Az ártatlanság azt jelenti, hogy van még mit vesztened...

- Gyerünk, tedd meg, tudom hogy akarod... - suttogta a fülembe. Nyeltem egy nagyot és csak kétségbeesetten csóváltam a fejem. Nem akartam megtenni, csak sikítani akartam, egészen addig, amíg bele nem őrülök. Kikaparni a saját szemem, hogy ne kelljen látnom, és átdöfni a szívem, hogy ne marja a torkom a lángoló éhség. Azonban nem bírtam.
A világ fájdalmasan éles volt. A porszemek őrült táncot jártak a levegőben. Az illat pedig lassan és alattomosan kúszott be az orromba. Lenéztem a nőre és a kezében tartott gyermekre. Mind a ketten már több sebből véreztek, a harapások nagyon csúnyák voltak, valószínűleg egy fontosabb artériát értek. Kis híján felkiáltottam, amikor a pillekönnyű érintés megpihent a vállamon. Rémülten néztem hátra a karmazsin szempárba. A férfi megnyerően mosolygott, tudom, az én szemem is hozzá hasonló skarlát fénybe borult. A lelkem mélyén vágytam a vérre, vágytam az életre, ami meleget csempészhet jeges testembe. A hideg volt a legszörnyűbb, a folytonos hideg... nem tudom meddig bírom még. Lassan átölelt, a hátamhoz simult. Éreztem a testéből felém áradó lopott meleget.
- Elég volt a nyafogásból! Egyél, vagy meghalsz! - sziszegte immár ingerülten. A selymes felhang eltűnt, már csak a parancs maradt, uralkodói parancs... és a hívás, oh az a borzasztó csábító-taszító érzés...
Nem tudom mikor másztam el hozzájuk, de csak arra emlékeztem, hogy a kezemben tartom a zokogó nő vékony csuklóját. A bőre alig volt egy árnyalattal sötétebb az én hófehér bőrömnél.
- Ne haragudj...
A bőre fölé hajoltam elbódulva az illattól, érezve a nyelvemen a pulzusa dübörgését. Ellöktem messzire és a sarokba másztam.
- Nem! - sikítottam a kezeimet a fülemre tapasztva. A padlóra kifolyt vékony vérpatakok kígyókként emelkedtek fel őrült táncot járva. A férfi dühödten lépett hátrébb.
- Buta liba! Akkor pusztulj éhen! - sziszegte, majd mint egy sólyom, úgy csapott le. Először a nőre, majd a gyermekre. Csak tágra nyílt szemmel néztem, hogy távoznak egy elhaló lélegzet kíséretében ebből a világból....

Aztán egy ágyon feküdtem, a besütő napsugarak bántották a szemem, de nem érdekelt. A finom meleg, amit a jeges bőröm alá csempésztek, megért minden szenvedést. Egész nap csak feküdtem és bámultam az arany sugarakat. Tudtam, hogy amíg rám ragyognak biztonságban vagyok, addig nem fog értem jönni....

Alkonyat, majd sötétség. A szürkületet kézen fogva vezette el a fekete asszony, hogy ezüst képével kárörvendően mosolyogjon rám. Aztán jött ő is. Megparancsolta, hogy menjek vele, de nem tudtam mozdulni, nem volt erő a tagjaimban. Csak feküdtem. Nem lélegeztem, nem szóltam, nem moccantam. Egyre dühösebb lett, láttam, ahogy elegáns arca elborul. Aztán a karjába kapott és úgy vitt el. A teste szinte égetett, fájt a közelsége. Hallottam a szíve egyenletes lopott dobbanásait. Az enyém nem vert, halott volt... halott voltam...

- Miért nem engedelmeskedsz neki? Egyszerűen nem értem.
Csak néztem az embert, nem volt erőm válaszolni, már nem is tudom mikor beszéltem utoljára, a napok összefolytak. Éjjel magával vitt és parancsolta, hogy igyak, én pedig nem tettem. A számat mintha összevarrták volna, száraz volt, a testem pedig jeges még a forró napsütésben is. Elnéztem az embert, hallgattam a szíve ütemes dobbanásait, egészen elandalító muzsika volt. Sokat beszélt, de nem bántam, úgy ismertem már, akár egy régi barátot. Minden hajnalba átadott neki a Király, hogy vigyázzon rám. Ő aludt, én nem. Csak figyeltem.
Nappal nappalt követett, éj éjjelt. A Király egyre dühösebb lett. Egyik éjszaka már a saját csuklóm dugta az orrom alá. Először nem is tudtam, hogy az az én kezem. Vékony csontocska volt csupán, a fehér bőr olyan szorosan tapadt rá, mintha csonthártya lenne, nem is bőr...
- Látod?? Miért teszed ezt magaddal? Igyál és állj be közénk! Azt hiszed talán jobb vagy nálunk?! Azt hiszed több vagy, mert megtagadod, amit a természet diktál?! Kiért teszed ezt? Kinek a nevében ellenállsz?! Talán Isten? Azt hiszed mi az Ördög, vagy egyéb buta korodbeli képzelgés rabszolgái vagyunk?!
- Emberség.... - a rekedt suttogás mintha nem is az én számból származott volna. Olyan volt, mintha egy száraz pergament kergetett volna a sivatagi szél. Ő csak felnevetett.
- Emberség? Te nem vagy már ember többé, és ezt jobb, ha mihamarabb elfogadod. Közülünk való lettél, nem préda, hanem ragadozó. Ezt diktálja a természeted, ezt suttogják az ösztöneid. Engedj nekik, és kész.
Még megcsóválni a fejem sem volt erőm, egyszerűen csak nem reagáltam.

Nappal, éjszaka... és újra nappal. Az illatok már kínzóan erősek voltak, a fény szinte kibírhatatlan. A férfi fölém hajolt, az árnyéka kellemes sötétséget idézett fölém. Hoempe-nek hívták, elmondta a nevét.
- Nem kell ölnöd, ugye tudod? A te döntésed az egész, de ezt így nem folytathatod tovább. Kérlek, a kedvemért tedd meg!
Miért válaszolnék? Buta ember, pont érte teszem.

A következő éjszaka valami különös helyre vitt. Egy párnázott székbe fektetett, de még az is nyomta a kiálló csontjaim. Egy különös gömb volt az asztal közepén.
- Ne kérdezd honnan van, de figyelj.
A kezét végighúzta a felszínén, mire a szoba átváltozott. Az otthonom volt az. Az ikerhúgom arca mosolygott rám, a szeme akár az enyém, a haja is. Visszamerültem a könyvembe...
Aztán a kép váltott, fehér koszorúslányruhában álltam, jobb karom a húgoméba fűztem, mellette ott állt a vőlegénye. Szomorú voltam, de mosolyogtam, mert ő boldog volt....
A gyerekei, az ő gyermekei futkároztak körülöttünk, rám mosolyogtak, én is mintha az anyjuk lettem volna, de nem voltam az...
Egy öregasszony ült egy székben magányosan. Egy könyv hevert az ölében, de nem olvasta, már aludt. Aztán nehézkesen fölállt és mellette haladtam, ahogy kisétált a temetőig. Ott feküdt Ő a másik része, az anyjuk és a nagyanyjuk mellett. A másik gyermekei is ott voltak, de nem akartam beszélni velük, már láttam a szemével... Aztán ismét haza, fájdalom....

Gyorsan vettem a levegőt, meg voltam rémülve. A Király nézett le rám, szomorkás szemmel.
- Ez volt az életed, ez lehetett volna az életed...
- Nem....
- Jobban akartad azt?
- Hazudsz! - lihegtem és köhögtem egyszerre, a szívem őrülten dobogott volna, ha tud.
- Nem hazudok, az voltál te, az lehettél volna te. Már akkor is olyan voltál, mint mi, magányos és más. Most olyanná is váltál, egyénné, egyedi vérvonallal. Állj közénk, és ezt az életet ne hagyd elveszni!
- Nem....

Újra nappal, még több fény... a gondolatok őrült teherként nyomnak. Hoempe vitt az ölében, majd a székbe rakott. Minden egyszerre történt, az agyam egy apró tudatos szeglete döntött. A férfi hátrébb lépett volna, de a csontvázszerű ujjaim a csuklójára kulcsolódtak. Csodálkozva nézett rám, majd édesen elmosolyodott.
- Oh, hát végre...
Az ölébe vett és félre hajtotta a fejét. Éreztem az illatát, beburkolt. Éreztem a szívverését, elbódított... Aztán megtettem. A vér íze a számban nem volt fogható semmihez. Éreztem, ahogy az élete belém árad, ahogy a szívem újra indul, fájdalmasan próbálva pumpálni a vért a kiszáradt erekbe. A könnyeim elkeveredtek a maradék vérrel, amikor már én tartottam az ő halott testét, nem ő az enyémet. Szorosan magamhoz öleltem és zokogtam. Sirattam valamit, valamit, ami azon a fényes napon halt meg bennem, sirattam az elvesztett ártatlanságot....

Csak ücsörögtem a fűben és bámultam az eget. A szívem sajgott, jobban, mintha kivágtam volna. Egyedül voltam, olyan egyedül, ahogy eddig soha...
A nap szikrázó fénye csak bántotta a szemem és viszketett tőle a bőröm, ami szintén jeles példája volt a másságomnak. Utáltam őket, akik alig néhány lépésnyire a talaj alatt élték fényes, vagy borzalmas életüket. Gyűlöltem mindet, az ezeréves gyermekhad mindegyik öntelt tagját. Nagyképűek voltak és egoisták, pont mint a kisgyerekek. Milyen különös, hogy a legöregebbek hasonlítanak legjobban a legfiatalabbakhoz...
Lassan hátradőltem, lefeküdtem a fűben, nem törődve vele, hogy le kell hunynom a szemem a beletűző Nap bántó fénye elől. Magány...
Mit is jelent az, hogy egyedül lenni? Igazából még soha nem gondolkoztam el ezen így konkrétan. Az ember érzi a magányt, de nem fogalmazza meg magában pontosan, hogy mi is az... Talán úgy tudnám legjobban megfogalmazni, hogy ez az a helyzet, amikor nem számíthatsz senkire, amikor nincs, aki egy jó szót szólna hozzád.
A vámpírok között éltem egész eddig, és mégsem éreztem ezt az őrjítő magányt, mint itt. Ott mind egyedül voltunk, de máshogy, mint itt. Ott a vérmámor, a szadizmus, a gyilkos tobzódás, az ezernyi szilánkra törött világkép valami olyan torz egésszé állt össze, aminek kicsavarodott tükrében megszűntek létezni a gondolatok és érzelmek. A világ egy olyan hellyé vált, ahol semmi nem számított. A vámpírok önnön kitaszítottságuk, önön kegyetlenségük miatt furcsamód sokkal elfogadóbbak és megértőbbek, mint bárki más. Köztük soha nem éreztem különcnek magam...
Ellenben amikor eljöttem követségbe a Holdfényes udvarba, máris más világba csöppentem. A sidhe-k mocskos intrikusok, akik elárulnak és megaláznak, ha tudnak. Nem fogadják el a saját hibáikat, még maguk előtt sem ismerik be, hogy talán lehet bennük valami, ami nem tökéletes, de másokat mindig nagyítólencsével néznek, és ha a legapróbb hibát észreveszik benned, akkor elvesztél..
Bennem látták a hibát, más voltam, mint ők. Nem voltam elég vékony, a szemem sem volt háromszínű, jah és még egy apróság, gyakorlatilag halott vagyok... Emellé jön az a kicsavart és beteges vámpírgondolkodásom, ami még a sötét sidhe-k előtt is különösnek és furcsának hat. Nem értettek meg, nem szerettek és nem láttak szívesen. Mégis maradtam, hallgattam az őrültségeiket, de magamban legszívesebben sírtam volna. Minden bántó szót hűvös maszkban fogadtam, de a szívemből minden szavuk kimart egy darabot... Félek, ha ez továbbra is így marad, nem lesz szívem, amit megmenthetnék...
Ekkor hallottam meg a közeledő lépteket, majd éreztem, hogy árnyék takarja el a szikrázó napfényt. Azonban nem mozdultam, még a szemem sem nyitottam ki. Örültem volna, ha ellenség az, aki egyetlen kardcsapással lemetszi a fejem, véget vetve ennek a szánalmas céltalan létnek, amit itt tengettem, amire ítéltek... Már sokszor gondolkoztam rajta, hogy megteszem. Nem a módszer volt azonban, ami megtorpanásra késztetett, nem az, hogy egy magamfajta mutánssal nehéz lenne önkezűleg végezni... egészen más miatt nem tettem meg. Gyáva voltam... gyáva vagyok. Nevetséges, nem? Mást megölök, ha úgy hozza a sors, de én félek a haláltól... Rettegek tőle, hogy egyszer vége lesz, úgy, hogy esélyem sincs arra, hogy esetleg valami jobbra forduljon. A gyávaság tartott csak itt tehát. Ellenben ha az árnyéknak penge lenne a kezében, talán nem is ellenkeznék... talán csak vége lenne végre...
Az árnyék elmozdult és éreztem, ahogy mellém fekszik valaki, éreztem, ahogy egy meleg test ér a hűvös bőrömhöz. Csend volt, az idegen nem szólalt meg. Már régen tudtam ki az, de nem akartam megszólalni, jobb volt így. Nem álltam készen rá, hogy bárkinek is elmondjam a gondolataim. Nem bíztam bennük, mert gyűlöltek engem. Ha beszéltem volna, ha elmondtam volna, az olyan lett volna, mintha lemezteleníteném a lelkem a szavaik korbácsa előtt... én pedig féltem, rettegtem a lélek kínjait, amik ezerszer jobban fájtak, mint a test szenvedései. Szerencsére ő sem szólalt meg, amiért hálás voltam. Nem is tudom mennyi ideig feküdhettünk csak így egymás mellett, a melege már egészen átjárta azt az oldalam, ahogy feküdt.
Szinte éreztem, ahogy meg fog szólalni, de mégis meglepett a hangja.
- Minden rendben Lyn?
Milyen buta kérdés... Már hogyan lenne rendben minden?? Ellenben csak bólintottam egyet, hátha akkor békén fog hagyni...
- Értem... Akkor nyisd ki a szemed!
A parancsoló mágiától fülledt erős hangra automatikusan cselekedtem. Persze nem kényszerített rá, hiába volt erős, azért én is sidhe voltam, ráadásul óriási szemtelenség lett volna mentálisan befolyásolni egy másik sidhe-t, még egy olyan szörnyszülöttet is, mint én.
Amikor kinyitottam a szemem, csak pislogtam pár pillanatig, ahogy elnéztem a napfényben fürdő helyes arcát. Sidhe volt, gyönyörű, akár mindannyiuk. Amikor látta hogy hunyorogva ránézek kiegyenesedett és elmosolyodott. Egyszerre gyermeki és lehengerlően férfias mosollyal. Nos, akik több ezer évesek, azoknak könnyű gyakorolni a tökéletes gesztusokat.
- Nos így már sokkal jobb, szeretem nézni azokat a gyönyörű ezüst szemeidet. - mondta kedvesen, én azonban felültem és tüntetően elfordítottam az arcom. Gyűlöltem a szemeim, nem voltak sidhe szemek, ezek is jelölték a másságom. Éreztem, ahogy egy meleg tenyér megérinti az arcom és maga felé fordított.
- Lynarin! Figyelj rám! Ne törődj vele, mit mondanak! Nagy célokra hívattál! Érzem, hogy Danu szeret téged, ez pedig olyan dolog, amit nagyon kevesen mondhatnak el magukról... Tehát figyelj rám! Kérlek ne figyelj rájuk, nem érnek annyit, hogy rosszul érezd magad miattuk, rendben?
Hosszú ideig csend volt, csak percek múltán jöttem rá, hogy az én válaszomra vár.
- Rendben. - a hangom csak rekedt suttogás volt. Szemkápráztató mosolyt kaptam cserébe, amiért az életem is odaadtam volna. Ilyenkor értettem, miért adtak fel a halandók bármit, hogy egy sidhe ölelésében pusztuljanak el...
Llyr felállt, a fényudvar körülötte a naptól származott, de tudtam a testének ragyogása még a napénál is gyönyörűbb... Szentimentális lennék? Nos talán... de azt hiszem szerettem őt.
Elmondott néhány kedves semmiséget, néhány megnyugtató szót, amik gyakorlatilag el sem jutottak a tudatomig, majd búcsúzva megindult vissza a domb felé. Én csak néztem a távolodó hátát és meg akartam hallani, jobban, mint eddig bármikor.

A terem telve volt, nem tülekedtünk, de azért ameddig elláttam, mintha mindenhol sidhe-k lettek volna. A nemesek persze a maguk hideg gyönyörűségébe elkülönülve álltak a „pórnéptől” és jól ki kellett nyújtanom a nyakam, ha látni akartam azt, akit kerestem. Végül megtaláltam, és elszorult a szívem. Kart karba öltve állt Kicva-val. A meseszép sidhenő az ő házához tartozott és halálosan szerelmes volt a Tengerek nagy hatalmú urába, szinte sugárzott róla a ragyogó boldog szerelem... Meg akartam fojtani.... Az érnyak kavarogni kezdtek, előbújtak sötét tincseim körül, a vállamat cirógatták, mire az egyik sidhe rám szólt, hogy csitítsam el a mágiám, vagy kiküldet valakivel.
Nagy nehezen végül összeszedtem magam és csak bámultam Llyrt, mint a koldusgyerek télen befelé a pékség ablakán. Szinte az üveget is éreztem köztünk, aminek tétován nekinyomtam az orromat.
Ekkor belibbent a királynő, jó szokásához híven most is tetőtől talpig rászáradt vér borította. Végig sem néztem a tombolását, szépen kioldalogtam a teremből, túlságosan rettegtem ahhoz, hogy maradjak. Llyr felelősségre akarta vonni a királynőt, meg akarta mondani neki, hogy a dombnak már nem kegyeltje, és vagy változtasson a hozzáállásán, vagy mondjon le. Ilyet egy sidhe csak két esetben tesz, vagy ha őrült, vagy ha hihetetlen hatalma és rajongótábora van. A szerelmemre azt hiszem mind a kettő igaz volt. Még hallottam a kitörő ordítozást, ahogy a táborok és beszélők verbális párbajban csaptak össze, de aztán befordultam egy sarkon és az ordibálás tovatűnt.
Végül a konyhában kötöttem ki. Senki ne kérdezze, hogyan jutottam oda, a Tündérdomb szeszélyes egy lény, néha egyik útról nem arra jutsz, amire gondolnál. Mivel már ott voltam, bementem. Gruppa éppen valami isteni édességet alkotott, egyik szőrös mancsában egy habbal teli zacskó, másikban egy csokoládékockákkal töltött zsákocska a harmadikban kanál, a negyedikkel meg egy tündérkét fenyegetett. Amikor beléptem egy pillanatra mindenki megfagyott, majd folyt tovább a munka. A torta olyan egy perc alatt kész volt és akkor a konyha úrnője odacammogott hozzám és úgy 50 cm-es magasságából felnézett rám.
- Há naccsága meg mittet akar itten szegény Gruppánál?
- Ne haragudj Gruppa, nem akartam zavarni, csak becsábítottak az isteni illatok. - ferdítettem a valóságot, akár egy igazi sidhe. Valóban vonzottak az illatok, tehát nem hazudtam, de azt sem mondtam ki, valóban idemenekültek. A goblin szőrös ábrázatán erre sugárzó mosoly terült szét és elkapva a kezem odarángatott a most elkészült gyönyörű tortáához.
- Nah naccsága akko' maga lészen, aki elsőkkén' megkostója Gruppa mama ídességét!
Tiltakoztam volna, de már ott sem volt. Pár percig csak csodálkozva álltam, aztán odahúztam magamnak egy parányi széket (errefelé nem volt nagyobb, a sidhek soha nem ettek itt) majd szereztem egy szintén parányi villácskát és tűnődve figyelve a hihetetlen mozgást, zsibongást, életet nekiláttam falatozni a tortából. Mennyei volt, majdnem olyan finom, mint a frissen kiontott vér... Ellazított, ahogy ezt az éhséget tápláltam, az elnyomta a másikat, akinek igen régen nem áldoztam már. Még nem éheztem, de már nem álltam messze tőle. Megtagadtam magamtól a skarlát gyönyört, mintha a szenvedéssel bármi is jobb lenne.
Éppen az utolsó csokiforgácsot tüntettem el, amikor egy az idegességtől ellilult, amúgy természetes zöld bőrszínű goblinka rontott be a konyhába.
- Dejszen nagy baj van! A sidhe egymást marja a teremben! A Vérontó a saját nemesit öli! - ordította a parányi jószág, mire én úgy pattantam fel, akár a kilőtt rugó. Nem törődve se emberrel, se goblinnal, egy pillanat alatt robbantam át árnyalakba és fénynél sebesebben (már amennyiben egy árnyék képes ilyenre) lebegtem vissza a terembe... Ami azonban ott fogadott, arra nem számítottam.
A királynő Kicva gyönyörű aranyszín hajkoronájába markolt és olyan lehetetlen pózba kényszerítette a zokogó sidhenőt, amit elsőre be sem fogadott az agyam. Ők voltak a leglátványosabbak, azonban amint ismét testet öltöttem az ajtótól nem messze, a pillantásom azonnal Llyrt kereste. Nem tartott soká, hogy megtaláljam. Négy megtermett testőr fogta le, és így is alig bírták visszatartani. A testén kékes lidércfény szikrázott a mellette álló testőrök olyanok voltak, akár a múmiák, a testük szinte teljesen kiszáradt... A Tengeristen dühös volt...
A királynő ekkor felkacagott. Sötét szemeit Llyr pillantásába fúrta és diadalmasan felvetett fejjel megszólalt, mire az egész teremben egy csapásra csend lett.
- Most látni fogod nyamvadt kis Lordocska, hogy hogyan jár az, aki a Hús Királynőjével húz ujjat!
Én legalább olyan döbbenten bámultam, mint a tömeg, amikor Llyr kedvese egy sikoltó borzalommá vált. A kezei összenőttem a lábaival, az egyik kezéről az ujjam a mellére vándoroltak és a bársonyos húsba martak mintegy kívülről... de a királynő itt megállt a nő pedig továbbra is élt, sikoltott és szenvedett. Llyr nem is moccant, nem is pislogott, de a levegő úgy megtelt párával, hogy többen fuldokolni kezdtek.
- A Szenvedés Csarnokába velük! - mondta a királynő, mire többen felhördültek. Llyr az egyik legnépszerűbb nemes volt, ilyen egyszerűen nem tehetett! Többen moccantak felé, de a királynő testőrei fekete ruhájukban úgy váltak ki a tömegből, akár dögre gyűlő varjak. Félelmetes erejük beburkolta Llyrt és magukkal vitték, ahogy az egyik elrángatta a még mindig sikoltozó Kicva-t is. A királynő felé néztem, és egy pillanatra összeakadt a tekintetünk. Elmenekültem.
Úgy vetettem be magam a szobámba, akár egy űzött vad. Lihegve rogytam le a sarokba és egészen kicsiny gombóccá húztam össze magamat. Még minden ízemben remegtem. Igen, a mutáns borzasztóan félt... Féltettem Llyrt. A Szenvedés Csarnoka, ahogy a nevéből is sejteni lehet, maga volt a megelevenedett borzadály, az életre kelt ágyunk alól előmászó rémálom... Nem akartam, hogy a szerelmem odakerüljön... ki kellett mentenem őt... Ahogy az abszurd ötlet megfogalmazódott bennem, tudtam, hogy meg kell tennem, most amikor még nem figyel a királynő, most amikor még Llyr híveivel foglalkozik a Tanácsteremben. Most kell mennem. Kihozom őt onnan, és együtt leszünk örökké, amíg Danu szíve meg nem szűnik verni, amíg világ a világ...
Nem is emlékszem az útra, ami odáig vitt. Csak amikor ott álltam a hangtalanul sikoltó némán vonagló piciny emberek testéből faragott kapuban, akkor tudatosult bennem, hogy megőrültem, hisz itt vagyok... Csak álltam, és vártam, talán valami csodára. Aztán megkeményítettem a szívem, és eldöntöttem, szánalmas életemnek úgysincsen értelme... A testem árnyakká vált, az árnyak sötét csápjai pedig bekúsztam a kapu résein. A falhoz simulva suhantam, elvegyültem testvéreim az árnyak között, ami nem volt nehéz, ugyanis az óriási csarnokban csak itt-ott vetett remegő lángot egy-egy kandeláber beteges fénye. A terem valóban hatalmas volt, szinte fel sem fogtam a méretét. A legtöbb egyszerű szerencsétlen elől volt, oszlopokhoz láncolva, vagy a földbe vert vasra fűzve, egyesek karóba húzva... Mellettük elsuhantam, nem ők érdekeltek. Köztük volt Kicva is, de vele sem törődtem.
Olyan középtájékon találtam rá. Ennél beljebb már nem volt meszünk vinni a királynő szolgáinak. A Csarnok legmélyén csak három örök kárhozatra ítélt szerencsétlen vergődött... Kissé megborzongtam, ha elképzeltem, hogy a közelükbe kell mennem. Három sír volt, abból kettőben tudtuk kik vannak elzárva... hogy a harmadikba milyen ezeréves félelmetes tudat élte át mágikus szenvedését, arra már senki nem emlékezett... ez pedig nem kis szó olyan vén lények között, amilyen a sidhe. Az egyikben Harag volt, az őrült tomboló, a másikban pedig a Lobogó Lángok Lordja. Egyik sidhe-vel sem találkoztam volna szívesen, a hírnevük nem volt éppen túl fényes... De most nem is miattuk jöttem. Óvatosan végigpásztáztam mindent, de úgy éreztem az őrök elmentek... Természetes, hiszen ki lenne olyan őrült, hogy önszántából belopakodik ide kiszabadítani Llyrt? Leereszkedtem tehát és testet öltöttem, szinte kiléptek az árnyak közül. Llyr fölnézett, de gyönyörű kékesszürke szemeiben most nem izzott az a kedves, mégis erős tűz, amit úgy szerettem benne... megtört volt és elcsigázott.
- Lyn? - kérdezte tétován, halkan köhögve. Odaszaladtam hozzá és megöleltem. Felelőtlen dolog volt a hideg vas, a mágikus béklyó megmart, amikor megérintettem és zavartan húzódtam el. Ő csak nézett rám, azokkal a fáradt szemeivel... aztán az élet szép lassan visszatért belé, és immár könyörögve nézett rám.
- Lyn, figyelj rám! Kérlek, tegyél meg nekem valamit!
- Persze. - vágtam rá. Bármit megtettem volna érte, ha kell, leugrom Abyss Torkába, ahogy a tőlünk alig pár lépésre elterülő kutat nevezték. Ő megfogta a kezem, mire a remény felverte bennem gonosz kis fejét, de csak azért, hogy tövesül meggyalázva tépjék ki szerelmem következő szavai.
- Én nem tudok kiszabadulni innen, ebből a bilincsből nem... Viszont neked tudom adni az erőm. Neked adom minden hatalmam, nekem adom a tengerek haragját, a vizek lélegzetét... csssss, most ne beszélj! Egyet kérek csak cserébe! Szabadítsd meg Kicvat! Vidd ki innen és vidd el az angyalokhoz, ők meg fogják tudni gyógyítani!
Belenéztem a gyönyörű szemeibe és éreztem, ahogy a szívem maradéka is elporlad. Buta hasonlat, hiszen valami összeaszalódott csomó még halott testemben is maradt belőle, de mégis így éreztem. Eljöttem érte, vele maradtam volna még itt is, és ő arra kért, mentsek meg egy másik nőt, az ő szerelmét...
Éreztem, ahogy a könnyek, a véres könnyek végigfolynak az arcomon. Haloványak voltak, hiszen régen nem ettem már, szinte olyanok, akár az emberi könnyek. Ő azt hitte érte sírok, és oh, a tőrt még egyszer megforgatta bennem!
- Ne sírj kedves! Én meghalok, de boldogan azzal a tudattal, hogy az egyetlen szerelmem megmented nekem... Nem tudom elmondani mennyire hálás vagyok neked Lyn, hidd el jobb vagy ezeknél a szörnyeknél itt. - suttogta a hajamba, ahogy óvatosan magához vont. A könnyeim tovább záporoztak, annyira gyűlöltem, amennyire szerettem. Meg tudtam volna ölni, de meg akartam menteni... halálosan szerelmes voltam belé. Éreztem, ahogy a mágiája megmoccan belül. Nem tudta használni a béklyó miatt, de még elzárva és elfojtva is rettenetes és óriási volt az a varázs, ami benne lakozott. Nyers mágia, elemi mágia, tiszta és félelmetes. Megfogta az arcom és egészen közelről bámultam az arcába, levegőt sem vettem, szó szerint. És akkor megcsókolt....


A mágia átcsapott rajtam, mintha meg akarna fojtani, vagy mintha menekülne... Az ő ereje volt, tomboló tenger, sötét mély és napsütés ízű felszín. Gyönyörű türkizkék békés mágia. Az árnyak felkavarodtak bennem, az én mágiám rettegve nézte az ősi folyamot, ami szinte kiszorította, elárasztotta... Aztán az árnyak hirtelen erőre kaptak, a másik erőben mintha gyökeret vertek volna és a közelségétől kicsíráztak volna... És amikor elengedett már nem önmagam voltam, több voltam, mint a gyenge kis mutáns, aki alig néhány perce voltam. Félelmetes mágiák tobzódtak bennem, árjuk nem csitult, hanem folyamatosan háborgott... Megremegett a föld alattunk, a mennyezetről kövek hulltak alá... Hallani véltem a tenger moraját és éreztem a sós tengeri levegő illatát. Az árnyak őrült táncba kezdtek, körém gyűltek és ruhaként felöltöttem őket. Mostmár én tartottam Llyrt, akiben nem maradt mágia. Nem tudom hogyan csinálta de az egész lényét kitépte magából és nekem adta, mintha a szívét ültette volna át... Néztem egyre fakuló szemét, napcsókolta bőrének egyre nagyobb sápadtságát.... A varázsa az enyém volt, belém kapaszkodott, de még figyelte volt gazdáját...
- Menj és szabadítsd őt ki... - kérlelt, én pedig elfektettem a szerelmem a hideg kövön és árnyékpalástban a teremben szakadó esőben megindultam előre. Ismét kiesett pár perc, csak arra emlékszem, hogy ott álltam Kicva torz teste előtt. Amikor lehajoltam hozzá, már nem éreztem semmit. Aztán amikor a fogaim átharapták a torkát és elszívtam tőle az életet olyan volt, mintha lebegnék. Nem számított semmi, a mágia szó szerint túltöltődött bennem és a vámpírság lángja is ott izzott. Lenéztem a meggyalázott hullára, akinek gyakorlatilag letéptem a fejét... Majd visszasétáltam Llyrhez. Még élt, de éppenhogycsak. Lehajoltam hozzá és az ölembe húztam a fejét. Felnézett rám és tétován elmosolyodott.
- Megmentetted gyönyörű árnyéklény? - kérdezte valami delíriumos bágyadtsággal.
- Igen. - suttogtam. A sidhe nem hazudik, a nő megmenekült... a szenvedéstől. És mégis hazugság volt, tudta a szívem. Ő azonban elhitte ott a halál küszöbén állva. A tengerek nagy hatalmú istene elmosolyodott.
- Áldjon meg érte Danu... - és meghalt. És magával vitt valamit belőlem, annak ellenére, hogy többet adott, mint bárki más. És akkor sikítottam. A sikolyom elszállt az utolsó leheletével, megrepedtek belé a falak, láncok törtek el, Abyss Torka sötét fekete vizet okádott ki magából... A Domb pedig megmoccant, éreztem, ahogy a szívünk egy ütemre kezd el verni. Utoljára megcsókoltam Llyr még mindig langyos ajkait.
- Most mind a ketten halottak vagyunk már... Tegyük tehát ami a dolgunk. - mondtam halkan. Vetettem még egy pillantást a hátsó börtönökre, elnéztem a repedést, ami a falukon tátongott, de nem érdekelt. Ha olyan gyenge a sidhe, hogy börtönét egy repedés tönkreteszi, akkor had szabaduljon a világra minden gonosz, amit odabent őriznek...
Nekem más dolgok volt. Felálltam és elnéztem arra amerre ezernyi kőfalon túl a Tanácsterem volt. A Domb súgott nekem, tudta mit kell tennünk, hogy mit kell tennem. Meg fogom ölni a királynőt.

Különös érzés volt. A padló a lábam alá simul, mintha segítené akarná a lépteim. A falak kitágultak és mintha láttam volna végigfutni rajtuk a domb szívének minden egyes dobbanását. Éreztem őt, éreztem a sithine-t, a Tündérdombot. A hatalom és a harag folyt az ereimben vér helyett, fekete árnyékpalástom hűséges ebként követett. Vízben gázoltam a padlót mindenhol elborította, akár valami különös áttetsző vörösszőnyeg, amin sztárként felvonulok. Nos jó, ez talán kicsit nem ebbe a világba illő túlzás volt, de én sem itt születtem.
Amikor beléptem a Tanácsterembe, minden szempár felém fordult. A Domb ismerte őket, mindegyiküket, én azonban még nem tudtam uralni a félelmetes erőket, a tudás elérhetetlen volt számomra. Engem most azonban egyedül egy sidhe érdekelt és őt a Domb tudása nélkül is tökéletesen ismertem.
- Ammerit! - a hangom biztosan csengett és hatalom sütött belőle. A harag és a hatalom mámorában eltűnt belőlem a félelem, ahogy az összes többi érzelem is.
A királynő nyugodtan lépett előre, mintha teljesen ártalmatlan lennék. Pupilla nélküli neonsárga szeme fényesen világított a félhomályban mélylila arcán, amire már rászáradt az idegenek vére. Hófehér pókháló finomságú haja súlyos uszályként terült el mögötte a padlón, a vörös foltok ezen sokkal látványosabbak voltak. A szája széles mosolyra húzódott kivillantak cápaszerű hegyes fogai. Éreztem, ahogy kinyúl a Domb felé a mágiájával és azt is, ahogy a Domb eltaszítja magától... Az arcáról villámgyorsan olvadt le a mosoly, és egy semleges maszk került a helyére.
- Te meg ki vagy? - kérdezte érezhető megvetéssel. Azt hiszem tudta, hiszen a vámpírok ügyei miatt többször is tárgyaltam már vele, de nem voltam benne biztos. Én egy senki voltam neki, és ezt most is ki kellett mutatnia, hogy minél jobban megalázzon. Egy senki voltam, eddig.
- Valaki, aki meg fog ölni téged. - mondtam nemes egyszerűséggel. A hangom a tenger morajaként hullámzott végig a termen. Hullámokat vetett és beborított mindenkit. A királynő kacaja labdába sem rúghatott mellette és amikor ez feltűnt neki harag villant át az arcán.
- Oh igen? És mégis hogy képzeled ezt? - kérdezte gúnytól csöpögő hangon.
- A Holdfényes udvarból származó Ammerit, a Hús Királynője, ezennel holtig tartó párbajra hívlak téged, én Lynarin az Árnyak és Vizek Hercegnője. - mondtam ki a rituális szavakat, amiket a Domb súgott meg nekem. A királynő ismét felkacagott.
- Ez mind szép és jó, de ha megtudhatom, mióta vagy te Hercegnő? Én még soha nem hallottam a neved, olyan sidhet pedig nem ismerek, aki az árnyakat és vizeket uralná... Csak egy korcsot, aki az árnyak közé bújik. Oh igen, már rémlik, de vagy a mutáns, aki félig vérivó, igaz? - nézett rám gőgösen. Pont ő! A lila bőrével és sárga szemével annyira tűnt emberinek mint egy pióca a kutya hátsójában!
- Az én rangom a legtisztább Ammerit, ugyanis magától a Tündérdombtól származik. Tőle, akivel egyek vagyunk a halálig.
- HAZUGSÁG! - süvöltötte a királynő és rám vetette magát. Olyan gyors volt, hogy gondolkozni is alig maradt időm. Én sem voltam soha lassú, de ilyen gyorsaságról még álmodni sem merhettem.
Tudtam, hogyha megérint végem, abban a pillanatban halott vagyok. Ő volt a hús királynője, egy szemvillanás alatt darálthúst csinál belőlem, ha hagyom. Árnyakból sűrű falat vontam magam elé, amerről jött, ennél többre nem volt időm. A vízzel még nem tudtam mit kezdjek, túl új volt a képesség, hogy használjam, azonban a mágiát, amit a Tengerek Urától kaptam a saját képességem erősítésére is használhattam. Hamarosan ezernyi árnytőr süvített a királynő felé, ő azonban játszi könnyedséggel kikerülte őket, alig kettő találta el, de ezeket azonnal kirántotta és a seb be is forrt, mielőtt feleszmélhettem volna. Persze, nem csak mások húsát formálta, hanem a sajátját is! Egy pillanatra megrémültem. Hogyan lehet elpusztítani valakit, aki egyetlen érintésével megöl, de minden sebét begyógyítja? Azonban a harag elmosta ezt a kósza villanást és már nem érdekelt. Igazából azt sem bántam volna, ha elpusztulok én is, ahogy a szerelmem és a lelkem már megtette. Az árnyakból egy kardot alkottam és a királynő felé vetettem magam minden gyűlöletem egy csapásba sűrítve. A királynő ekkor a mennyezet felé emelte a kezét és felkiáltott.
- Lélekfaló!
A teremben egy pillanatra mintha minden megfagyott volna. Tér idő, élet és halál értelmetlen fogalom lett. Aztán a kinyújtott lila kézben megjelent a hatalmas fegyver. Megálltam. A Lélekfaló volt a sidhetörténelem egyik legrettenetesebb fegyvere. Pengéjét hideg acélból kovácsolták az idők kezdete előtt és mágiával edzették meg ezer ember vérében. Belőlük kovácsolták a kardot, szó szerint. A markolat fekete volt, akár az éjszaka, sőt még annál is sötétebb. Ebből futott elő a holdfényként szikrázó penge, amelyben három mély vércsatorna húzódott. A fegyver méretes darab volt, olyan, amit emberi erővel nem lehetne forgatni, egy örök életű lény ereje kellett hozzá. Azonban nem ezek miatt volt ennyire riasztó a kard. Amiért mindenki rettegett még a nevétől is, az a markolatán látszott. A fekete anyag ugyanis több ezer sikoltó, örök agóniába dermedt embert és egyéb varázslényt ábrázolt. Ez volt Lélekfaló, felfalta a lelked és örök időkre a kardba zárta. Örökké tartó szenvedés a kard poklában. Az alakok olyan picik voltak, hogy innen nem is láttam őket, azonban közelről tudtam mennyire pontosak lennének, hiszen nem faragványok voltak, hanem élőlények, akik a fegyver részeivé váltak. A mágiájuk is a fegyverben élt, ez tette még szörnyűbbé. Amikor a királynő a kezébe vette a kardot, az arcán kegyetlen mosoly jelent meg.
- Jobb is, ha félsz nyomorult mutáns! Az erőd az enyém lesz, a lelked pedig az örök időkig szenvedésre lesz ítélve! - kacagott fel. Tovább nem várt a Lélekfaló hatalmas pengéje az én árnykardomon csattant volna, de még kísértetiesebb volt, hogy a két fegyver nem adott ki semmilyen hangot az ütközés közben. Az idő lelassult, amikor a hetedik csapásnál a kardom ripityára tört. A fekete szilánkok feloldódtak és árnnyá váltak ismét. Nekem azonban már nem volt időm mást cselekedni a penge ugyanis átjárta az oldalam.
Aztán éreztem, ahogy a mágia a hideg vason átrohan és a fegyverbe áramlik belőlem, mintha az esszenciám is elfolyt volna az oldalamból dőlő vérrel együtt. Küzdeni akartam próbáltam betapasztani a rést ami az aurámon tátongott és szivárgott, akár a vízcsap. A királynőre néztem, aki csak a kardot és a kiömlő vérem figyelte. Ekkor támadt egy ötletem. Nem tudom a Domb súgott-e, vagy saját volt, minden esetre ráfogtam a Lélekfalóra, ami elvágta az ujjaim, de ezt szinte nem is éreztem. Aztán megrántottam a pengét, még mélyebben magamba húztam ezzel a királynőt is magam felé rántottam. Aztán átharaptam a torkát. Az egész villámgyors volt Ammerit győztes mámorában észre sem vette, azt hitte már elvesztem. Éreztem, ahogy elönt az erő, mintha a szemem vörös lángjai táncoltak volna mindenhol a teremben. Éreztem ismét a sidheket, a királynőjük vére által, amelyre felesküdtek, az enyéim voltak. Elvettem az erejük és a kardba löktem a királynőjét is, majd a Domb felé is kinyúltam és az ő erejét is a Lélekfaló éhes pofájába nyomtam. Nem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog, egy pillanatig úgy tűnt a fegyver elnyel mindannyiunkat.... Aztán megakadt a torkán a falat és visszaköpte az egészet. Az udvar egy emberként sóhajtott fel, ahogy a sidhekbe visszatért az élet, a mágiájuk. Ebben a pillanatban kaptam el a Lélekfalót. Érte nyúltam a mágiámmal és akár egy makrancos ló zabláját, úgy kaptam el a lényét. Küzdött velem, dobálta magát, azonban legyengült, épp az előbb kellett kiadnia magából minden energiát, ami az enyém lett... aztán vége volt. Láttam a döbbenetet Ammerit arcán, amikor a fegyver eltaszította és fémes csattanással landolt a padlón kicsúszva a sebemből.
A királynő döbbent arccal zuhant hátra és engem bámult. Úgy lihegtem, mint aki ezer kilométert futott le, a kezem pedig az oldalamon tátongó hatalmas sebre szorítottam. Lassú és darabos mozdulatokkal hajoltam le a Lélekfalóért. Egy pillanatig haboztam, majd vérző ujjam a fegyver markolatára kulcsoltam. Nem történt semmi, a fegyver az enyém volt, nem taszított tehát el magától. Éreztem a szomját, olyan volt az enyém, pontosan olyan. Ő is felismerte az éhséget, ami az övének a testvére volt és tetszett neki a dolog. Odaléptem a királynőhöz, aki még mindig nem moccant.
- Akarsz még mondani valami, mielőtt meghalsz? - kérdeztem hidegen. Nem tudom mennyire lehettem fenyegető a hatalmas sebemmel, vérző kezeimmel és görnyedt tartásommal, de talán a fegyver és a kavargó árnyak még így is tekintélyt parancsoltak, mert egy pisszenés sem hallatszott a sidhek tömegéből, akik nagyjából már összeszedték magukat.
- Ki vagy te? - kérdezte ámult és döbbent hangon.
- A halálod. - Jó, tudom, hogy kissé, jó inkább nagyon klisés volt, de jelenleg ennyit megengedtem magamnak. Fél kézzel lendítettem meg a nehéz pengét, ami úgy vágta át a királynő vékony lila nyakát, akár kés a vajat. Éreztem, ahogy a mágia beleáramlik, feltölti és csillapítja az éhségét. Benne hagytam a vérben a kard végét, a nyakon nyugtattam, akár egy groteszk fejet. Amikor Lélekfaló jól lakott, csak akkor emeltem magam mellé. A királynő vére ott volt mindenhol. Az ajkaimon és a kard pengéjén is, hogy a padlóról már ne is beszéljünk.
Ránéztem a döbbent sokaságra, belenéztem a hitetlenkedő szemekbe. Nem akartam tárgyalni velük, nem akartam udvariaskodni. Elegem volt már ebből a teremből, az intrikából, a harcokból, még a vérből is.
Halálosan fáradt voltam, a lelkemben pedig sötét űr tátongott, illetve a lelkem helyén. Tudtam, hogy beszédet kéne mondanom, hogy most kéne magamhoz láncolnom őket, elvégre legyőztem a királynőt, tehát én voltam a királynő... De mégis... nem volt erőm ehhez. Szó nélkül megfordultam és kivánszorogtam a teremből. Ennél rosszabbat persze nem is tehettem, de olyan gyenge voltam, akár egy újszülött bárány, akkor úgy éreztem, ha ott maradok végem, meghalok attól is, ha tovább kell ácsorognom. A szobámba vánszorogtam a Domb aggodalmas mentális érintései közepette, hátrahagytam a döbbent termet, had emésszék egy kicsit a történteket. Elhevertem az ágyamon a véres pengét úgy ahogy volt magam mellé fektettem és öngyógyító szerencsére álomtalan álomba zuhantam...