Kevés idő

– Persze főnök, mindent értek. Még valami, amit tudnom kéne? – Szerelkezett fel tollal és jegyzettömbbel a fiatal fiú.
– A kínálatot már tudod. Mindig légy kedves a vendégekkel. Ó igen, van még valami! Ha látod, hogy valaki nagyon zavartan jön be, kíváncsian néz körbe, és ostobaságokat kérdez… Nos, akkor szólj nekem. Majd elrendezem. – mosolygott rá az öreg pincér.
– Miért, mi a baj az ilyenekkel?
– Baj? Nincs velük baj. A többségük ártalmatlan. Pár évvel ezelőtt kezdtek feltünedezni. Általában a huszonegyedik századból valónak vallják magukat. A legegyszerűbb, ha néhány kérdésére válaszolunk, aztán elirányítjuk a megfelelő városba. Ha rendelnek valamit, akkor sem kell aggódni. Mindig van náluk pénz, még ha nem is tudnak róla. Na, nyomás dolgozni! Néhány vendégnek már száraz a torka! – hessegette el az ősz hajú férfi fiatalabb kollégáját.
Jonathan gyorsan felvette a kávézó tempóját. Senki sem maradt sokáig rendelés és ital nélkül. Megnyerő modorával sikeresen belopta magát a törzsvendégek szívébe, mindig jókat beszélgettek, ha a férfi éppen ráért. Pár nappal az első munkanapja után érkezett meg az első olyan vendég, egy tündér, aki meglehetősen furcsán viselkedett. Jonathan azonnal szólt mesterének, aki kezelésbe vette a zavart apróságot. Egy csésze kávé mellett beszélgettek vagy fél órát, majd a lény kicsivel nyugodtabban távozott a kapuk irányába. Az öreg jókedvűen tért vissza a pult mögé, örült, hogy megint segíthetett valakinek.
Néhány év múltán már Jonathan is könnyedén elbeszélgetett az újonnan érkezőkkel. Megnyugtatta és útba igazította őket, ahogy az öregtől tanulta. Egy nap, egy új érkezőt azonban nehezen tudott útjára engedni.
Az ajtóból enyhe szellő söpört végig a termen, amikor a nő belépett. A már harmincas évei elején járó Jonathan ösztönösen az érkező felé fordult, eleresztve szokásos mosolyát. A belépő hosszú, ezüst-szőke haja meglibbent a légáramlatban. Karcsú, légies testét könnyű, kék szövet fedte. Arca finom vonásait tanácstalanság uralta, nagyra nyílt, háromszínű szemeit kíváncsian futtatta körbe a bent ülőkön. Olyan jelenség volt, akit nem lehetett nem-észrevenni. A férfi mosolyára mosollyal válaszolt. Arany shide… milyen gyönyörű… gondolta. Közelebb lépett a szépséghez, és hellyel kínálta.
– Mit hozhatok, kedves? – hangja lágy volt és megnyugtató.
– Én… Nem is tudom. Azt hiszem nem kérek semmit. Csak… válaszokat szeretnék. – a lány hangja csilingelően ostromolta a füleket.
– A válaszokat egy pohár levendulás limonádéval tálalnám. Úgy sokkal jobban fog esni, megígérem. Egy pillanat, és hozom. – hajolt meg enyhén a hölgy felé, és sietősen távozott. Egy perc múlva, már újra a tünemény előtt állt. – Tessék. A ház vendége. Ha megengedi, leülök.
– Köszönöm. Nagyon kedves. Kérem, üljön le. – derült fel a lány arca.
– Nos, válaszokat szeretne. Sajnos, sok mindennel én sem szolgálhatok. Ha jól sejtem, nem is olyan régen találta magát a városunkban. Egyenesen a huszonegyedik századból. – a másik csak bólintani tudott. Tekintetében hála jelent meg. – Az, hogy miért, vagy hogyan került ide, attól tartok rejtély marad. De nem ön az egyetlen. Melyik városból érkezett?
– Dublin. Írország.
– Azt mondják gyönyörű hely volt. Tudja, ezt a várost H'Sekirat-nak nevezik. Az ön utolsó emléke óta sok idő telt el. Ne ijedjen meg. Ma, a harmincadik században, már nem léteznek a régi országok. Tíz nagyváros tömöríti magába az embereket, és a varázslényeket. Ezek egyikébe került.
– Harmincadik század? – a lány ijedsége hangjából is kitűnt. – De az… az nem lehet… én… Ez kész… őrület…
– Nyugodjon meg kedves, igyon pár kortyot. Mint mondtam, nem ön az egyetlen. Segítségre talált. Ha szeretné, elkísérem a kapukhoz, hogy meglátogathassa a városát. Ott, a vezetők készségesen fognak segíteni. Már hozzá vannak szokva az újonnan érkezettekhez. – Jonathan szerette volna elnyújtani a beszélgetést, de becsülete nem engedte, hogy maga mellett tartsa a szépséget. Megvárta, amíg a lány lenyugszik, megsimogatta a kézfejét. Hagyta, hogy lassan megigya italát. Mindeközben sokszor ismételte, hogy ne aggódjon, nincs egyedül, és segít neki. A Fősugárúton végigsétálva még sokat beszélgettek. Megígértette a shide-vel, hogy még látja, időnként elnéz a kávézóba és elbeszélgetnek új élményeiről és tapasztalatairól. Jonathan valóban remélte, hogy viszont láthatja a tüneményt. De heteken át tartó reményteli várakozás után feladta. Sosem látta újra a nőt. Szomorúsága nem múlt, keserű hangulata néha ki-kiütközött. A jövevényeket már korántsem kezelte olyan barátságosan, csupán adatokat közölt velük, mielőtt tovább küldte volna őket. A törzsvendégekkel is ritkábban beszélgetett. Az évek lassan eljártak a feje felett. A hetvenes éveire, már ő maga is a kávéház egyik öreg, morgós bútordarabja lett. Még mindig elbeszélgetett a felbukkanó újoncokkal, jó tanácsokkal látta el őket, de cinizmusa lankadatlan csipkelődésre késztette. Egy hideg téli nap, már a kilencvenes éveit taposta, amikor újra nyílt az ajtó. Az öreg mufurc képpel nézett a belépőre, és pillanatokkal később leesett állát szedte fel a földről. Sosem felejtette el az ezüsthajú shide-t aki azon a nyári napon, vagy hatvan évvel ezelőtt betért a kávéházba. És most is ugyanolyan gyönyörű volt. Időtlen mosolya melegséget hozott a szívekbe, járása kecses és könnyű maradt. Szinte siklott a földön, ahogy Jonathan felé haladt. A férfi többször is megdörzsölte szemeit, hogy ellenőrizze valóban jól lát-e. Nem volt képes megszólalni, amikor a tünemény leült a vele szemközti székbe, és kezei közé fogta reszketeg kezeit.
– Jonathan kedves. Öreg barátom. Örülök, hogy újra látlak. – nevetett csilingelő kacajával. Az öreg lassan elmosolyodott, szívébe belopta magát a lányt övező melegség. Még zárás után is beszélgettek.
– Ne menj, még a nevedet sem tudom. – mondta halkan az öreg.
– Agrona. A nevem Agrona. De most már, tényleg indulnom kell. – Búcsúzott újra a nő. Felvette finom kabátját.
– Remélem, még találkozunk.
– Egyszer biztosan. Egyszer biztosan. – Pillantott felé szomorúan Agrona. Jonathan reménytelien bólintott, majd feltápászkodott és kikísérte a lányt. A shide még egy utolsó pillantást vetett a záródó ajtón túli öregre. Sóhajtva vette az irányt a kapuk felé.
Másnap a kávézó nem nyitott ki. Elhunyt alkalmazottjukat és barátjukat gyászolták.

Kicsit szomorkás lett, de mivel szomorkás, így hatott rám. Bejött.

Köszönöm szépen az alkotást, gazdagabb lettél 20hsszel.

Nekem is kicsit szomorkásan hatott, de nagyon tetszett! ^^ Csak így tovább!

Örülök, hogy tetszik. Ki mondta, hogy a történeteknek mindig vidámnak kell lenniük? ^^ Bocsánat, én odavagyok a kissé sötétebb hangulatért is.

Philomela Ylva írta:Örülök, hogy tetszik. Ki mondta, hogy a történeteknek mindig vidámnak kell lenniük? ^^ Bocsánat, én odavagyok a kissé sötétebb hangulatért is.

Nekem is tetszett. Bár előre kiszámítható volt (nekem) a vége, de nem rég készült valami tanulmány arról, hogy az emberek minimálisan, de jobban élvezik azokat a irományokat, amiknek tudják a végét.
Gratula.

"Kicsit szomorkás a hangulatom.."

Nekem tetszett, bár sajnáltam az öreget.