, az egyetlen sötét pontként. Ez a test szinte érintetlen volt, fehér köntösében úgy tűnt, mintha csak szundikálna, dús keble azonban nem hullámzott lágyan a lélegzete ritmusára. A fekete alak letérdelt a fehér mellé és a kezébe nyomta a szívet.
- Tessék testvérem, ő elvett tőlem, neked adom hát, a többivel, hogy átéld te is a bosszúnk. - sziszegte, majd fölállt. Körbenézett a teremben. A padlón emberi hullák, az összeesküvők... A falon dísztárgyként öt kasztrált férfi függött. Odasétált a hatodikhoz, akinek a szívét az előbb vitte a lánynak. Annak is levágta egy mozdulattal a nemi szervét, majd a többiek mellé akasztotta a falra. Pár pillanatig csak állt és ennyit suttogott.
Lloth halld szavam, a bosszúm beteljesítettem.

66 évvel korábban...

Erozza A'Sas hűvös némaságba burkolózva állt a teraszon és végignézett házának udvarán. Büszke volt rá, hogy eddig eljutott, de a mohóság erősebb lánggal égett a szívében, ahogy az a drowokra jellemző volt. A nő drow mércével mérve gyönyörű volt. Hibátlan ébenszín bőre a hőlátás fátylán át fehér volt szemei vörösen izzottak ahogy végigtekintett birodalmán. Az ő háza volt ez, ami hamarosan még hatalmasabb és hatalmasabb lesz. Szórakozottan végigsimított hatalmas hasán. Nem anyai gyengédség vezette a kezét, ez az érzés csírájában halt el sötét lelkében. Egyedül az erő, a növekvő hatalmat üdvözölte a méhében... Ha a többiek meglátják a gyermekét megtudják milyen a hatalma...
A legidősebb egyben egyetlen lánya odalépett mellé. A Nagyasszonyanya még alig múlt 200 esztendős a leánya pedig még csak száz volt, egyetlen gyermeke. A házuknak volt néhány remek harcosa, de Erozza tudta ez kevés, többet akart. Azonban nyugalomra intette magát, érezte eljön még az ideje hogy feljebb jusson a létrán. Menzoberranzan 55. házának feje volt, de a 54. vagy mondjuk az 50. ház úgy érezte sokkal jobban illene az A'Sas avagy Azarizza S'Assasin ház nevéhez. Igen, ötvenedik ház... az pont megfelelő lesz... Szoborszerűen gyönyörű arcára hideg és halálos mosoly ült ki, jelenlegi férje aggodalmasan húzódott távolabb tőle. Tartott a Nagyasszonyanya kitöréseitől. Jellemző volt rá a szeszélyesség és a következetlenség, ezt a leánya is örökölte tőle és valószínűleg a következő gyermeke is örökölni fogja... A balga férfi azt hitte az ő gyermeke, pedig micsoda tévedés volt ez!

Erozza gyönyörű arca a szülés fájdalmától eltorzult. Ahogy a lánya elnézte az anyja hasa túl hatalmas volt törékeny testéhez képest. Mintha nem is gyermeket, hanem minimum 3-at készülne megszülni... futott át az ifjú papnő fején a gondolat. Két öccse is a kicsiny teremben tartózkodott, ott voltak az anyjukkal, amikor megszülni készült legújabb gyermekét. Sokan furcsállva nézték őket, elvégre szinte példanélküli volt, hogy egy alig 200 éves drownak máris 4 gyermeke legyen, azonban ahogy az ellenük áskálódok gúnyolódva néha megjegyezték szapora ez a feltörekvő kis ház. Mind Lloth-hoz imádkoztak a szülés alatt... aztán Faezia észre sem vette, anyja meg is szülte a húgát. A gyermek drow mértékkel mérve hatalmas volt. Karcsú akár a többi fajtársuk, de sokkal nagyobb mint egy frissen született gyermek. Faezia odalépett anyjához karjába véve húgát. Valami furcsa dolog ért a karjához, ahogy a csecsemőt magához vette. Egyik öccsét egy gyertyáért küldte, amikor húga rá emelte a tekintetét. A papnő kis híján leejtette a gyermeket, ahogy meglátta a sötétben narancsos lánggal szikrázó szemeket. A pupilla ovális volt az írisze pedig valamivel nagyobb, mint az átlagos, ráadásul furcsa narancsos fénnyel égett a szokott vörös helyett..
- Mi ez? - kérdezte kissé rémült hangon a fiatal papnő. Anyja fájdalmas lassúsággal méltóságteljesebb helyzetbe tornázta magát, és elégedetten nézte a gyermek különös szemeit, majd magához vette.
- A sárkány leánya. - kacagott fel hidegen. - Legyen a neved Vysera, Vysera A'Sas. Az Azarizza S'Assasin ház második leánya...
Aztán az anyja arca ismét eltorzult, a hasához kapott és összegörnyedt. A szülés fojtatódott! A második gyermek sokkal hosszabb idő alatt született meg, mint az első, sokkal több fájdalom és vér közepette. De majd két óra után ő is ott volt a nővére karjába, aki alig bírta a két hatalmas gyermek súlyát. Az öccse még húgánál is hatalmasabb volt, de amúgy szinte megszólalásig ugyan ilyen.
- Mit kezdjek a fiúval anyám?
- Tégy amit akarsz! Nekem nincs szükségem rá! Csak egy értéktelen hím, csak a baj van vele! Vidd el, neveld fel, de színét ne lássam, értetted?
Idősebb lánya még döbbenten bámulta az anyját, amikor az már a saját gondolataiba merült, visszaemlékezve az éjszakára, amikor ezek a teremtmények megfogantak...
Úgy döntött a felszínre megy, háza egy kis részével csatlakozott a portyázókhoz, hogy kiélhessék a felszínen a gyűlölt felszíni elfek iránti gyűlöletüket. Úgy gondolta ha megöl néhány ilyen undok teremtményt az majd növeli Lloth kegyét, és előrébb mozdítja a házát. Persze veszélyes is volt, hogy elhagyta a házát, de úgy gondolta merészsége talán tetszeni fog a Pókkirálynőnek. Azon az éjszakán valóban elf-vérben fürdött. Lemészároltak jó néhány abban a vakító ezüstös fényben táncikáló bugyuta elfet. Aztán azonban jött a sárkány. Emlékezett az vakító lángokról, amik a bestia torkából törtek elő... emlékezett a vérszín pikkelyekre. Majd a hozzá képes hatalmas emberi testre, amit felöltött... a hosszú fülledt kénkőszagú éjszakára... Kéjesen megborzongott, ahogy felidézte milyen hévvel estek egymásnak, hogy lett az egyik fajta harcból egy másik fajta. Hogy harcoltak az elfek vérében hempergőzve, mielőtt fel nem adták a küzdelmet a vérszag által felkorbácsolt másik ősi vágynak... Azóta sem volt biztos benne, miért vette fel a sárkány emberi alakját, miért nem emésztette el hatalmas bestiaként, habár igazából nem is érdekelte. Magában Lloth kegyekével és saját szépségekével magyarázta a dolgot...
A tűzre tért magához elmélyült gondolataiból. Az apró lángocska bántotta a szemét, és eszébe jutotta a csecsemők apjának mindent elemésztő lángtengerét. Már a gondolatra is elégedett mosoly költözött az arcára. Ahogy a fény feltárta a gyermek pontosabb képét, még az anyja lélegzete is megszakadt egy pillanatra, de a hataloméhség hamar elsöpörte az undort. A gyermek torz volt, a drowokhoz képest mindenképp. Sokkal nagyobb volt, mint egy sötételf csecsemő, a haja máris rövidke és vérszínű volt. Sárga hüllőpupillás szemei mohón követték a táncoló lángot, alig néhány pislogással, mintha nem is bántaná a szemét, sőt tetszene neki. De mégis a háta volt a legborzalmasabb, a bőrébe nőtt vérvörös szárnyak és a gerincét fedő skarlát pikkelysor. Azonban ott szunnyadt benne valami ősi mágiája az anyja szintén halálos örökségével. A Nagyasszonyanya elégedett volt, nagyon is. A fiú megszólalásig hasonlított a lányra, csak talán még nála is nagyobb volt, a szárnyak is nagyobb részben terítették be a hátát. Ő azonban egy értéktelen hím volt csupán, ráadásul a harmadik fia, sőt torz. Nem volt szüksége a fiúra, csak a lányra. Persze fölnevelik a fiút is, hátha jó lesz még valamire...

Vysera gyorsan növekedett, testi és mentális értelemben is. Értelmes, de távolságtartó volt, ami furcsán ellentétes magatartás volt, örökké változó hangulatú nővérével és anyjával. A ház néhány közkatonája azonban jobban tartott tőle, mint a ház másik két nemes asszonyától. A gyermek ugyanis már 20 éves korára túlnőtt a legtöbb férfin, de még a nőkön is. Magas volt valamivel 180 cm fölött, ami a drowok körében óriásnak számított. Ráadásul jóval erősebb is volt félfajtársainál. Fiatalabb korában esetlen volt, mert villámgyorsan hatalmasra nőtt, de ahogy megszokta hosszú végtagjait, egyre jobb harcos lett belőle, habár ösztönös tehetsége inkább a mágia felé húzta. A ház tagjai, de még az ellenséges házak tagjai is messziről elkerülték, mintha fertőző lenne mássága. Ő pedig megkeményítette a szívét és emelt fővel járt a többi sötételf fölé magasodva.
Anyját megvetette önteltsége, nővérét „normálissága” miatt. Gyűlölte az összes drowot, mert mások voltak, mint ő és nem fogadták be. Önmagának sem vallotta be, de a véres csatározások közepette, valahol mélyen többre vágyott. Olyan testvérekre, akik nem undorral tekintenek rá, és olyan anyára, aki nem csak megtűri a benne rejtőző lehetőségek miatt, de szereti is, vagy legalábbis magához öleli idegen részét is. Vyserának végül igaza lett abban, milyen öntelt volt az anyja. Alig pár nappal azelőtt, hogy őt papnőnek akarták elküldeni tanulni a Arach-Tinilithbe lesújtott rájuk a nemvárt csapás.
Vyseria éppen a barlangokban bolyongott, onnan tartott hazafelé, amikor meglátta a házukat körbevevő sötétséggömböke, amik eltakarták szeme elől az oly jól ismert és gyűlölt látképet. Pár pillanatig csak állt, majd tett egy lépést előre, de végül mégis megállt. Végül hátat fordított háza haldoklásának. Tisztában volt, hogy őt is keresni fogják, hiszen nem maradhat nemes életben, mert az kudarc lenne, ő pedig mássága ellenére is az A'Sas ház nemesi sarja volt. Végigsimított az oldalán függő pengén és elindult Mélysötét vadonában, ahonnan nem tudta kijut-e valaha élve..

Azt hiszem az életem akkor kezdődött el, amikor életemben először láttam meg a csillagos égboltot. Na persze nem azért, mintha olyannyira megindított volna a látvány, hogy a szívem belefacsarodott a szépségébe. Nem, szó sincs ilyesmiről! Egyszerűen csak felfedeztem azt a világot, ahol elfeledhettem gyűlölt gyermekkoromat. És azokat a véres csatákat Mélysötébent, amik megedzettek, de gyakran a halál peremén táncoltattak. Igazából nem tudom, hogyan éltem túl azt a majd egy évnyi bolyongást, amit odalent töltöttem. Egyedül, kis híján megőrülve a magánytól, ami hiába volt születésemtől fogva osztályrészem, ilyen hatalmas teherként még soha nem nehezedett a vállaimra. A többi drow között is egyedül voltam, de nélkülük még magányosabb. Hiányoztak a kecses épületek, amiket néhol szemkápráztató fények világítottak meg kiemelve ezzel borzongató gyönyörűségüket, ami undorítóan sötét lelkeket rejtett. Persze én sem voltam jobb, tudom, hogy egy vagyok közülük, ha külsőre nem is, de belsőre igen. Erre akkor jöttem rá, amikor már egy ideje a felszíni puhány világot jártam. Nem volt esélyem hogy visszatérjek szülőhazámba, de néhány magányos pillanattól eltekintve nem is vágytam rá.
Egyetlen csomagom, amit még a felszínre is magammal vittem az undorító irhám volt, ami az embereket legalább annyira, sőt még jobban megrémisztette, mint sötétbőrű rokonaim. Az emberek buta kis fejének a drow ugyanis másvilágian gonosz lény (valljuk be, nem sokat tévednek) a sárkányok pedig, legalább olyan rettegéssel töltik el a szívüket. Hogy hogyan reagáltak tehát az én jöttömre? Nos azt hiszem el lehet képzelni... mintha csak egy yochlol lettem volna Lloth egy komornája, vagy talán még valami annál is rosszabb és gonoszabb lény. Talán nem is csalatkoztak. Soha nem éreztem szánalmat irányukba, habár felszíni tartózkodásom első éveiben majdhogynem arra is volt esély, hogy egészen átlagos hozzám képest különös életet éljek... Azt hiszem ez így talán kissé ködös, így inkább elmesélem.

Egy kő hullott ki a barlang falából, majd még egy... Azonban a halk zajt, a finom kaparászást a szikla túloldaláról senki nem hallotta meg. A vándortársulat minden tagja jókedvűen mulatozott a tűz körül. Az előző városban ahol jártak egy nagy adag pénzt kaszáltak és most éppen azon voltak, hogy elköltsék az egészet. Patakokban folyt a jóféle sör, vidám dalok és nevetés szállt az éjszakában. Egyikük sem tudta, hogyan fog végződni az este...
Az őrök közül a legtöbb rég elbóbiskolt, hiszen annyit őrködtek már, nem harcosok voltak, és unták ezt, hogy ők itt strázsálnak, míg a társaik mulatoznak. Sokan pedig fittyet hányva a szabályokra visszatértek társaikhoz becsatlakozva a mulatozásba.
Két korsó boldog csilingelése... a kövek lehullanak feltárva a sötét mélységet.. az egyik lány leejt egy korsót, ami darabokra törik... Először egy narancsos szempár tűnik fel a feketeségben, majd enyhén hunyorogva kilép a holdfényre a nő. Hosszú vörös haja egyszerű fonatba van fogva, egyenes, akár a tartása, leszámítva a harcra készen kissé behajlított térdeit. Hunyorogva körbenéz és ahogy meglátja a tábortüzet a narancsos fény kihuny sárga szemében. A pupillái összeszűkülnek, az arcára sötét mosoly ül ki. Megcirógatja a kardját, akár valami régen látott szeretőt, akinek a testét már régóta éhezi. Majd beolvad az árnyak közé és megindul a tábor felé.
Az első cirkuszosok úgy haltak meg, hogy észre sem vették. A halál nevettükben, ivás közben, vagy a barátjuknak magyarázva sújtott le rájuk. A kard vérszomjas meghosszabbítása volt a használójának, a színészek ráadásul részegek voltak és nem számítottak a támadásra. Mire magukhoz tértek, már majd a felük halott volt. Akik megtalálták a kardjuk, hamarosan egy átláthatatlan sötétséggömbben találták magukat. Az egész nagyon hamar lezajlott. Az éjszaka furcsa dermesztő csendbe süllyedt. Vysera csak állt a tábor közepén és nézte véres művét. Lehajolt egy fiatal nőhöz és belenézett a megüvegesedett szemekbe. Kíváncsian végigsimított a selymes arcom. Megnézte a sötét hajat, a sápadt bőrt, olyan volt akár egy kíváncsi gyermek, még mintha valami keserédes lelkesedés is kiült volna sötét arcára. Mikor tovább indult, a tábort szinte érintetlenül hagyta. Egy hatalmas köpenyt és egy vörös-fekete aranydíszítéses színházi maszkot hozott el. A csuklya homálya mellett még a maszk is eltakarta az arcát, és vékony bőrkesztyű tette teljessé a takarást. Mögötte a táborban még égett a tűz. Lassan sétált, mint aki ráér, mert így is volt, nem sietett sehová, az övé volt az egész éjszaka...
A nappalt egy barlangban töltötte, mert hiába csak félig volt drow, a szemét bántotta az erős szokatlan fényt. Ahogy a gyilkos narancs korong eltűnt a hegyek mögött ismét előmerészkedett és folytatta magányos néma útját.
Tíznapja vándorolt anélkül a kietlen vidéken, hogy bárkivel találkozott volna. A második tíznapnak is majdnem a fele eltelt, mire élet nyomait fedezte fel. Nem valami kifinomult élet, inkább afféle erdei lények nyomai voltak. Mégis követte a brutális zabálások és tábortüzeket,kíváncsian kit talál. Újabb három nap alatt beérte az ork hordát. Az őrök mellett könnyed lépteivel nehézség nélkül osont el, azonban nem csak az élőktől kellett volna tartania. Óvatosan elfedve fűvel a talpa alatt egy csapda volt, amikor egy fa árnyékában bújt meg. A lába alatt beszakadt a talaj, ő pedig beesett a nem túl mély lyukba. Azonban a csapda beszakítása mozgásba hozta a buzogányt, ami félelmetes erővel csapta fejbe. A nő úgy csuklott össze akár egy sötét zsák, vörös hajába azzal egyszínű vércsík fonódott bele.
Körülbelül egy órával később ment arra a két ork őr. Az egyik rémülten rohant vissza a táborba a hírrel, hogy mit is fogott a csapdájuk. A másik a kardját az ájult drow nyakára szegezte, hogyha megmozdulna átvágja a kecses nyakat...
Vyseria arra ébredt, hogy az erős fény bántja érzékeny szemét. Pislogott párat, majd hosszú sötét pilláinak árnyékából szemügyre vette a sátrat. Amit a szemének vékony résein át meglátott, attól azonnal magához tért. Vele szemben az oszlophoz egy felszíni elf volt kötözve! A nő izmai megfeszültek sötét bőre alatt, sárga szeme izzott a gyűlölettől és immár a haragtól szűkült össze. A férfi is legalább akkora gyűlölettel nézte őt, mint ő a másikat. Pár percig csak csendben méregették egymást, aztán egy hang szakította két a két ellenséges pillantást.
Ha továbbra is így méregetik egymást, kénytelen leszek egy másik sátrat kérni magunknak drága vendéglátóinktól, mert ezt a viharos időt nem bírja szegény fejem...
Az apró alak színpadiasan felsóhajtott kötelékeiben. Ő is egy oszlophoz volt kötözve, akár a másik kettő, de kicsiny alapja szinte eltűnt a vastag kötelek alatt. Pirospozsgás gyermekszerű arcán huncutság és méla unalom tükröződött.
- Miért Rastoff szerinted mégis mit csináljak, amikor ez a förtelem itt van? - sziszegte a férfi dühös smaragd pillantását a nőre vetve. A félsárkány csak nézte őket. Nem értette a szavaikat, de tudta, hogy nem sok jót mondhatnak róla. Hamarosan erre a másik kettő is rájött és rövid időn belül ideges beszélgetésbe bonyolódtak. A nő csak figyelte őket, próbált az arcukhoz, megkötözött testük ideges mozdulataiból olvasni és közben minél jobban óvni a szemét az egyre erősödő és igen zavaró fénytől.
Már a nap fele eltelt, amikor egy nagydarab ork bejött. A két másik elhallgatott, a brutális figura pedig egyesével fejbe verte őket, hogy elájuljanak. Vysera küzdött a kötelékei ellen, de esélye sem volt, a világ hamarosan ismét elsötétült.
Minden rázkódott, ideges prüszkölés hallatszott valami durva nyelv hangjaival keveredve. Egy másik test ért hozzá és a kezét már teljesen elnyomta. Amikor felfogta, hogy az elf fekszik az egyik oldalán, a másikon pedig a kicsi figura, úgy elkezdett fészkelődni, hogy majdnem leesett a nyeregről. A harag és az undor kis híján az őrületbe kergette.
Nyugalom kislány, vagy esélyünk sem lesz, hogy észrevétlenül szökjünk meg tőlük... - sziszegte a félszerzet a mélységi gnómok nyelvén. Eléggé törte de érthető volt annyira, hogy Vysera fölfogja szavait.
- És érdekel az engem szerinted?
- Jobb lenne ha érdekelne... ezek nem barátságból visznek magukkal minket, abban biztos lehetsz!
- Ezzel én is pontosan tisztában vagyok! - sziszegte a nő. - De egyedül is meg tudok szökni néhány szerencsétlen vadállattól.
- Szerintem ha segítenénk egymásnak együtt nagyobb esélyünk lenne.
- Nincs szükségem szövetségesekre. - közölte még hidegen a féldrow majd bármilyen nyelvvel próbálkozott a félszerzet, többet egy szót sem szólt, csak olyan messzire húzódott a csendes undorral fekvő elftől, amennyire csak tudott.
Az éj legsötétebb órájára értek el egy toronyhoz. A toronynak nem volt bejárata, se ablaka és a mágia csak úgy körbe lengte.
Hamarosan ajtó nyílt a falon és egy köpenybe burkolózott alak lépett ki a bejáraton. A hatalmas orkok ijedten léptek hátrább a kicsiny alak közeléből. Az hátra vetette a csuklyáját felfedve ezernyi ráncba gyűrődött ábrázatát és intelligens kúthoz hasonlóan mély fekete szemeit.
Mit hoztatok nekem szolgák? - kérdezte a varázsló unottan a vezérnek tűnő orkot, aki amint hozzászóltak térdre vetette magát a varázsló előtt. Az egyik a mancsai közül egy alaposan elvert, de még a kék-zöld zúzódások alatt is gyönyörű leányt dobott le a mágus elé. Az elf láthatóan megmerevedett az összekötözött hármas egyik oldalán.
- Lasila... - suttogta elhaló hangon, majd fészkelődni kezdett.
- Hmmm szép darab, talán veszem majd valami hasznát... - Tett egy könnyed mozdulatot a hosszú pálcájával, mire a lány egy vöröses villanás kíséretében eltűnt.
- És még? - Egy másik ork mind a 3 utazót lekapta a nyeregből és asztal méretű vállaira fektetve odavitte a varázsló elé. Hamarosan ők is a földön landoltak. Vysera tekintetéből sütött a gyűlölet, ahogy felnézett a varázstudóra.
- Hogy merészelsz foglyul ejteni? És efféle mocskokkal összezárni? - sziszegte szapora drow nyelven. A varázsló ráncai alatt nem lehetett igazán megállapítani az érzelmeit, de mintha megmozgatva a bőrlebenyeket döbbenet suhant volna át a fonnyadt ábrázaton.
- Nézzenek csak oda.. Mélysötét gyermekét mi hozta a portámra? - kérdezte kicsit tört, de érthető drow nyelven.
- Ha most azonnal elengedsz, talán meghagyom az életet. - közölte hidegen a nő, sárkányszemeivel felnézve a földről a kicsi varázslóra. Az csak felnevetett, majd amikor az elf megmozdult a nő mellett és az egy gyilkos-undorodó pillantást vetett kötéltársára, gonosz mosoly ült ki az arcára.
- Nos akkor azt hiszem egy ilyen remek ajánlatot nem szabad elhalasztanom...
Elkezdett körbe-körbe járkálni a földön heverő alakok körül, varázsszavakat suttogva és erőteljes illatú füveket szórva a fejükre. A mágia dagadt és hullámzott körülöttük, egyre többször borítva be és majd megfojtva őket. A nő levegőért kapkodott és véres bosszút esküdött, amikor a mágia a karjába mart. Aztán hirtelen vége lett. Mind a hárman zihálva feküdtek a földön, Vyserának borzasztóan égett a bal jobb alkarja.
- Nos kedves vendégem, most mehetsz az utadra. Azonban úgy gondoltam úgy illik, ha kapsz valami útravalót. Kaptál magadnak két társat. - vigyorodott el, amitől olyan lett, mintha egy zanzásított koponya undok pofája húzódna mosolyra. - Az életed hozzájuk kötődik, ha ők meghalnak, meghalsz te is. Az ő álmaik, az ő vágyaik a tiédek is, ahogy ők is osztoznak a te álmaidban...
Figyelmen kívül hagyva a gyilkos átkokat, amiket a nő a fejéhez vágott, a másik kettőhöz fordult és közös nyelven elmondta nekik ugyan azt, amit a nőnek. Az férfi sápadt bőre úgy nézett ki, mintha lángolni kezdene a haragtól, a sötétben a nő hőlátásában valóban vöröslött a haragtól.
Most pedig, úgy gondolom önök is odatalálnak, ahová menni szeretnének, az embereim egy ideig elkísérik önöket. - tette még hozzá vigyorogva, majd intett, mire lendült a buzogány, és a világ mind a 3 szempár előtt azonnal elsötétült...

Amikor magamhoz tértem annak a mocsárnak a közepén, szemközt egy undorító elffel, és azzal a parányi szerzettel, azt hittem elemészt a gyűlölet, ha nem moccanok akkor is. Az alkarom még mindig hasogatott és amikor megnéztem valami különös gyíkféleség alakját láttam kirajzolódni fehér vonalakkal. Felálltam, a kardom furcsamód ott függött az oldalamon. Halk szisszenéssel termett a kezemben ismét, ahogy megindultam a még ájultan heverő elf felé. Lendült a hideg penge, hogy összecsókolózzon az ő karjával. Gyors és elegáns vágással hárított, majd hamar talpon termett. Így állva hamar feltűnt, hogy pontosan olyan magas, mint én, és be kellett vallanom nem ő volt a legrosszabb harcos, akivel eddig találkoztam. Könnyedén hárította a támadást, amivel kezdtem, majd ellentámadásba ment át. Hagytam, hogy úgy érezze ő van előnyben és néhol réseket hagytam a védelmemen, amiket ki is használt, hogy utána a kardom lecsapjon rá ismét. Nem tudom meddig harcoltunk volna, talán amíg össze nem esünk a fáradtságtól, hacsak nem nyílik fel vérző seb mind a kettőnk tenyerén. A sunyin közelítő fájdalom miatt megtört a támadásunk menete és mindkettőnk kezéből szinte egyszerre hullott ki a kard. Valamiért a kicsi alak felé kaptam a fejem. Egy tőröcske volt a kezében, amivel a saját tenyerébe vágott. Pontosan egy akkora vágás húzódott rajta, mint az enyémen és az elfén. Motyogott valamit a maguk rusnya nyelvén, aztán felém fordult és komolyan szólalt meg.
Azt hiszem a varázsló nem viccelt. Részemről pedig nem szeretnék meghalni, tehát ha lennétek, olyan kedvesek, hogy nem ölitek meg egymást, azért nagyon hálás lennék Ugyanis úgy tűnik, együtt halunk...
A kezemre bámultam, a sebre, amit egy tőr okozott, és Lloth-hoz imádkozzam, hogy mentsen meg ettől az őrülettől. Úgy döntöttem, ha nem nyerhetek, jobb menekülni. Megfordultam és rohanni kezdtem át a mocsáron. Vigyáztam hová lépek, de amikor már fél órája bolyongtam kezdett valami tompa fájdalom egyre erősödni a belsőmben. Nem tudtam mi lehet az, de nem is törődtem vele, nem érdekelt, csak el akartam tűnni. Aztán olyan volt, mintha egy láthatatlan kéz belemart volna a gyomromba. Térdre estem belelépve a sárba, ami azonnal elkapta a lábam. Ahogy a fájdalommal küzdve süllyedtem, az suhant át a fejemen, hogy nem lehet így végem. Én Vysera vagyok, az Azarizza S'Assasin házból! Nem fúlhatok bele egy mocsárba! Aztán éreztem, hogy a fájdalom elvész, és erős karok rántanak ki az iszapból. Hamarosan egy fűcsomón feküdtem, a nedves ruhában remegve.
- Vedd le, vagy belebetegszel... - hallottam a kicsi alak szavait, mire csak vetettem rá egy dühös pillantást. Aztán éreztem, hogy valaki más matat a ruhámmal. Próbáltam küzdeni, de nagyon gyenge voltam, valami úgy elszívta az erőmet, hogy még a karjaim is alig tudtam megemelni. Többre nem emlékszem....

- Szerinted mégis mihez kezdjünk most? - kérdezte Arben ingerülten. Smaragdszín pillantása a barlang falához rebbent, ahol a nő feküdt. Szorosan beleburkolta a takarókba, de megrémítette, mennyire fázott ő is, amikor azt a mutáns lényt kihúzta a mocsárból. Kicsi barátja vele szemben ült és valami patkányfélét sütögetett a nyársán. Ó mit nem adott volna érte, ha az ő arcán is olyan gondtalan kifejezés honolna, mint a surranóén! Úgy tűnt a kis kopénak semmi gondja nincs, pedig most aztán igazán nagy bajban voltak!
- Tudod Arben, ha így ráncolod a szemöldököd, az még jobban öregíti azt a vénséges csúf fejedet. - vigyorodott el Rastoff. Majd odakínálta a szőrében sütött patkányt félelf cimborájának. Már egy jó ideje együtt utaztak, mielőtt az orkok csapdájába estek volna. A surranó tudta, hogy a másik hibája volt a csapdába esés, de őt nem zavarta. Kaland volt az egész, és habár azok nélkül a fejbe vágások nélkül el tudott volna létezni, de élvezte a kalandot is. Habár még az ő gondtalan lelke mélyén is felütötte fejét az aggodalom, amikor megvágva parányi kezét vér fakadt a másik kettőjéből is. Azonban a túl sok gondolkodása hajlamos barátja előtt ezt soha nem vallotta volna be.
- De komolyan Arben, ha olyan csúnya ráncos leszel, mint az a varázsló, akkor ezentúl, nem azt a szép elf pofikádat, aranyszínű hajadat, meg zöld szemeidet veszik majd észre az asszonyok, hanem én leszek a kegyeltjük... - elálmodozva harapott egyet a patkány szőrös combjából. Nem volt egy nagy lakoma, de gömbölyű pocikája már élelemért kiáltott.
- Kérlek Rastoff, csak most az egyszer légy egy kicsit komoly! Az a nyavalyás elrabolta a húgomat! Ráadásul ez az izé is itt maradt a nyakunkon! - sziszegte dühösen. Az említett valami felé pillantott, aminek csak hosszú vörös hajfonata kígyózott elő a takaró alól. A félelf tudatában azonban még élénken élt a torzult test emléke. Amikor meglátta a hátán a szárnykezdeményeket, majd rosszul lett.
- Miféle sötét teremtmény vagy te? - suhant át az agyán a takaróhalmot figyelve. Nála volt a másik kardja, amit nő létére egészen jól használt. Ő is magas volt, emberi vére miatt, de a nő pont olyan nagy volt, mint ő, ami meglepte, persze csak miután túljutott az egyéb furcsaságokon.
Nos ide figyelj Arben. Szerintem mindenből igyekeznünk kell kihozni a legjobbat. Talán Timora kegyesen tekint ránk, és szerencsésen átvészeljük a dolgokat. Próbáld a jó oldalát nézni a dolgoknak. Nem haltunk meg, és talán még a javunkra is fordíthatjuk a dolgot. Legyen bármiféle légy is az a nő, nem rossz harcos, és mivel hozzánk kötötte valahogy az a varázsló, akár még rá is tudjuk venn, hogy segítsen nekünk...
- Egy sötételfet? - vágott közbe gunyorosan a félelf. A félszerzet csak egy ingerült pillantást kapott.
- Ha cinikus akarsz lenni, hát legyél, én minden esetre nem vagyok hajlandó önkínzásba süppedni. - Lehet, hogy te élvezed, hogy szenvedsz, meg talán még a nők is kedvelik az ilyen magukat sajnáltató figurákat, de ez nem az én stílusom.
A beszéd közben elfogyasztott patkány csontjait félre dobta, majd megindult a takarókupac felé. Kar és még a hosszabb combok rúgástávolságán kívül állt meg, és onnan szólalt meg.
Nos hölgyem, ideje felébredni...
Vysera már egy jó ideje ébren volt. A beszélgetés foszlányai beszivárogtam megviselt tudatába. Aztán rájött hol van, és visszaemlékezett, mi történt, így inkább nem moccant, csak hallgatta az idegen nyelv szavait. Egyik ujjával végigsimított a tenyerén, amin a sebet már bekötözték, de így is tanúsította azt, amitől olyannyira rettegett. Valóban hozzákötötte az életét az a nyamvadt varázsló egy elféhez? Meg valami nyavalyás kis féregéhez? A vérbosszú, hosszú és fájdalmas kínzások gondolata tudta csak kissé lecsillapítani a kedélyeit. Amikor meghallotta a másik szavait pár pillanatig gondolkodott csak, aztán felült, magához szorítva a kellemesen meleg takarókat. Ahogy a bőréhez súrlódtak az anyagok, csak akkor jött rá, hogy meztelen, ami még tovább fokozta a haragját.
- Hol a ruhám? - kérdezte a kicsi vacaktól ingerülten. Mire az egy kőre mutatott, amin kiterítve hevertek a dolgai nem messze a tűztől és ott száradoztak. Vysera további megjegyzések nélkül odasétált, fogta a ruháit, majd kisétált a barlangból. A másik kettő csak bámult egymásra egy ideig. A félelf felpattant, de a félszerzet leintette.
- Hagyd csak, nem buta ez, tudja, hogy vissza kell jönnie, érezte ő is, amit mi.
Vysera valóban csak egy darabig ment, addig amíg meg nem érezte a tompa sajgást a belsejébe. Ahogy megérezte ingerülten felkiáltott, majd gyorsan átöltözött, olyan haraggal, amilyet már rég nem érzett. A kínzások egyre véresebbek lettek a fejében, amiket a varázslónak tartogatott. Amikor visszatért a barlangba a másik kettő a tűz mellett ült és felé kapták a fejüket. A félszerzet intett neki, hogy üljön melléjük. Ő csak odasétált, majd a még mindig elfnek hitt személyre rá sem nézve, szavait egyenesen a kicsi vacakhoz intézve megszólalt.
- Menjünk, találjuk meg a varázslót és öljük meg. - a szavai úgy csobbantak bele a barlang csöndjébe, akár elhajított kövek a tó sima vizébe.
- Igen, mi is arra készülünk. - biccentett a félszerzet, majd tovább csemegézgette a második patkányát.
- Akkor menjünk. - sürgette a nő, amikor már öt perce ácsorgott a csendben.
- Most? Ezt te sem gondolhatod komolyan... először tervre van szükségünk, meg persze élelemre. - Tényleg, nem vagy éhes? - Előzékenyen új társuk felé kínálta a patkányt.
- Nem. - szögezte le a nő, habár rágondolva az éhség mardosni kezdte az ő gyomrát is. A félszerzet csak vállat vont és tovább falatozott. Még vagy egy órát ácsorgott Vysera ott, várva, hogy induljanak, aztán leült ő is, egy sötétebb sarokba és onnan figyelte az egyre jókedvűbben beszélgető két férfit. Csak fortyogott saját dühében, de egy idő után már azt is elunta és csak hallgatta a beszélgetést, mintha értené. Amikor az elf felállt, motyogott valamit, majd kiment, a félszerzet odajött hozzá. Mielőtt bármit mondhatott volna, a nő szólalt meg elsőnek.
- Taníts meg arra a furcsa nyelvre, amit beszéltek. - semmi kérés, vagy bizonytalanság, egyszerű parancs volt. Rastoff azonban nem sértődött meg miatta, hanem egyszerűen csak magában derülve azon, hogy egy sötételfet tanít beszélni, pajkos mosollyal, gömbölyű pocakját simogatva nekilátott a leckéknek.
Ez így ment tovább bő tíznapig. Estére letáboroztak valahol, nappal pedig meneteltek, arra, ahol az utolsó ork tábort sejtették. A terv az volt, hogy majd a nyomokat követve eltalálnak a varázsló tornyához. Út közben is, meg táborozás alatt is Vysera aktívan tanulta a felszíniek nyelvét. Jól vágott az esze és élvezte, hogy legalább tehet valamit, ha ez csak annyi is, hogy megtanulja ezt a furcsa nyelvet. Azonban a mocsárból hiába értek ki, mint kiderült jó messzire elkerültek attól a helytől, amire utolsóként emlékeztek. Egy tízszer tíznapba telt, mire fellelték az egyik tábor helyét. Azonban ennyi idő alatt a nyomok már szinte teljesen felismerhetetlenek lettek. Arben lehajolt és alaposan tanulmányozta a földet, de semmilyen nyomot nem talált, semmit ami a további céljukra utalhatott volna.
- Nos merre tovább barátom? - kérdezte Rastoff közelebb lépve. A félelf dühösen rázva a fejét talpa állt.
- Nem tudom. Mindenféle alakok összejárkálták már a nyomokat, én pedig egyszerűen nem tudok kiigazodni rajta...
- Egy elftől mást nem is vártam. - szólt közbe Vysera a közös nyelven, amit még egy kis akcentussal, de folyékonyan megtanult. A férfi felé fordult, és félig döbbenten, félig haragosan bámult rá.
- Mit mondtál, te... te lény?
- Azt hogy egy elftől, nem is vártam jobb teljesítményt. - ismételte meg hidegen Vysera. A harag és a kétségbeesés őt is őrültségekre sarkallta. Amióta így hárman együtt utaztak még egyszer sem szólt az elfhez, úgy tett, mintha ott sem lenne. A félszerzetet már egészen megszokta, az összes furcsa dolgával együtt, de az elfet kerülte, akár a vakító fényt.
- Igen? Mert azt hiszed, te többet találnál drow? - kérdezte a másik gyűlölettől csöpögő hangon.
- Nálad? Azt hiszem ez nem túl nagy kihívás... - Arben megindult a nő felé, de Rastoff elállta az utját.
- Hé fiacskám! A te forrófejűséged tudom, hogy nekem fog fájni...
- Nem érdekel! Csak az, hogy neki is fájjon...
A félszerzet felvont szemöldökére döbbenten gondolta végig a szavait, és ő is elcsodálkozott azon, amit mondott.
- Ez a nőszemély megbűvölt, jobb lesz, ha távol tartod tőlem! - vetette még hátra a válla fölött, majd megindult egy irányba, csak az istenségek jóindulatában bízva.
Ez már kevésbé volt kihalt vidék, mint amin eddig vonultak. Ezt az is biztosította, hogy alkonyatkor egy letáborozott kereskedőcsapattal találkoztak össze. Vysera gyorsan megigazította a maszkot az arcán, meg a kesztyűjét, és a csuklyáját is mélyebben az arcába húzta, hogy szemének sárga villanása se vonja magára a figyelmet. Szíve szerint ezeknek a vérével írta volna az égre tehetetlen haragját, úgy mészárolva le őket, akár a színészeket azon az éjszakán, amikor először jött erre az elátkozott felszínre... De most csendben maradt, a két másik mögött sétált, akik köszöntötték a karavánvezetőt és bemutatkoztak. A szakállas barna bőrű férfi végül a Vysera felé fordult.
- És ő kicsoda?
Mielőtt bárki megszólalhatott volna Rastoff vette át a szót.
- Ő a barátom kishúga Vianiel. Ne haragudj az öltözék miatt, de féltjük az útonállóktól. Szépsége megbabonázza az embereket, nekünk pedig vigyáznunk kell egy elf nemeskisasszonyra... - az utolsó szavakat már egészen közelről suttogta a buta kereskedő fülébe, aki azonnal hitt neki és fellelkesedett.
- Ooo... nos megtiszteltetésnek vennénk, ha egy darabig velünk utaznának.
- Nos köszönjük a lehetőséget, azt hiszem élnénk vele. Hamarosan már ott ültek a kereskedők tüze körül és hallgatták a fecsegéseket. Egy nagyon részeg férfi volt a leghangosabb. Arról mesélt, hogy nem is olyan régen látta a leggyönyörűbb nőt, aki csak ezen a földön valaha járt. Azt mondta egy kastélyból sétált ki, áttetsző selyemruhában, táncolt a holdfényben, olyan szomorú tündérarccal, amilyen csak a bárdok dalaiban van. Itt Arben már az életéről is megfeledkezve koncentrált a férfi habogására. Amikor az elhallgatott, hogy belekortyoljon a sörébe halkan megkérdezte.
- És hogy nézett ki az a lány?
- Őőő aranyszőke haja egészen a fenekéig ért, a vonásai egészen babaszerűek voltak, a keblei pedig hmmm nos... - Arben itt fölállt és hatalmasat behúzott a férfinek. Az hátra tántorodott felborítva néhány hordót, amik leestek az állványukról ripityára törtek és a drága bort a fű itta föl. Az egész társaság felbolydult és a két hevesen verekedő férfit figyelte mindenki. Egészen addig, amíg a részeges fazon egyszer csak össze nem csuklott. Pár pillanatra néma csönd lett, mindenki látta a hátából kiálló kecses tőrt. Arben egyenesen előre nézett, mire a csuklya mélyén narancsos szempár villanását látta meg. A nő a néma csöndben könnyedén odasétált, kihúzta a tőrét a férfi hátából, majd a vezér felé fordult.
- És hol volt ez a kastély?
- Átkozott szuka!
- Rossz válasz... - jött a hideg érzelemmentes válasz. A nő hátra húzta a csuklyáját, majd levette a maszkot, amit szintén visszakapott a fegyvereivel együtt. Többen levegőért kapkodtak, egy nő még el is ájult.
- Tehát megkérdezem még egyszer. És jobb lesz, ha nem hazudtok, mert a testvéreim itt várakoznak a közelben arra várva, hogy idesiessenek. Ha megtudom, hogy hazudsz, felkeresünk, és Lloth nem irgalmaz az alantas hímeknek, főleg nem a felszínlakó férgeknek.
A sötételf látványa a táborban úgy letaglózta őket, hogy a férfi igen hamar pontos útitervet adott meg, hogy hol merre forduljanak, hogy eljussanak a kérdéses helyik. Amikor végzett a beszéddel Vysera csak bólintott, majd belekezdett volna a tisztogatásba. Azonban Arben odalépett mellé és lefogta a kezét.
- Most pedig indulunk. - sziszegte, maga után rángatva a nőt. Sármos arcának jobb oldala csúnyán fel volt dagadva egy ütéstől, de a lelkében még nagyobb ütéseket kapott. Emlékezett milyen hideg volt a nő tekintete, amikor kihúzta a tőrt a fickó hátából, aki látta a húgát... Lasila... A félelf visszaemlékezett törékeny teljesen emberi féltestvérére, akit az ő gondjaira bízott haldokló anyjuk. Most hogy esély nyílt rá, hogy megtalálhatja még jobban hiányzott neki a szerény csendes leány.
Amikor már elég messzire értek, Vysera magához tért annyira döbbenetéből, hogy kirántsa a kezét a másik szorításáról, de nem boldogult vele, Arben szorítása acélbilincsként tartotta.
Ilyet ne csinálj soha többé!
- Mégis milyet? - nézett rá összeszűkült szemmel a nő.
- Nem ölhetsz meg csak úgy valakit!
- És mégis miért nem? Inkább hálásnak kéne lenned, amiért megmentettem, azt a nyavalyás életedet!
- Megmentetted? Azt hiszed az a részeges fickó elintézett volna, engem??
- Miért, talán nem? Nem csak neked fáj, amit kapsz! - tette még hozzá szabad kezét arra az arcfelére szorítva, ami a félelfnek csúnyán feldagadt. Az övé nem dagadt még be, de már tompán lüktetett a fájdalomtól, és ez borzasztóan idegesítette.
- Nem, képzeld, hogy nem! Meg tudom védeni magam, köszönöm szépen, de nincs szükségem egy drow segítségére!
- Ha nem lenne rajtunk ez a nyavalyás átok, már rég átvágtam volna a torkodat. - hajolt hozzá közelebb suttogássá halkított hideg hangon szólna a nő.
- Nem élnél addig, hogy megtedd! - Már csak pár centiről bámultak egymás arcába, olyan közel voltak, hogy akár meg is csókolhatták volna egymást. Ekkor szolid torokköszörülésre rebbentek szét.
- Igazán nem akartam megzavarni a meghitt pillanatot, de azt hiszem ideje mennünk, mielőtt a kereskedő rájönne, hogy a beígért sötételf osztag nem szegez kést a hátának.
Ezzel meg is indult halkan fütyörészve. A másik kettő pedig gyűlölködő pillantásokat váltva utána. Három nap alatt elérték a kereskedő által megjelölt helyet. A mindent beborító tejfehér ködben az utolsó pár száz métert már szellemként lopakodva tették meg. Aztán egyszer csak a ködből előtűnt a torony, ami minden kétséget kizáróan az a torony volt. Előtte a földön egy fiatal nő hevert, halkan zokogva. Arben szinte eszét vesztve rohant oda hozzá, de amikor megérintette, a nő teste hullámozni kezdett és hamarosan egy hatalmas ork nézett fel törött fogaival szélesen vigyorogva a férfira.
- Nocsak, nocsak... a vendégek visszatértek szerény hajlékomba... - hallották meg mind a hárman a gyűlölt hangot. A varázsló is előlépett a ködből, és az orkok is gyűrűbe vonva mindhármukat.
- Add vissza a húgomat! - ordított rá Arben a dühtől remegve. A varázsló erre elmosolyodott.
- Ne haragudj, de a feleségem nem igazán jón elő mostanság. Tudod ez a ködös idő rossz hatással van a terhességére...
A félelf ekkor szinte őrült dühvel támadt rá, nem is törődve vele, mi lesz a következménye. Ekkor felbolydult minden, és kardok csapódtak egymásnak. Arben próbált utat vágni magának a varázslóhoz, de mintha minden egyes levágott ork helyébe két új lépett volna. Vyserának sem állt jobban a szénája. A kardja sötét éhséggel szomjazott a vérre, mintha csak gazdája éhségére rezonálna, de itt túl sok volt az étel, még egy éhező falunak is. Hamarosan egymás mellett kötöttek ki és vállvetve küzdöttek. Mintha egy harcos tudat lettek volna két testben. Arben kigáncsolt egyet, aki amint kiesett a ritmusból, Vysera pengéének hideg csókját érezte a torkán, és így folytatódott ez hosszú percekig.
- Átkozott félszerzet! - hallották meg a varázsló sólyomszerű dühös rikkantását, mire a csata mintha megfagyott volna. Mindenki arra fordult. Rastoff egy kicsiny zacskót tartott a kezében és elégedett mosollyal méregette.
- Tudod, jobban kéne vigyáznod a dolgaidra barátom... Most pedig ide Arben húgát és vedd le rólunk ezt a nyavalyás átkot!
- Még mit nem! Elég, ha egyikőtök meghal és a többi követi a sírba... - sziszegte, pálcáját a kicsi alak felé fordítva.
- Ne!- sikoltotta Vysera. Érezte a mágia megelevenedését, és tudta mit jelent ez, mind meg fognak halni. Ekkor valami mélyen megmozdult benne, valami, ami ősi volt és kegyetlen, valami, ami élni akart. Valami, ami ki akarta tárni a szárnyait és felreppenni az égre. Valami, ami belakott volna az orkok húsából, hogy aztán kincsein elégedetten elnyújtózzon....

Égő hús émelyítő bűze... Felnyitottam ólomsúlyúnak tűnő szemeimet és körbenéztem. Minden lángokban állt. Narancsvörös lángok táncoltak mindenfelé. Zavartan vontam össze a szemöldököm, és kezeimmel árnyékoltam a szemem védve őket a ragyogó fénytől. Aztán megláttam a csontvázat. Olyan volt, mint egy megolvadt viaszszobor, a bőr és az izmok ráolvadtak a csontjaira és mint egy massza, de még mindig állt.
Valaki megfogta a karom és igyekezett talpra állítani. Felnézve a pillantásom találkozott Arbenével. Láttam a szemén a távolságtartást, de azt már megszoktam benne. Ő legalább annyira gyűlölt, mint én őt. Azonban tudtam, hogy vele kell mennem, de hogy honnan? Fogalmam sincs... Belekapaszkodtam a kezébe, de amikor talpra rántott majdnem összecsuklottak alattam a lábaim. Szinte semmi erő nem volt bennem... Mi történt vajon? Meg akartam kérdezni, de a torkom olyan száraz volt, akár napsütötte sivatag. Így csak belekapaszkodtam a férfibe legyőzve az undorom, azzal győzködve magam, hogy legalább ő is annyira undorodik ettől, mint én, hogy rossz érzés neki, hogy engem kell vontatnia. Ez némileg megnyugtatott. A torony mögé húzott, átvágva sok lekaszabolt és elszenesedett hullán. A torony már nem volt teljes. A nagy része széthullott, láttam olyan orkokat is, akiknek törmelék zúzta be a fejét. Minden esetre a törmelékkupac mögött megláttam Rastoffot és a gyönyörű nőt, akit még csak egyszer láttam, mégis ismerősnek tűnt. Rájöttem azért, mert az arca olyannyira hasonlított Arbenére, csak még sokkal törékenyebb volt annál.
Amikor odaértünk, a férfi elengedett és a karjába kapta a húgát. Láttam a könnyeket mindkettejük szemébe, és hányingerem támadt. A boldog szerető testvérek! Nah persze... Szánalmas gyengeség az egész! De akkor mégis, miért olyan szép a boldogság az arcukon? Egy fenéket, már lassan úgy gondolkozom úgy, mint ők? Itt az ideje eltűnnöm.
- Meghalt? - kérdeztem olyan recsegő hangon, amit még én is alig ismertem meg. A törékeny lányka felsikoltott, amikor meghallotta a hangom és rémülten bújt a bátyja háta mögé.
- Igen. Nem emlékszel? - kérdezte Rastoff közelebb lépve. Én csak megráztam a fejem, mert nem bíztam a hangomban.
- Ne engedd, hogy a közelembe jöjjön, kérlek vidd el innen... - zokogta a lány. Dühösen rápillantottam, de a dühöm abból táplálkozott, hogy fájtak a szavai, jobban, mint a sok seb, amit az orkok pengéi ejtettek a testemen. A pillantásom találkozott Arbenével és akkor rájöttem valamire. Nem gyűlöltem. A harcban szinte a tükörképem volt, a tökéletes ellentétem, mégis valahogy úgy kiegészített, mint senki más. Majd vetettem egy pillantást a félszerzetre is, akinek egyik gyapjas lábáról a lángok leégették a nadrágot, de még mindig pajkos arccal a hasát simogatva magához szorította a zsákmányolt zacskót. Soha nem tett megjegyzést rám. Megtanította a felszíniek nyelvét, és soha nem utalt rá mi vagyok, soha nem éreztette velem a másságomat, amivel úgy szeretett kínozni még az anyám is. Hideg rémület szorította össze a lelkem, amikor tudatosult bennem, hogy valamilyen szinten kötődöm ehhez a két alakhoz, és nem csak a minket összekötő átok miatt.
Egyszerűen csak sarkon fordultam és botorkálva elindultam messze, olyan messze, hogy elfeledjem milyen megnyugtató volt egy átbeszélgetett éjszaka Rastoffal, vagy a harc Arbennel. A félszerzet hamar beért, ami azt hiszem elég ékesen bizonyítja mennyire gyenge és esetleg voltam.
- Hová mész Vysera? - kérdezte lihegve.
- El. Az átok nem köt. Örülj, hogy meghagyom az életeteket! - tettem még hozzá. A hangom azonban nem fenyegető volt, hanem száraz és krákogó.
- Ezt nem mondhatod komolyan! Már te is a csapat része vagy úgyhogy verd ki abból a fekete koponyádból ezt az őrültséget!
Elkapta a kezem pici mancsával, mire automatikusan támadtam. Hiába voltam lassabb a szokásosnál, a pengén így is elég hamar a torkát cirógatta már.
- Menj vissza.
- Nem. Úgysem teszed meg. - Furcsa volt, de nem láttam kétkedést a szemében. Valóban nem akartam megtenni, de már csak ezért is meg kellett tennem. Nem volt szükségem rájuk. Nem akartam ezt. Nem akartam kötődni senkihez. A kötelék gyengeség, a barátság csalás és szemfényvesztés. Először óvatosan húztam végig a pengét a torkán, hogy legyen ideje hátra lépni, de én léptek hátra, amikor az első vérgyöngysor kibuggyant a saját nyakamon. A földre dobtam a kardom és dühösen felordítottam. Mintha egy sárkány üvöltése visszhangzott volna végig a ködös pusztaságon, aminek puha fehérségét hátborzongatóvá tette a lángok narancsos fénye.
Hamarosan Arben is megjelent, kart karba öltve remegő húgocskájával. Az ő nyakán is vékony vágás húzódott. Szavak nélkül is értettük egymást, még nem volt vége...

A négy utazó az éjszaka leple alatt érkezett. A legkisebb óvatosan bekopogott az ajtón, mire az kitárult. Pár másodperc csend, majd öblös nevetés, aztán fatörzs méretű karok rántották be az ajtón és emelték magasba a félszerzetet.
- Gyertek csak be barátaim.
A hang gazdája kilépett az ajtón, maradék három kalandor pedig fölnézett, majd még feljebb és még feljebb. Vysera és Arben sem volt éppen kicsi, de a jó 2 m 20-30 cm-es kétajtós szekrény méretű férfi arcába még ők is csak kicsavarodott nyakkal tudtak felnézni. Végül egy szó nélkül bemasíroztak. A barbár akár valami jó háziasszony, hamar megterített és finom ételekkel kínálta meg őket. Egyedül volt a kedves kis faházban, az elképesztően gyönyörű kert közepén. Rastoff már mesélt a többieknek öreg barátjáról, a különös barbárról, aki a hegyekben élt egyedül és azzal foglalkozott, hogy különféle gyógynövényeket termesztett és hasonlók, emellett valami erdei istenség papja volt.
A különös négyes már jó egy éve járta a világot olyan varázslót, mágust, papot, vagy bárki mást keresve, aki leveszi róluk az átkot, de eddig nem találtak ilyet. A félszerzet mintegy utolsó reményként azt javasolta, jöjjenek el régi barátjához.
A vacsora alatt csak a házigazda mesélt, az utazók éhesen falatoztak. Azonban amikor végeztek és leültek a kandalló elé Rastoff vette át a szót.
- Ne haragudj Meor, amiért csak így rád törünk, de szükségünk lenne a segítségedre. - és a félszerzet alaposan elmesélt mindent az átokról, ami már lassan másfél éve rajtuk volt. Amikor befejezte az óriás termetű férfi hosszú ideig csak csendben ült, majd kérte, hogy had nézze meg a jelet, ami mind a háruk karján ott volt. Először a félszerzetét vette szemügyre, aztán Arbenét, majd a csuklyás alakhoz lépett.
- Ideadná a kezét hölgyem? - kérdezte kedves mosollyal és a kesztyűbe bújtatott kar felé nyúlt, ami villámgyorsan eltűnt a köpeny egy ráncában.
- Nem. - jött a jégnél is hidegebb válasz.
- Vysera kérlek! Hátha tud segíteni! - nézett rá elkínzottan Rastoff. Az alap egy ideig csak ült, aztán szép lassan lehúzta a kesztyűt... A barbár becsületére legyen mondva éppen csak a szeme kerekedett el egy kicsit, amikor felé nyúlt az ébenfekete kecses kar. Finoman fogta meg, mintha törékeny lenne és szemügyre vette a finom fehér vonalakat rajta.
- Hmmm... azt hiszem van egy ötletem. Minden esetre hajnalban majd kapcsolatba lépek az Istenemmel is, hátha ő tud segíteni. Addig is a vendégeim vagytok, van két szobám, egyik az uraké lehet, a másik a hölgyeké, ha ez így megfelel...
- Nem! Én nem alszom egy szobában ezzel a szörnnyel! - vágta rá hisztériás hangon Lasila. A maszkos arc még felé sem fordult. A nő egyszerűen felállt.
- Övé az egész szoba, nekem nincs szükségem rá. Reggelre itt leszek. - Azzal egyszerűen kisétált az ajtón. Arben fölállt, hogy a húga helyett is bocsánatot kérjen, de az órás leintette.
- Had beszéljek vele én. - mondta, mire a másik vonakodva bár, de biccentett. Meor kipréselte hatalmas testét az ajtón. Nem kellett sokat keresgélnie a holdfényben könnyedén megtalálta a sötét alakot. A pavilonban állt a kert közepén. Olyan volt, akár a fény hiánya a sötét köpenyében a színpompás virágok és az ezüstös holdfényben fürdő kert közepén. A hatalmas férfi óvatosan odalépett hozzá és pár percig meg sem szólalt, csak nyugat felé bámult akár a nő. Nem látta a másik arcát, mert még azt is maszk takarta, így olyan volt, mintha egy különös szobort akarna megszólítani. Aztán erőt vett magán, mert Rastoff régi jó barátja volt, és tudta mit kell tennie, hogy ez a veszélyes nő eltűnjön a barátja életéből.
- Tudod hogy kerültem ide? Elszöktem otthonról. Gyűlöltem a harcot és a háborút, úgy éreztem megöli a lelkem. Egyedül alapítottam ezt a helyet, mindent beültetve virágokkal, ezekkel a csodálatos lényekkel. Gondozom őket, vigyázok rájuk, ők pedig meghálálják a törődést...
- Nem.
- Tessék? - kérdezett vissza meglepetten a férfi. A vörös-fekete maszk felé fordult.
- Nem, nem érdekel a történeted. Vedd le rólunk az átkot, és nem látsz többet.
- Ez nem volt valami kedves... én segítek nektek, erre te...
- A segítségért meg lesz a fizetséged, ne aggódj emiatt.
- Honnan tudod, mit kérek fizetségül?
- Nem tudom, de nem is érdekel. Kérj és megkapod, ennél többet nem tudok ajánlani és nem is akarok.
- Rendben, azt kérem fizetségül, hogy mutasd meg az arcod.
Jó pár percig néma csend volt, a barbár már azt hitte valóban egy szoborral beszélt eddig, olyan mozdulatlanul állt a nő. Aztán a kesztyűs kezek felnyúltak, hátratolva a csuklyát, majd óvatosan levéve a maszkot. Pár pillanatig ismét csend volt. Meor csak bámult. Arc egyszerre volt gyönyörű és rémisztő. A fekete bőrnek az ezüstös fény csillámló derengést kölcsönözött, a sárga szemekben pedig kegyetlen intelligencia csillogott. A vörös fonat is előbukkant, ami valóban lenyűgöző mennyiségű hajat tartott kordában.
- Azt hiszem ez megérte, hogy segítsek nektek. - A nő zavartan összeráncolta a szemöldökét, majd elfordult.
- Akkor csináld. - vetette még oda a válla fölött.
- Megtennéd, hogy velem jössz? Szeretnék mutatni neked valamit.
Válaszra sem várva magabiztosan megindult. Vysera nem követte, ingerülten hagyta, hogy rájöjjön az öntelt óriáshím, az önteltségére. Ő bizony nem fogja követni! A buta bókjaival együtt elmehet az alsóbb-síkokra! A kert végében jött rá a férfi, hogy egyedül van és visszafordulva még egyszer intett a nőnek. A félsárkány sóhajtott egyet és emlékeztette magát, hogy talán ez a szerencsétlen meg tudja őket szabadítani az átoktól. Kényszerítette magát, hogy kövesse a hatalmas alakot a sötétben.
Az erdő takarásában egy kicsi ágyáshoz értek, amiben kórószerű csúf virágok nőttek. Betegesnek és satnyának tűntek, feketék voltak, kicsi virágokkal és furcsán kicsavarodott szárral. Az óriás lehajolt és letépett egyet majd a nőnek nyújtotta, aki csak egy pillanatig habozott, majd átvette a csúf kis kórót.
- Szagold meg. - A féldrownak fogalma sem volt mire megy ki a dolog, így megtette. Az illat majd letaglózta. Olyan finom, éterien könnyed és lágy volt. Édes, mégis fűszeres, olyan leírhatatlanul mennyei aroma, amilyet még soha nem érzett.
- Ohh... - csak ennyit tudott kinyögni.
- Elsőre azt hinnéd, valami gaz, igaz? Pedig attól még, hogy nem hasonlít a leggyönyörűbb rózsához, lehet legalább olyan értékes, mint az, sőt értékesebb. Ez a kis növény olyan titkot hordoz magában, ami gyönyörűvé teszi, habár nem úgy, ahogy a többi virág gyönyörű. Ennek itt más a különlegessége.
Mialatt a férfi beszélt a félsárkány sötét arcáról még varázslattal se lehetett volna levakarni a cinizmust és az öngúnyt.
- Ezt most komolyan gondoltad? Csak mert igazán nem kell erőltetned magad ilyen szemenszedett hazugságokkal. Amíg nem szeded le rólunk az átkot nem foglak megölni, nem lenne logikus, és pedig felettébb gyakorlatias vagyok, híd el.
- Nem, te üres vagy.
- Tessék? - kérdezett vissza vagy öt perc késéssel a nő.
- Ismerem azt a jelet, ami a karotokon van. Ez egy nagyon alattomos és kegyetlen varázslat. A legtitkosabb vágyaidat fordítja úgy ellened, hogy felcsillantja őket előtted, de csak azért, hogy rájöhess, soha nem kaphatod meg őket igazán, csak ezáltal a varázslat által...
- Hazudsz! - sziszegte a nő, de a másik még nem fejezte be.
- A te karodon volt a főjel, az köti a többieket. Ha te elengeded őket vége a varázslatnak. Azért nem halt meg a varázslóval együtt, mert már te vagy az, aki fent tartja. Azzal, hogy szükséged van Rastiffra és Arbenre, magadhoz láncolod őket, összekötöd az életeteket.
Pár pillanatig a düh harcolt valami egészen más arcra illő érzelemmel a nőben, majd egészen halkan megszólalt.
- Hogy szüntessem meg?
- Hajnalban elmegyek imádkozni, gyere velem és elmondom.
Többet nem szólt, csak magára hagyta a nőt a nyamvadt kis virágot ágyása mellett és visszatért a házba. Vysera leült egy kis fűfoltra és csak ült ott egész este. Próbálta ellazítani az elméjét, próbálta felfogni ezt az egészet. Reggelre már nem maradt benne más, csak harag, harag, amiért ilyen gyenge. Reggelre meghozta a saját sötét döntését, és óvatosan a hajfonatába tűzve a kicsi fekete virágot megindult vissza a ház felé.
Meor már ott várt rá az ajtóban és ketten indultak meg a pavilon felé. A férfi átadott neki 4 üvegfiolát, azt mondta ajándék, majd hosszasan imádkozott az istenéhez, azután különböző gyógynövényekből kört rajzolt és a közepére ültette a nőt.
- Oh uram, törd meg eme átkos köteléket, segíts feloldozni ezt az eltévelyedett lelket, hogy megszüntesse azt a béklyót, ami másokat hajthat a pusztulásba! - kitárta az erdő felé a karjait, ez volt a jel. Vysera tette, amit mondott. A tőrrel átvágta a gyíkot a bőrén, és a magányra gondolt, próbálta elhitetni magával, hogy az a legjobb. A gyík elszürkült, és valami mintha mellbe vágta volna. Négykézlábra rogyott és hosszasan csak nagy nehezen kapott levegőt.
A házban ugyan ebben a pillanatban ébredt fel a két férfi is. Egymásra néztek, és még a félszerzet arcán is valami ünnepélyes komolyság ült. Villámgyorsan öltözni kezdtek.
Eközben Meor odalépett a finoman remegő nőhöz. Aztán csak arra eszmélt, hogy a hideg penge átvágja a torkát, majd a csontig. Második szájként nyílt ki a vöröslő sebhely, vérrel hintve be az imádságra használt pavilont. A nő csendben nézte, ahogy megüvegesedik a férfi szeme. Aztán letérdelt mellé és halkan a fülébe suttogott.
- Tudod, tudtál valamit, amit sajnos nem adhatsz tovább...
Aztán a kiömlött vérhez lépett és írni kezdett a fehér kőre...
Amikor a két férfi kiért a házból, már messziről látták, hogy valami nem stimmel. Odarohantak a pavilonhoz, és hamarosan megtalálták Meor holttestét, majd a kőre írt szavakat. A viszont látásra hímek! Azok egymásra néztek, valami csendes szomorúsággal a tekintetükben.
- Tudod, azt hittem megváltozott. - mondta Rastoff szomorkás hangon.
- Hiába tartod magad mellett a nagymacskát, ha leveszed róla a láncot, ugyan úgy gyilkolni fog. A vadállatokat nem lehet megszelídíteni. - válaszolt csendesen Arben. Magának sem vallotta be, de ő is egészen kezdte megkedvelni sötét társukat. A gúny és a gyűlölet álarca alatt olyan régi sebek húzódtak meg, amikért csak sajnálni tudta, a gyűlölete már rég elszállt.
- Kíváncsi vagyok, milyen lett volna ha nem annak születik, aminek... - tette még hozzá a félelef.
- Nos azt hiszem szegény öreg Meor jobban járt volna... - csóválta meg a fejét szomorkásan Rastoff. Aztán visszaindultak a házba, hogy felébresszék Lasilát, elvégre ideje volt indulni, nagyon is.

Hosszú ideig csak bolyongtam erdőn-mezőn át. Kerestem valamit, amin levezethetem a haragom. Folyamatosan csak annak az átkozott barbárnak a szavai visszhangoztak a fejemben. Bizonyítanom kellett, főleg magamnak. Bebizonyítani, hogy hazugság az egész, hogy még mindig az, vagyok, aki régen voltam.
Ahogy teltek-múltak az évek a szívem egyre hidegebb lett. Majdnem huszonöt évig éltem mások halálból. Gyarapodtam tudásban, nyelveket tanultam, bejártam sok vidéket, habár nem éppen kalandozási céllal. Azért utaztam, hogy megöljem azokat az embereket, akiknek a fejéért eleget fizettek. A vérben fürödve, kielégítve a kardom éhségét az önbizalmam kezdett visszatérni. Kezdtem elfeledni azt a butaságot a barbárral, csak az illat emlékeztetett rá mindig, amit magamon viseltem, mintegy emlékeztetve magam a gyilkosságra, ami megszabadított az őrülettől. De minden mást elfeledtem, mer feledni akartam. Visszatértem a magány ölelésébe, aki születésem óta egyetlen hű társam volt, és ott biztonságban éreztem magam. Egyedül nincs bonyodalom, ilyen egyszerű az egész. Nem kell alkalmazkodnod senkihez, nem kell meghajolnod mások akarata előtt. Jó volt ez így, szerettem ezt. A kettévágott tetoválás csak egy seb maradt a sok közül, nem volt már többé semmi jelentősége. Nem beszéltem az emberekkel, csak annyit, amíg átadták a pénzt és elmondták kit kell megölnöm. Szép és könnyed évek voltak, de nem tartottak sajna sokáig, semmi jó nem tarthat nagy bánatomra örökké...

Sötét árny suhant végig a tájon, mintha a halál szelét hozta volna magával. A leány aggódva riadt fel álmából. Meztelen talpa szinte semmi zajt nem csapott, ahogy leosont a lépcsőn megnézve, hogy vajon az apja még mindig ébren van-e, hogy ő adta-e ki azt a különös hangot, ami felébresztette a gyermeket.
Odalent égett a mécses, az apja pedig az asztalra borulva aludt. Tudta, hogy dühös lesz, ha felébreszti, de annyira félt valami megmagyarázhatatlan balsejtelemtől, hogy muszáj volt felébresztenie.
- Papa... apácska. - érintette meg óvatosan a férfi vállát, az azonban nem mozdult. A kislány rémülten látta, hogy valaki vörösbort borított az apja értékes feljegyzéseire, amiket minden este nézegetett. Megpróbálta letörölni róluk, mire megcsapta az orrát a szag... nem a bor illatáé volt, de hirtelen nem ismerte föl mi ez... eszébe jutott az este, amikor apja elvágta a kedvenc báránya torkát, mert nem volt mit enniük, eszébe jutott az éjszaka, amikor megellett a tehén... Sikoltva lépett hátrébb, pici kezeit vér fedte be. A pultra tekintett, amin rongyot szorítva az anyja feküdt, hasonlóan mozdulatlanul. Gömbölyded gyermekarcán kövér könnycseppek folytak végig. Ekkor megmoccant egy árny a sarokban és előlépett. A kislány felnézett a magas alakra, de egy maszk nézett vissza rá, egy vörös-fekete maszk kecses aranycirádákkal.
- Ki vagy te? - kérdezte szipogva a kicsi.
- Én vagyok a sötétség, és te ki vagy gyermek?
- Aaa-calla. - motyogta zavartan. Kristálykék szemei hatalmasra tágultak a rémülettől, az írisze arany pöttyökként tükrözte vissza a lámpák fényét, vagy talán tényleg arany pettyek tarkították azt a szemkápráztató szépséget?
- Ő lenne az apád, az pedig az anyád? - bökött a köpönyeges alak a kép fekvőre. A kisleány csak biccentett. A maszkos először a nőhöz sétált, megnézve egyszerű barna haját és sötét bőrét, majd a szőke pocakos férfit is szemügyre vette. Aztán mintha valami kisállat lenne, végigsimított a leányka hollófekete fürtjein.
- Tévedsz, ők nem a szüleid... - aztán egy pillanatnyi hallgatás után folytatta. - De mit szólnál, ha most velem jönnél?
- Én?
- Miért, látsz itt mást is? - kérdezte gúnyosan a magas alak.
- Én... én nem. Mármint, igen, szívesen veled megyek.
Egy kesztyűs kéz fogta át a parányi fehér kacsót, és valami halk gyászindulót fütyörészve Vysera kisétált az utolsó megbízatásáról.

Acalla különös gyermek volt. Hamar rájöttem, hogy elf, és abban is biztos voltam, hogy nem az a két kapzsi kereskedők voltak a vér szerinti szülei, akiket megöltem azon az éjszakán. Igazából nem tudom, miért hoztam magammal... Talán igaza volt annak a nyavalyás barbárnak, és 25 évnyi magány után vágytam egy kis társaságra. Az emberek azonban kitaszítottak, olyan messzire kerültek, akár egy fertőző beteget. Amikor viszont azokba az aranypettyes kék szemekbe néztem, nem láttam bennük ítéletet. Így hát magammal vittem a lányt. Hazaérve, már őrültségnek tartottam, és úgy gondoltam felveszem a pénzt a munkáért, aztán elteszem láb alól a lánykát is. Aztán az utcán az egyik rivális vadász rám támadt, ráadásul nem volt egyedül. Még alig két éve űzte a mi szakmánkat, így könnyedén elintéztem, azonban a fiú aki vele volt elgondolkodtatott, a tanítványa volt ugyanis.
Amikor beléptem a szűkös lakásomba és megláttam az ágyamba alvó parányi alakot egy őrült és kellemesen abszurd gondolat vert gyökeret az agyamban. Kacagnom kellett olyan elvetemült volt. A kacagásra Acalla felébredt és álmosan dörzsölgetve a szemeit rám nézett.
- Mi történt? - kérdezte még fátyolos hangon. Odasétáltam és leültem az ágy szélére. Levettem a csuklyám, majd a maszkom is.
- Szerinted csúnya vagyok, kicsi lány? - kérdeztem semleges hangon. Az arcom felé nyúlt, majd meggondolta magát, a keze visszaesett az oldala mellé.
- Miért lennél az? - kérdezett vissza őszintén, és ezzel megúszta. Így lett egy tanítványom...

A két nő szorosan egymás mellett fekve hevert a ház tetején, várták, hogy a férfi visszatérjen. Tudták mikor jár bordélyba, tudták melyik nőket fogják neki kijelölni erre az estére. Tudták mi a kedvenc étele, ami a biztonság kedvéért mérgezetten várta az asztalán, de egyikük sem akarta megvárni, hogy az végezzen vele, az nem lett volna olyan jó móka...
Ekkor néztek egymásra, mintha mind a két koponyában ugyan az a gondolat öltött volna testet. Egyszerre álltak föl, mint akiket rugón húznak és majd azonos kecsességgel indultak meg ellenkező irányba. A célszemély ekkor fordult be a sarkon, már látta az ajtónállóit, habár kicsit ide-oda dülöngélt a világa, ráadásul még két természeti kincsekkel bőven ellátott fehérszemély is csimpaszkodott a karjába. Nem is vette észre, mikor tűnt fel a gyönyörű nő előtte, de amint meglátta, máris módosított borgőzös elméje, meg valami lentebb elhelyezkedő szerve a mai este programján.
- Üdvözöllek szépségem... - ment, illetve dülöngélt közelebb tetőtől talpig végigmérve a hollóhajú habfehér bőrű kecses elf nőt. Azt rámosolygott, azonban a mosoly csak művészi vonású ajkaira ült ki. Kék aranypettyes szeme hideg maradt, akár a legdermesztőbb jeges tenger. A férfi észre sem vette, hogy a két nőcskéje, óvatosan kibújik a karjából és futva megindul ki az utcából. Ő csak a hollóhajút figyelte. Majd közelebb botorkált, hogy átölelje. Ekkor érezte, hogy valami oda nem illő csusszan be a gyomrába. Vett egy mély levegőt, hogy az őreinek kiáltson, akik alig néhány lépésnyire álltak tőle. Most amikor odanézett nem látta őket, illetve elhomályosuló tudata még felfogta hogy a két hatalmas kupacban a valamikori őreit ismerheti fel, aztán feljebb nézett. A két test között egy magas alak állt, a csuklya takarásából pedig egy narancsos villanást látott még, aztán többé semmit.
Acalla odasétált a mesteréhez. Felnézett a másik nőre, aki majd jó 15 cm-rel túlnőtt rajta. A jól ismert maszkon néhány vércsepp tarkállott. Finoman felnyújt és letörölte őket, majd lenyalta a vért az ujjáról.
- Nos azt hiszem ideje elmennünk a teljes pénzért...
- Igen. - hagyta rá a másik. Letörölte a kardját az egyik őr köpenyébe, majd szembe fordult a házzal, levette az arcáról a maszkot, aztán... a torkából tomboló lángok törtek elő éhesen kapva bele a tolvajvezér házába. Vett egy mély levegőt és kissé megtántorodott, de Acalla hamar ott termett és megtámogatta. Még bedobálták a testeket a lángoló házba és megindultak kifelé...
Pár óra múlva már mind a ketten a kicsi házban ültek, ahová akkor vonultak vissza, ha éppen nem dolgoztak, de hát elég kevés időnként. Vysera a pengéket élezte Acalla pedig az ágyon kinyújtózva játszadozott a pénzes erszénnyel.
- Tudod, néha annyira unalmas ez az egész... - kezdett bele óvatosan abba, amit már hosszú ideje meg akart beszélni a mesterével. A másik nő felé fordította obszidiánszín arcát, de nem szólalt meg, így a fiatal elf folytatta. - Mit szólnál, ha valamelyik este elmennénk mi is szórakozni? Belevetnénk magunk egy kicsit az éjszakába, kiélvezve a gyönyöröket, amiket nyújtani tud...
- Menj csak. - hagyta rá nyugodtan a másik nő, és tovább élezte a pengéket. Acalla egy pár percig hallgatott, majd vonakodva hozzá tette.
- Azt szeretném, ha te is velem jönnél... - Kíváncsian leste a másik arcát, de az mintha csak egy ébenfából faragott maszk lett volna, hasonlatos ahhoz, amit oly gyakran viselt, hideg és kiismerhetetlen.
- Még átgondolom. - szólalt meg idő után a félsárkány, és a másik tudta, hogy egyenlőre kár több szót pazarolni erre az egészre. Neki azonban már megvolt a terve...
Egy tíznap múlva ismét a kicsi lakásban üldögéltek, amikor valami óvatosan kopogott az ajtón. Vyserának egy pillanat alatt a kezében termett a tőre, de a másik nő csak intett neki és odasétált az ajtóhoz. A két férfi hamarosan belépett a pici szobába. Óvatosan felmérték a terepet, a félsárkány olyan mozdulatlan volt, hogy a pillantásuk csak átsuhant fölötte. Mind a ketten magasak voltak, angyali kisfiús arccal, hosszabb göndör hajjal, és valami kellemes kölnivel behintve. Azonban a kölnijük csak ócskaságnak tűnt amellett a mennyei illat mellett, ami belengte az egész szobát.
- Mi ez az egész Acalla? - állt fel végül Vysera a fiatalabb nőre tekintve.
- Nem akartál eljönni velem kikapcsolódni, tehát gondoltam elhozom neked ide a kikapcsolódást. - mosolygott angyali ártatlansággal. Aztán odalépett az egyik férfihez és megcsókolta. Az élvezte a gyönyörű elf csókját és hamarosan viszonozta is. Acalla azonban elhúzódott és a még mindig összeszűkült szemmel figyelő mestere felé nyújtotta a kezét. Pár percig nem mozdult semmi, mintha a világ is megdermedt volna, aztán a félsárkány óvatosan odasétált. Az elf óvatosan kifűzte súlyos köpenyét és levette róla. Alatta egy az övéhez hasonló testre simuló kényelmes bőrruha volt, ami nem akadályozta a mozgást. Az is fekete volt, de csak addig tűnt feketének, amíg az ember nem látta a viselője valóban fekete bőrét mellette, utána már inkább barnásnak tűnt. Az egyik férfi átvette a köpenyt és leterítette a szék karfájára, de közben váltott egy aggodalmas pillantást a társával. A gyönyörű elf már járt a főnöküknél, és velük is beszélt, hogy mit tegyenek, de most, hogy látták a rémálmok egyik lényét, a profizmusok meg-megingott. Az egyikük mégis rászánta magát arra, amit megbeszéltek. Odalépett Acalla mellé, és megcsókolta a lányt, majd a sötét bőrű nőt is. Ezalatt az elf mestere mögé lépett és óvatosan elkezdte kifűzni a ruha szíjait, a tőröket is egyesével óvatosan kihalászva a tartójukból. Közben a férfi rájött, hogyha lehunyja a szemét, és csak végigsimít a nemes vonásokon, és belélegzi a mennyei illatot, akkor nem is olyan vészes a dolog... Azonban nem ment így örök ideig és amikor véletlenül felnyílt a szeme közvetlen közelről bámult bele az idegen sárga szempárba. Nem tehetett róla, felszisszent. Vysera dühösen hátralépett, és visszakézből pofon vágta a férfit. Szidta is magát a kis nőieske pofonért, de a teste még lángolt a vágytól, és ez a haraggal keveredve elködösítette az elméjét.
- Sa.. sa... sajnálom... - nyögte ki végül a férfi, lassan hátrálva, míg a háta a falnak nem ütközött.
Kifelé. - közölte a féldrow, mire több nem is kellett nekik, rohantak ki, féltve az életük. Acalla megvárja, amíg eltűnnek a lépcső alján, majd hevesen dobogó szívvel visszament a szobába. A mestere az ágyon ült, feszesen egyenes tartással, még maszkszerűbb arccal, ami valahogy furcsa kontrasztban állt félig kibontott ruhájával és itt-ott összeborzolt hajával.
- Vysera én...
- Nem érdekel. - vágott közbe a másik nő. Szokottan kifejezéstelen hangjában most rosszul leplezett fájdalom bujkált. A tanítvány úgy érezte megszakad a szíve. Ez a nő volt az ő világa. Ő nevelte föl és adott célt a életének. Jól emlékezett a véres éjszakára, amikor eljött érte és magával vitte. Emlékezett a két kereskedőre is, akik visszatekintve valóban nem lehettek a szülei. Vysera megszabadította tőlük, és megosztotta vele az életét. A fiatal elf viszonozni akarta ezt valahogy. Amikor látta néha a magányt megcsillanni a másik szemében, a terve egyre inkább testet öltött, de rájött elrontotta. Azt hitte ha eleget fizet, azok a balga férfiak majd ügyesek lesznek és elfeledtetik azt a hiányt a mesterével is, amiért néha ő is eljárt hozzájuk. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen taszító lesz nekik a most csendesen ücsörgő nő. Ő soha nem látta csúnyának. Más volt, mint ők, de a maga különös módján éppen olyan gyönyörű. Emlékezett az első estére, amit itt töltött, amikor a másik megkérdezte tőle, hogy csúfnak találja-e. Akkor őszintén válaszolt, és csodálata egyre csak nőtt az együtt töltött idő alatt. Neki fájt a hideg páncél, amit mestere a mássága miatt maga köré épített. Óvatosan leült mögé az ágyra, mire a másik még mindig nem moccant, rá se nézett, még a pillája sem rebbent. Lassan nekilátott kibontani a haját. Minden kiszökő szállal erősödött az az illat, amit az elf-lány az otthon illatának tekintett, az a fűszeresen édes és édesen fűszeres virágaroma. Majd amikor a haj forró selyemként borította az ágyat finoman megemelte és kifűzte a ruhát is. Látta már a bőre olvasztott szárnyakat, most pedig őszinte kíváncsisággal simított végig rajtuk. Élők voltak és melegek, akár a selymes bőr mellettük. Óvatosan előre hajolt és végigcsókolta a vonalukat. Érezte ahogy a másik halkan felsóhajt. Ahogy egyre lejjebb és lejjebb haladt a másik hirtelen felállt.
Eddig és ne tovább. - mondta elmélyült hangon. Acalla most azonban nem adta föl, nem ezt a csatát nem veszíthette el. Felállt ő is szájon csókolta a másik nőt....

Emlékszem minden reggelre, a tompa elégedettségre, ami az éjszakákat követte. Emlékeztem rá, milyen érzés, amikor egy másik test bújik hozzád reggel, osztozván a melegben, amit a testetek együtt bocsájt ki magából. Csak figyeltem, ahogy alszik, csöndes elégedettséggel, fekete haja elkeveredett az egész ágyat beborító vérszín tincseimmel. Gyönyörű volt, akár egy kismacska és legalább olyan elégedett is. De ami a leginkább lenyűgözött benne, az az őszinteség volt a tekintetében. Mellettem nőtt fel, látta a lelkem legsötétebb oldalát, és mégsem rémült meg. Olyanná lett, mint én, kíméletlen gyilkossá, de legyen bármily nagy ellenmondás, valahogy megőrizte gyermeki ártatlanságát is. Ő volt az első, akivel megosztottam ily teljesen az ágyam, az egész életem. Osztoztunk a harcban, a szerelemeben.
Azonban a sötét fellegek egyszer úgyis beborítják az égboltot, így volt ez most is. Az idill, a boldogság alig négy évig tartott, ami az én életben röpke édes pillanat volt csupán. Tudtam, hogy Acalla nem csak az én ölelésem igényli, és ez nem is zavart. Többet jelentett annál nekem, hogy bármit is megtagadjak tőle. Ha vágyott másra elengedtem, habár türelmetlenül vártam vissza, az ablak előtt lestem az érkezését. Gyakran le is intettem magam, hogy hagyjam már abba ezt a butaságot, de csak nem sikerült... Aztán az egyik este nem tért haza...
Emlékszem a rémületre, amit akkor éreztem, amikor reggel egyedül ébredtem a hideg ágyban, amikor a kicsiny meleg test nem simult az oldalamhoz. Felpattantam pillanatok alatt felöltöztem és rohantam Láncra vert Oroszlánba, Acalla kedvenc helyére.
Kilépve az utcára a napfény még mindig dühösen támadta érzékeny szemeim. Habár lassan már majd kétszer annyi időt töltöttem a felszínen, mint az alatt, a napfényt mégsem tudtam soha teljesen megszokni. Mélyebben az arcomba húztam a csuklyát és siettem, ahogy tudtam.
Dühösen léptem be az ajtón a bódítószerektől fülledt levegőjű bordélyházba. Megláttam egy ismerős nőt és dühösen rohantam oda hozzá. A ruhája elejénél fogva a magasba emeltem a kicsi asszonyt és pár centiről az arcába bámulva ordítottam.
- Hol van Acalla?!?
- Én... én.. én nem...
Pofon vágtam, olyan erővel, hogy pillanatra azt hittem elveszti az elméletét. Aztán már a tőröm is a kezemben volt és szép fokozatosan vágott egyre mélyebbre a húsos fehér nyakba...
- Ne! Kérek nem bántson! - zokogta a nő. - Elmondok mindent, amit tudni akar!
A földre hajítottam, és lenéztem rá. Az aggodalom viaskodott bennem a vérszomjjal.
- Vezessen hozzá. - A nő vetett rám egy rémült pillantást, majd megindult felfelé. Benyitott egy szobába, majd elrohant. Engem nem érdekel mit tesz, csak beléptem. Az ajtóban azonban mozdulatlanságba dermedtem. Az ágyon ott feküdt ő, de bárcsak ne láttam volna. Ki akartam kaparni a saját szemeimet, hogy ne kelljen látnom. Mint egy élőholt, akiket Lloth papnői oly könnyedén idéztek meg, úgy sétáltam oda. Az arcán rémület ült, aranypettyes kék szemei megüvegesedtek. Hófehér bőrét véraláfutások szabdalták. És az majd egész meztelen testét valami undorító fehér nyálkás anyag borította, tudtam mi az, de vágytam a tudatlanságra. A csuklóját eltörték a belső combján mély vágás futott végig, a lába pedig természetellenesen szét volt feszítve...
A világ furcsán homályos lett, mintha köd ereszkedett volna rá.. Az arcomhoz kaptam, hogy talán teljesül a vágyam és megvakulok, hogy ne kelljen látnom, de csak valami furcsa nedvesség csorgott végig a bőrömön. A kezemre néztem, majd ismét megtöröltem a szemeim. Könnyek? Ilyen lenne, ha valaki sír? Soha életemben nem sírtam. Habár még csak hatvanhat esztendeje éltem, de ennyi idő alatt ezeddig soha nem sírtam. Most sem bírtam, megőrjített volna, ha engedek neki. Megfogtam a kardom és az övét is, ami a sarokba támasztva hevert és bosszúra indultam, véres bosszút fogadtam.

A nőt tetőtől talpig vér borította. Nem volt rajta egy tenyérnyi szabad felület, leszámítva a szemeit és a száját, habár még az ajkára is kenődött egy kevés vér. Hosszú hajába is beleszáradt néhol, habár mivel a színük azonos volt, nem lehetett megállapítani ebből mennyi haj és mennyi vér. Körülötte halottak hevertek, nők, férfiak, öregek, ifjak... minden korból nemből, rasszból szinte. Voltak, amik csúnyábban meg voltak csonkítva, voltak akiket néhány precíz vágással intéztek el. Az összeset a bordélyból hozta át ide. Ezek mind felelősek voltak az ő haláláért.
Már napok óta nem aludt és nem is evett, csak ölt, a vérszomj volt az egyetlen olyan igénye, amit kielégített. Vallatott, faggatott, kínzott megállás nélkül. Szép lassan akár az alsóbb-síkokról is előszedte azokat, akik felelősek voltak Acalla halála miatt. Amikor lement az elf szobájából először azokat ölte meg, akik a bordélyban voltak. Aztán nekilátott kideríteni ki volt a bűnös. Rábukkant először a közvetítőre, aztán a megbízójukra is. A tetteseket volt a legnehezebb elkapni. Úgy rejtőztek akár patkányok a csatornában. Hatan voltak, ahogy kiderítette. Acalla az egyikükhöz indult, akit magukhoz is felhívott egyszer. A férfi már hosszú ideje az elf szeretője volt, így annak gyanúja nem volt elég ahhoz, hogy elkerülve az egyik védtelen pillanatában bekapott ütést, amitől elájult. Ekkor hívta be a mocsok a barátait, a másik öt rohadékot. Meggyalázták, szép lassan kínozva és törte meg a lányt, aztán pedig megölték. Vysera már a gondolatra is törni zúzni akart. Addig kínozta őket, amíg részletesen be nem vallották még azt is, hogy gyermekkorukban ételt csentek a kamrából...
Azt tartogatta utoljára, aki náluk járt, akinek a képét már látta. Aki megcsókolta, aztán undorodva fordult el. Azt, aki magához csalta Acallát, majd a szívébe mártotta a tőrét. A többiek már a kripta falán csüngtek kasztrálva, de ez még hátra volt, várta, hogy a rémülete olyan nagyra nőjön, ami már kibírhatatlan... várta, hogy a szenvedései a végsőkig fokozódjanak...
Aztán elmosolyodott és belépett az elsötétített terembe, az utolsó áldozathoz...