Az utolsó út

- Hosszú idő telt el azóta, hogy erre tévedt volna, de most is újult erővel hat rám a félelem. Vajon az a törékenynek tűnő teremtmény miért ennyire rideg és kegyetlen? Mikor változott meg ennyire? Vagy talán abban a korban, amiben ő született, akkor is ilyen volt? Nem. Nem hiszem.
- Egyszer azt hallottam, hogy mikor átjött, még mosolygott és tele volt élettel. A virágok most is szeretik és megvédik. Még az udvarba lévő vérrózsák is! De ha valóban van benne egy szemernyi jóság, akkor miért ennyire élettelen a tekintete?
- A tekintete, oh, mennyire szomorú és sivár. Az arcélén megannyi könnycsepp csordulhatott le, de gyengének nem láttuk, vagy panaszos hangját soha nem hallottuk. Talán, ha egyetlen egyszer láttam volna gyengének, nem félnék tőle.
Sutyorog, össze a három tünde mikor megérkezik, a nagy tükörcsarnokba. Büszkén, emelt fővel tekint végig a környezetén. Rezzenéstelen arcvonással figyeli a kis repkedő lényeket. Várja, hogy megadják neki a rangjának kijáró tiszteletet, ami nem is marad el. Meglehet, hogy fiatalabb, mint azok, és nem ebben a korban született, mégis nagyobb szava van az Udvarba, mint a vénebbek közül sokaknak. Egy apró fejbiccentéssel viszonozza üdvözlésüket, mely ezernyi tükörben egyszerre, vagy más időben megmozdulva még különösebb fensőbbséget ad neki, majd lassú, de határozott léptekkel tovább indul. A szeszélyes domb, könnyed eleganciával nyílik meg előtte, utat adva neki.
Végre itthon! Annyira fárasztó az a sok agyatlan balfék intrikájának középpontjában helytállni. Kezd elegem lenni ezekből az ostobákból! Remélem, hamarosan elérkezünk végre a tárgyalások végére, mert ha így folyatják, nem leszek toleráns tovább velük! És most még ez is. Vissza kellett jönnöm miatta!
Ahogy kiér a csarnokból, egyenesen a kert felé veszi az irányt. A kanyargós folyosókon -melyet előre nem lehet soha tudni merre is visz pontosan, most mégis hamar elvezeti-, könnyed léptekkel halad célirányosan előre. Keveseknek adatik meg ez a kegy, hogy a Domb figyelmes vele, mégis ö azon maroknyiak egyike, akivel kivételt tesz. Mielőtt kilépne a kertbe, megáll egy kis időre, és a falnak támasztja hátát, egy apró sóhajt enged ki bensőjéből.
Megannyi viszontagság után újra itt. Most egy kicsit megpihenhetek majd. De előbb ezt el kell intéznem. Fontos kell, hogy legyen, amiért kéretett, hiszen nem hívott volna vissza a tárgyalások kellős közepéről, ha nem valami életbevágó lenne.
Lassan felemeli fejét és a kert felé pillant.
De ha nem, akkor azt megbánja!
Pár pillanatig még a bejáratfalának támaszkodik, majd ellöki magát tőle és elindul. Mögötte az út közben eltűnt és egy tömör falat képez, mely újabb biztonságérzetet ad neki. Így újult magabiztossággal halad tovább a vérrózsák rengetegében. Megfontoltan lépked előre, egészen egy mohos kútig, mely a kert közepén van. A rózsák övezte ligetbe valami sötét varázs lengi körül az ide érkezőket. Ez a varázs Hiriget is körbelengi. Kellemes borzongás keríti hatalmába, hogy a virágok nyomon követik lépteinek kecsességét.
Leül a kút peremére, hanyag eleganciával veti át egyik lábán a másikat, hátradől kissé és egyik kezére rátámaszkodik, másikkal a csobogó vízbe ír le furcsa szabálytalan jeleket.
Úgy tűnik, korán érkeztem. Még nincs itt.
Lapos pillák alól néz körbe. Neheztelő sóhajt hallat, majd gondolataiba merülve várakozásra hajtja fejét.
Percek vagy órák telnek el, nem lehet tudni pontosan. Az időmúlása, mint olyan már hosszú ideje semmit nem jelent számára. Viszont a csendből is megárt a sok. Mióta itt van eléggé hosszú idő telet el, már ahhoz, hogy unja saját maga társaságát az éhes növények gyűrűjében, mikor egy tündér merészkedik be a liget kapujába, halk torokköszörülés kíséretébe vonja magára figyelmét.
- Aladrah Úrnő parancsára levelet hoztam, melyet át kell adnom Önnek.
Mondja bátortalan halk hangon az ifjú tündér. Egy félszeg lépést tesz beljebb a kertbe, de a parányi bátorsága -ha volt is-, mikor a rózsák felé fordulnak, teljesen elszáll.
- Az Úrnő roppantul kényes a levelire, így jobb, ha mielőbb kézbesíti.
Mondja a lány fagyos hangon, lassan felé fordulva. A készség legkisebb jelét sem adva a másiknak, hogy szándékában állna, közelebb mennie. Egy könnyed mozdulattal inti magához az ifjú tündért, aki habozik belépni a ligetbe. Intésére viszont, nagyot nyelve elindul. Gyors léptekkel szeli keresztül a kertet.
- Engedelmével!
Makogja tisztelettudóan, miközben átnyújtja a régi korokra emlékeztető összetekert pergament, majd mikor a címzett átveszi, sebes léptekkel hagyja el a kertet.
Bolond! Pedig most a virágok is csendesek! Mire ez a nagy rohanás? Hiszen megannyi időnk van, aminek minden pillanatát ki kell élvezni! De nem is baj, hogy elmész! Legalább magam maradok az üzenettel.
Finom mozdulattal töri fel a viaszpecsétet és nyitja szét a pergament. Mikor megtörik a fémszálak köteléke, elkezd a program betöltődni a holografikus felületre. Pár pillanat leforgása alatt, egy kellemes hangvételű parancs olvasható rajta, melyből, az derül ki, hogy a rezidenciáján fogadja az Úrnő.
Rángat itt, mint egy marionett bábut! Váh! Egyszer ki fog készíteni ez a vén-szipirtyó!
Méltatlankodik magában Hirig egy kicsit, majd kényelmes tempóban felkel, leporolja magáról a képzeletbeli pihéket és elindul könnyed léptekkel az Úrnő hálója felé.
A ligetkapujában még visszafordul, hogy elköszönjön kedvenceitől. Lágy csuklómozdulattal és egy röpke csókkal int nekik viszlátot. Ahogy visszafordul a kapuból, a Domb simulékony szeretőként nyit neki utat a Hercegnő lakhelye felé. Röpke fertályóra múlva meg is érkezik a parányi kétszárnyú igen míves megmunkálású ajtó elé.
Még ezelőtt soha nem jártam itt. A díszítés a kelta mintázatokra emlékeztet.
Apró kopogással jelzi szándékát, mely szerint be szeretne menni. Bár mindketten tudják ez csak képletes cselekvés. Hiszen érzik mindketten, hogy a közelben van a másik. A Domb elárulja. Pár pillanat múlva fekete árny szűrődik ki az ajtónyíláson, mikor az kinyílik, de ez egy szemernyit sem tántorítja el a lányt, hogy bemenjen.

A kétszárnyú ajtó, ahogy bezáródik mögötte, úgy pecsételődik meg sorsa végérvényesen. Ami odabent történik csak a Domb udvartartásának fantáziájából, feltételezéseiből lehet valamit hallani, mivel Hirig semmi mást nem mondott, csak annyit, hogy készüljenek fel az Aladrah Úrnő Utolsó útjára! Mivel fején viselte a Tündehercegnő fejékét, így az sem volt már kérdés, hogy ki lép Aladrah örökébe, most hogy Ő eltávozott az élők világából.