Rebirth of an angel

És lőn fény....
Nem léteztem és mégis egyszerre voltam jelen mindenhol. Az idő megállt, és mégis őrült iramban süvített el a fülem mellett. A csontjaim átfagytak és elolvadtak a hidegtől... és mindenhol fény volt... én magam voltam a fény...
Ez emlékek ezernyi színnel kavarogtak lelkem kútjában olyan szemkápráztató örvénnyé állva össze, hogy azt hiszem megvakulok... pedig vak voltam eddig is, látó, mégis vak. Már minden világos volt, az is ami eddig sötétségbe burkolózott véges tudatom előtt.
Láttam, ahogy az első kis lény kimászik a vízből a földre... ott voltam, az emberiség születésénél. Mellettük álltam, ahogy kimásztak a bölcsőjükből. A fivéreim és nővéreim voltam, kicsinyebbek és butábbak, de Anyánk kedvéért meg kellett oltalmaznom őket...
A másokkal nem törődtem. A betolakodók érdektelenek voltam számomra, taszított a jelenlétük is, hát nem foglalkoztam velük. Ők azonban szaporodtak és sokasodtak, undorító varázsuk áthatotta Anyám testét. Mikor idősebb fivéreimmel észhez tértünk, már késő volt. Ott voltak mindenhol, anyánktól is egyre jobban elzártak minket.
Fiatalabb anyagiasabb testvéreinkkel gyakran beszéltük, hogy hogyan oltalmazzuk ifjú testvérinket a halandókat, de egy idő után már nem találtunk megoldást...

A gondolatok spirálja őrült iramban száguldott, ezredévek peregtek le a szemem előtt. Voltak idők, amikor közöttük jártam és volt, amikor Danu mellett léteztem sok más testvéremmel, amikor egy voltam vele, mégis individuális. Már emlékeztem, akár az ezernyi újjászületés alatt... Ez azonban más volt. Sokáig szunnyadtam, sokkal tovább, mint szoktam. Valami más volt....
Éreztem, ahogy a fény anyaggá válik, ahogy formálom az univerzum szövetét, vagyis azt a részét, amihez Anyám által hozzáfértem. A testem akartam visszaállítani, de valami nem volt rendben vele... Mocsok volt rajta, undorító mocsok...
A lelkem már elvált Danutól, egész volt, a réginek és újnak tudója, de a testem messze járt. Az a test, amibe hosszú évtizedeken át voltam bebörtönözve, gyakran reménytelenül a szabadulásra. Danu nem ért el hozzám, hogy felébresszen. Az idegenek mocska már majdnem megfojtotta. Talán átaludtam volna egy újabb életet és még ezernyi másikat, a vérrel utazva ifjabb testvéreim között, öntudatlanul szunnyadva át ezredéveket, egészen addig, míg Danu szíve megszűnik dobogni és eljön a vég.
Csöndben gázoltam a sötétségben, kerestem a testem. Elvesztettem a fonalat, ami hozzá kötött. Valaki elszakította... Megrémültem. Ha itt eltévedek, soha nem találok vissza. Elszakadok Danutól és a világtól is, örökkön örökké. De ki tépte el a köteléket szunnyadó angyallelkem és a testem között? Aztán bevillant... Az utolsó életem képei elözönlötték a tudatom... a gyermekkorom, a tanulmányaim... a jövő, ahová átkerültem... Hirig, nővérkém... és Ő....
Megborzongtam. Egy betolakodó az ÉN testemet használta... Az undortól megremegtek lelkem ezüst körvonalai.
- Én alkottam a tested leányom, ne viszolyogj tőle...
Anyám suttogása megnyugtatott. Távolról és gyengén szólt, de éreztem szeretetét és törődését. Vigyázott rám, hiába volt gyenge. Nekem is erősnek kellett lennem, hogy levegyem a terhet a vállairól.
Kitártam éteri szárnyam is repültem, minden érzékemmel kerestem... és végül megtaláltam. Vékony volt, a vége foszlottam lógott, de azonnal tudtam, hogy az az. Megragadtam, mire remegve ellenállt, de már nem eresztettem. Követtem, mire oszlott a sötétség...
Aztán megláttam.
Sárból teremtett minket, és sárrá váltunk ismét, illetve csak az a részünk, ami most előttem volt. Az idegen már eltűnt belőle. Ahogy én is elhagytam nem tudott belé kapaszkodni, hiszen nem az ő teste volt, nem tudott benne maradni, ha az eredeti tudat nem irányította. Én pedig most kikeltem lárvámból, és megtaláltam a testem. Már nem vehette el tőlem, túl erős voltam ahhoz, illetve inkább ő volt túlságosan legyengülve. Tudtam próbálkozni fog még, de az második harcot én nyertem. Döntetlenre álltunk. Aztán azonban megéreztem... Hogy lehetséges ez??? Nem tudta irányítani, mégis belekapaszkodott... remegtem a haragtól! A lelkem össze-összemosódott a sötétséggel. Túl sokat voltam egyedül. Éreztem, hogy ő ott bent gyenge, de szívósan kapaszkodott. Felé nyúltam és kitéptem a testemből...
Nehéz volt elszakítani, mert borzasztó makacsul kapaszkodott... Már attól megrémültem, hogy elképzeltem milyen erős lehet akkor, ha ereje teljében van. Most szinte halott volt, és még így is alig boldogultam vele...
De végül láttam az ezüstös látomást, amint elszakad a testemtől és eltűnik... Tovább azonban nem vártam, elfoglaltam a burkot, mielőtt megelőzhetne. Teljes voltam, így már nem jutott be mellém.
Köröttem tündérek szálltak, üdvözölték az újszülöttet. A hajam és szemem még ezüst volt, az ő színei, a saját arcára formálta a testem... ez feldühített. Nagyon...
Még most is remegtem az erőfeszítéstől, a lelkem azonban a helyén volt. Elnyújtózott a testben, a saját testében, ami tökéletesen ráillett. a test kimerült volt, fárasztotta a hatalmas erő.
Azonban a lelkem meggyógyította, és szép lassan helyreállította...

Egy sziklán feküdtem a parton és végtelenül kimerült voltam. Azonban már a régi. Minden a helyén volt, emlékek, régiek és újak... arcok, hangok... a vonásaim... minden a régi volt.
Mozdulni azonban még nem tudtam. Egyenlőre nem. Csak feküdtem és élveztem, ahogy az eső végigfolyik az arcomon. Nagyon rég nem éreztem már semmit. A tapintás az, ami a legjobban hiányzott... Volt valami végtelenül megnyugtató és ellazító benne. A tapintás és az érzelmek... a szeretet, a rajongás, de még a félelem és a fájdalom is jó volt. Így éreztem, hogy létezem....

Ahogy elállt az eső és kisütött a nap el kellett takarnom a szemeimet a fény elől... Aztán amikor a vízbe néztem, döbbenten láttam meg a szárnyaimat. Nem voltak hófehérek, ahogy régen... Olyan sötétek voltak, akár a hajam, vagy a szemem. elsőre feketének tűnt, de mégis barna volt. Most ahogy a fény rásütött, látszott mahagóni fénye. Pár pillanatig csak álltam és néztem. Aztán eltüntettem. Az emberek félnek a fekete szárnyú angyaloktól... Nekem azonban dolgom volt. Nem tudtam biztosan mi, de még emlékeztem a másik világra, emlékeztem Danu üzenetére, mielőtt kiszakított volna magából, tovább gyengítve magát. Én pedig meg fogom tenni, amit kell.