Belus

by **Froeira Lullaby** Szer. Aug. 24, 2011 12:44 am

Sosem akartam Vhinudratba menni. Elhagyni a helyet, ahol felnőttem, azért, hogy megismerjem azt a sorsot, amit eredetileg szántak nekem… ez nem tűnt túl bíztatónak.
Az persze senkit nem érdekelt, hogy Én mit gondolok, hogy Én mit érzek, hogy Én mit akarok, hogy jó volt Nekem eddig is. H’Sekirat az otthonom, Kavva és Alehill a szüleim, a Kávéház törzsvendégei pedig a családom – ez a természetes, ez a normális, ez a megszokott, a kiszámítható, a kényelmes. Sosem akartam őket elhagyni.
Varázslények között éltem eddig az életem, teljes békességben, erre most pikk-pakk kiderül, hogy nem is a vérszerinti szüleim neveltek, hogy ők elraboltak engem, hogy az a végzetem, hogy elpusztítsam mindazokat, akiket szeretek. Mert erre vagyok hivatott. Mert ez volt a jóslat. Még szerencse…
Megjelentek a rendőrbírók, s a vadászok elé vezettek. Addig a pillanatig szilárdan hittem, hogy én is egy mágikus teremtmény vagyok – annak ellenére, hogy nem jelentkeztek a képességeim -, s hogy emiatt meg fognak ölni. Hogy mekkorát tévedtem! Világéletemben kihasználtak, csupán zsarolás tárgya voltam, de nem haragszom a szüleimre, megvolt az okuk. Viszont amiatt, hogy mindig is a vadászokat gyűlölő és lenéző közösségben éltem, ez rám ragadt, s nekik nem tudom megbocsájtani a történteket. Se azt, hogy csak most érdeklem őket, se azt, ahogyan kiszakítottak a világomból, de mégis az fáj a legjobban, hogy akkor nem tettek semmit. Most is itt lehetne! Velem.
Izzik bennem a düh, és képtelen vagyok csillapítani. Azoknak a jelenléte, akiket már ismertem a Kávéházból sem nyugtatnak meg, sőt. Sem Lucius, sem Dark, sem Renn. Nevetséges, hogy őket okolom… de mit tehetnék? Senki sem akarhatja, hogy szembefordítsák a korábbi világképével, s arra kényszerítsék, hogy leköpje azt, s tapossa meg jól.
Mikor a városhatárhoz érünk, a rendőrbírák leválnak rólunk, ők nem kísérhetnek tovább. Mostmár szimplán vadidegenek vesznek körül, akiket már tényleg szabadon utálhatok. Betesznek a betegesen túltuningolt légpárnás furgonjukba és már száguldunk is. Az őrzőim fele legalább olyan megvetéssel és rosszindulattal fordul felém, mint én feléjük; a másik felük viszont várakozón tekint rám, mintha arra várnának, mikor fogom fel végre, hogy „ez a sorsom”, semmit sem tehetek ellene, s mikor törődöm bele.
Van köztük egy-két ismerős arc, akiket már láttam a város utcáin, vagy akár odabent a Kávéházban. Például az a félszemű, robosztus férfi, akiről nem tudom eldönteni, hogy megölni akar, vagy csak a hajamból akar kiszedni valamit, ami beleragadhatott. Vagy a kreolbőrű nő, aki olyan gyönyörű, hogy még arany sidhenek is beillene – és ahogy észrevettem a stílusa sem különbözik az övékétől, de ő legalább emberként viszonyul hozzám.
Néma csend honol a fülkében még akkor is, mikor landolunk. Nem akarom! – ez az egyetlen értelmes gondolatom. Ketten kiszállnak előttem, s intenek, hogy én következem. Semmit sem látok, a kinti fény elvakít a sötétség után, ami a kocsiban uralkodott. Az ajtóhoz csúszom, kiteszem az egyik lábam, az ajtóba kapaszkodom, és kilépek. Most ugrik a majom a vízbe.

* * *

Kiskoromban a szüleim mindig megengedték, hogy a Kávéházban lézengjek. Szórakoztattam a szimpatikusabb vendégeket, s ezzel nem csekély borravalót csaltam ki a pincérek számára. Kedvesen mosolyogtam, s állítólag „elbűvölő látványt nyújtottam a kócos szőke hajammal, és azokkal a hatalmas, kíváncsi szemeimmel” – azt hiszem, kissé elfogult volt, aki ezt mondta, de tény, hogy kedveltek ott engem.
A szüleimé a h’sekirati Kávéház a főúton. Mi a vendéglátó helyiség fölötti kétemeletes lakásban éltünk. Nem volt ott semmi különös, csak a szokásos technikai szerkentyűk, az általános használati tárgyak, a mindennapi élethez szükséges apróságok. Az egyetlen kiemelkedő motívum a lakás emeletének végében elhelyezkedő, meglepően nagy – digitális – archívum volt. Egy szoba tele digitális- és papírlapos könyvekkel, meg egy nagyteljesítményű számítógéppel.
Régen anya mutatott nekem pár könyvet, amikben mesék és legendák vannak, benne volt az enyém is – akkor még nem is tudtam az igazságot, de már ki nem állhattam a történetet, pedig anyám sokszor elmondta nekem (talán fel akart készíteni).
A mese körülbelül abból állt, hogy a vadászvezérek legkisebb gyermekét elrabolja két farkas – akik elképesztő módon kicselezik a város védelmi rendszerét –, s ők nevelik fel, ismeretlen helyen. A fiú csak nő, mint a dudva, erősödik, okosodik, kiismeri az emberi természetet, s beleszeret egy leányba… akitől azonban korán el kell válnia. Mire elérte a tizenkilenc éves kort, érett fiatalemberré vált, aki semmit sem tudott születésének körülményeiről… Ám a vadászok sokévnyi keresés után végre megtalálták, s magukkal citálták őt, valódi sorsának beteljesítésére. Az ifjú nem vágyott rá, hogy azokkal végezzen, akik között felnőtt, s úgy hitte semmi nem térítheti el ettől a bizonyosságtól. Csalódnia kellett viszont. A történetnek itt két befejezése lehetséges: a) a fiú hiú és önző jellemének köszönhetően mégis behódol ősi vérének, s kegyetlen mészárossá válik, kitől mindenki fél, de senki nem szereti; b) a vadászok városában nem várt meglepetés fogadja: szerelmese, viszont korántsem jó állapotban, s ez olyannyira megkeseríti szívét és lelkét, hogy a bűnösökön sírig tartó bosszút esküd, melyet be is vált. Ugyan a fiút merőben más színben tűnteti fel a két véglet, a lényeg mégis ugyanaz: magány. Erre lettem kárhoztatva. Kedves. Csoda hát, ha gyűlöltem?
Annak idején rengeteg időt töltöttem az archívumban, hiszen ahogy nőttem, egyre inkább értékeltem az irodalmat, s lassan megértettem a jól informáltság fontosságát. Általában egyedül jártam oda, vagy anyámmal, de nagyon sokáig senkit nem engedtem be a saját kis zugomba, a búvóhelyemre. Nem mondhatni, hogy túl bizakodó voltam az emberekkel szemben. Kevesen voltak, akiket „kitüntettem” érdeklődésemmel, s idővel barátságommal.
Mivel a Kávéház központi helyen állt, sokféle ember megfordult mifelénk. Rémisztőek, szimpatikusak, őrültek, elveszettek, erősek, fiatalok, gyengék, nők, idősek, férfiak, emberek, rendőrbírák, mágusok, tündenépek, alakváltók, jó modorúak, éhesek, hevesek, bárki. Sokmindent láttam, amíg csak a háttérben meghúzódva figyelhettem, majd mikor már úgy érezték, hogy ki is merészkedhetem.
Jól ismertem a pincéreinket, a beszállítókat, a törzsvendégeket, és mindig tudtam, mitévő legyek, azokkal, akik nem tudnak viselkedni… Utóbbi képességemet örömmel mutogattam volna, mikor egy-egy vendég kikezdett a kedvenc pincérnőmmel – félreértés ne essék: a kedvenc nem azt jelenti, hogy tetszene, vagy ilyesmi, pusztán barátságról van itt szó. (Sajnos) Callarii mindig nagyon jól védte magát; igen, annak ellenére, hogy szőke és kékszemű, elég erős… - saját bőrén tapasztalja ezt az, aki akár csak egy kicsit is felbosszantja. Bár ezen Seath és Brox igencsak jól szórakozott, én sajnálatos módon gyakran estem abba a csapdába, hogy alábecsültem a lányt.
Jó érzés volt, hogy a szüleim alkalmazottaival ennyire jól kijöttem. Mivel míg iskolába jártam, ott nem leltem barátokra… bizonyára azért, mert sosem jelentkeztek a „képességeim” – talán mivel soha nem is voltak, csakhogy erről senki nem tudhatott, én magam sem. Bár végül is mindegy volt, elégnek tartottam a három korábban említett pincért és egy bizonyos Eileidelenia névre hallgató hölgyet a bizalmamba fogadni – de őket sem túl mélyen. Eiira néni – még törpekoromban neveztem el így – a kakaóbab-beszállítónk volt, egy igen elegáns boszorkány. Több alkalommal is vigyázott rám, mikor még kétséges volt a biztonságom, mikor még nem tudtam ellátni magam, mikor megbetegedtem – hisz a szüleimnek vinniük kellett a boltot -, s ő volt családunk legrégibb és legjobb barátja. Ő minden fontos pillanatnál jelen volt.
Láttuk, hogyan jön lassan össze Callarii és Brox – tulajdonképpen azóta nem találkoztam a nénikémmel, mióta ők ketten eljegyezték egymást (ez természetesen nem függ össze, csak azért mondtam, hogy legyen mihez kötni). Figyeltük miként szeret bele Seath az egyik vendégünkbe… (Ugyan, akkoriban mással is el voltam foglalva) tisztán emlékszem, hogy is volt. A szőke lány és egy másik szőke lány (csak a könnyebb megkülönböztethetőség érdekében) pont olyan elveszettek és zavartak voltak, mint előttük már páran…
Megfigyeltem őket – mármint az idegeneket, nem a lányokat –, s idővel könnyű volt már első látásra megállapítani, ki is tartozik közéjük. Mind tanácstalanok, elhagyatottak, aztán van, aki beilleszkedik, s később itteniként jön vissza, viszont akadt, aki hónapok múltán sem találta a helyét. Vagy valamiféle megmagyarázhatatlan amnézia-járvány tört ki akkoriban, vagy… ki tudja. Az elsők közülük két lány volt szintén, akik kevert-lényeknek tűntek, ráadásul nem kis ramazúrit csaptak – nem mintha ne lettünk volna hozzászokva, csak meglehetősen érdekes volt. Megestek itt kisebb-nagyobb vámpírtámadások, fuldoklás, sírás, nevetés, alapjában véve mind szokványos esemény, de alanyaik egytől egyig furcsák voltak.
Visszatérve Seath barátnőjére:
Ugye a lányok betértek, nem tudtak mit kezdeni magukkal, Seath kiment hozzájuk… Meglátta, megszerette, és ezen a ponton cserélődött ki teljesen, amit valahol meg is tudok érteni. A lányt Bettinának hívják, mint utóbb kiderült, s barátnőivel – mivel időközben bővültek egy taggal mini társaságukban – vagy nélkülük éppen elégszer meglátogatta a helyet, ahhoz, hogy a kölcsönös vonzalom puszta érzékelésénél, azért tovább jussanak.
Viszont, mint már említettem, akkoriban egyéb dolgom is akadt. Még tizenhárom évesen ismertettek meg Eiire néni és a szüleim régi barátaival, s gyermekeikkel. A Laminthar család igazán szimpatikusnak tűnt; Altmyrcából érkeztek, Grethel és Jahero, valamint a velem egyidős ikergyermekeik: Freiah és Perigrin. Bizonyos tekintetben hasonlóak voltunk, s alkalmas korúak, egyértelmű volt – legalábbis a felnőttek számára -, hogy lassacskán összebarátkozunk.
A Kávéház környékén ahhoz voltam szokva, hogy csupa nyílt és barátságos emberrel találkozom, persze akadtak gorombák, vagy egyszerűen magányos farkasok, de mégiscsak az érdeklődő közönség tűnt számomra normálisnak. Ahhoz képest, hogy addig önmagamat tartottam visszahúzódónak, Perigrin megismerésekor erről gyökeresen megváltozott a véleményem. A fiú hallgatag volt, mindig a cipőjét bámulta, s elég esetlen volt. Eleinte Freiah sem volt közlékenyebb, egy idő után azonban kitört belőle. Élettel teli, vigyorgós, sugárzó kislány volt valójában, amellett, hogy vörös haja és szeplői közbenjárásának hála, a bőre folyvást sápadt volt, s okkal hihették azt mások, hogy menten elájul.
Olyan barátokat kaptam, akikkel nemcsak jól el tudtam szórakozni, hanem akikkel tényleg azonos az érdeklődésem. Ők voltak az elsők, akiket beengedtem az otthoni archívum szobájába. Ugyanúgy imádtak olvasni és kutakodni, mint én. Csodálták, mennyi papírfedeles könyvünk van, hiszen valóban nekünk lehetett a legtöbb a környéken. Mint kiderült nekik is volt otthon pár kötetük; Freiah kedvence egy több mint ezer évvel korábban élt Jane Austen nevű nő írása volt. Nos igen, azt hiszem már könnyen rájöhettek, mi is következett be ismeretségünk rövid évei alatt.
Négy éve jutott el a kapcsolatunk arra a pontra, hogy azt mondhassuk: járunk. Ismert, jobban, mint saját magát, nemcsak elfogadta és tolerálta a hibáimat, hanem még szerette is őket. Persze előtte és még a barátságunk alatt is voltak lányok az életemben, de akkor, abban a pillanatban nem volt, nem lehetett más. Nagyon szerettem. Viszont, ahogy lenni szokott, a Sors közbeszólt. Lamintharék mágusok voltak, igen jók, s az ikrek is felettébb kiemelkedő adottságokkal rendelkeztek. A családba oly gyakran születő gyógyítók okán senki sem lepődött meg rajta, hogy Perigrin az lett, ellenben Freiah necromanta képessége ritka volt, és súlyos történéseket vont magával.
Akkoriban tört ki a láz a vámpírok között, hogy levadásszák a halottkeltőket – persze ennek érdekében már korábban is tettek lépéseket, de akkor csúcsosodott ki -, de maga egész Altmyrca veszélyben volt. Ennek okán sürgősen óvóhelyre kellett menekülniük. Seath is pont ekkor csajozott be… Ez mindössze két éve volt, s azóta nem láttam Freiaht, sőt hír sem érkezett róla. Mindig azon a véleményen voltam, hogy a történtekért – ha nem csakis, de legalább részben – a vadászközösség és a rendőrbírók léhasága tehető felelőssé, természetesen a vámpírok voltak haragom elsőszámú célpontjai, de… olyan okolható személyek kellettek, akiket közelebb találtam.
Hiszen annyi törvényszolga és törvényen kívüli járt mifelénk… Kisebb koromban is gyakorta fordultak meg nálunk kopók, valakiket keresve, akkor anyámék felküldtek a lakásba, nehogy véletlenül valakinek is eszébe jusson, hogy ismerős lehetek – persze ez csak most ilyen világos.
Még sokáig próbáltam információkat szerezni a mágusokról és boszorkákról, de nem jártam sok sikerrel. Aztán, nem mintha feladtam volna, csak, abbahagytam. Úgy gondoltam, ha Freiah még szeretne tőlem valamit az életben, akkor keres majd. Valamiképp. Ahogyan a legjobb barátom is.

* * *

Már egy jó ideje itt vagyok. Nem engednek ki. Az még rendben van, hogy befelé tele van a hely ellenőrzőpontokkal, na de kifelé is? Mégis, hogy gondolják! Mintha fogoly lennék a „saját városomban” – ahogyan hívnom kéne -, és tulajdonképp az is vagyok.
Mióta idehoztak már találkoztam a „valódi szüleimmel”, s meg kell mondanom, Kavvát és Alehillt ezerszer jobban kedvelem, még most is, mindig. Mióta itt tengetem napjaimat, papírmunkát végezve az egyik üvegóriás irodájában, már senki nem hív Belusnak, ahogy azelőtt. Még a nevemtől is megfosztattam. Béla lettem - ami, lássuk be, nem a legjobban csengő név a világon.
Természetesen az aktakukac feladatkörén kívül, a leendő vadászok kiképzésén is részt kell vennem. Senki ne értsen félre, még mindig nem akarok senkit megölni, de köteles vagyok elsajátítani az egész csínját-bínját.
Elég szigorúak, minden szabályozva van, s bár végtére is jogos, hisz micsoda felfordulás lenne itt, ha nem tartanák a kezükben az irányítást, azért mégis túlzás, hogy ha mást nem is, de engem mindenképp megfosztottak attól, hogy szabad akaratomat gyakorolhassam.
Csak attól tartok, hogy ez a sarkosság oktalan agresszióval párosul, és… Ugyan eljövetelemkor biztosítottak, hogy a családomnak nem eshet baja, mégis bennem a görcs. Ki tudja, mennyire bízhatok ebben a népségben? Hisz nem is ismerem őket!
Tudom, hogy arra várnak, hogy eldőljön, melyik mesevég, akarom mondani: előre elrendelt sors-változat válik valóra. Igencsak bosszantó a dolog. Talán majd csalódást okozom nekik, és egyik sem következik be. Talán mégsem én vagyok a megfelelő személy – bár ez elég valószínűtlen.
A magam részéről egyik variációra sem vágyom. Vagy önmagamat, vagy a szerelmemet kell elvesztenem. Viszont a lány, akit szeretek: biztonságban van. Így kell lennie! Két éve jó helyre küldték, s azóta is ott van, vagy tán valami egyéb, ugyanannyira védett helyen. Nem eshetett baja. Tudomásom lenne róla. Ha pedig igazam van, a másik lehetőségnek kell beválnia, s magamat kell meghazudtolnom. Lehetetlen. Sose tenném.
Maradt hát a harmadik, ismeretlen, ködös és járatlan út.

* * *

Végül ez a nap is eljött. Végre.
A két évvel ezelőtti események mappáit, ami kétségtelenül nem hozzám tartozott, bizonyára valaki szándékosan tehette le az asztalomra. Már órák óta csak lapozgatok. Eddig semmit sem találtam Laminthar név alatt. Túl sok az információ.
Állj, egy pillanatra!
Eileidelenia Rynley – ELTŰNT.
Hurrá. Szóval még a szuperfelkészült vadászok sem tudják, merre keressék… Arról sincs fogalmuk, hogy él-e vagy már meghalt! Zseniális.
A lapozgatástól zsibbad már a kezem. Hagyjuk, ez lényegtelen apróság. Surrogó hang, ahogy már megint nem találtam semmit, s egy újabb lapra érünk.

Laminthar család – KIIKTATVA.

Ki-iktatva.

Halottak.

Grethel… Jahero… Perigrin… Freiah!

Még kép is van róla. Ott fekszenek. Vérbe fagyva. Holtan. Üresen.

- - - ---- - - - --- -- -- --- -- -- - ---- -- - ------ -- -- -- ---- - - - - - -

Kiiktatva. Ki által? Ki tette? Ki volt az az állat, aki meggyilkolta őket? Ki adott rá utasítást? KI?!