Tessa T'Ziczmesa

Karakter régi neve: Anita Tlazolteotl
Karakter új neve: Tessa T'Ziczmesa
Kora: 101
Születési hely: Mexikó, Guadalajara
Fátyolos város: Párizs
Faj: Arany sidhe

Előtörténet:

Hogy ki vagyok én? A válasz nem olyan egyszerű, mint a legtöbb ember esetében. Én a forradalom gyermeke, a farkasokkal táncoló, a feltaláló, és végül a hét főbűn vagyok, hogy csak néhányat soroljak fel azok közül a nevek közül, amiken hosszú életemben hívtak engem. Mert hosszú életet éltem, hosszabbat, mint a legtöbben ezen a földön. 101. esztendőmet töltöttem be nemrég, és ezt a 101 évet úgy éltem le, hogy egy pillanatot sem bánok belőle. Sokan próbáltak megtéríteni, megjavítani, vagy utánozni, de egyikkel sem törődtem sokat. Voltam, aki voltam, és vagyok, aki vagyok. Amit tettem, megtettem, és megtenném újra. De hogy mégis miért vettem tollat a kezembe? Mert hiába vagyok gazdag, befolyásos, van egy úr, akit soha nem fogok átverni. Fáj bevallanom, de a Halál árnyéka már rám vetül, ellenben nem akarok úgy távozni ebből a világból, hogy nem írtam le azt a rengeteg dolgot, ami velem történt. Mások okulására, vagy szórakozására, esetleg megbotránkozására, íme, egy vénasszony sorai.



Ártatlanság:

1910-ben születtem Guadalajara-ban. A forradalom gyermekének nevezett anyám, hiszem szülőországomban éppen abban az időben lázadt fel Porfirio Díaz antidemokratikus uralma ellen. A családom nagyon ősi és befolyásos volt. A forradalmat azonban sokak arra akarták használni, hogy besározzák családom hírnevét és becsületét, és hogy megöljék a szüleimet. Így apám a testvéréhez menekült, nem sokkal a születésem után, és természetesen mi is vele tartottunk.
Apám utazgatott a hatalmas családi vagyonból, hogy soha ne érhessenek utol minket. Azóta sem tudom, hogy azért lettem-e örök életemre szerelmes az utazásba, mert gyakorlatilag születésemtől 16 éves koromig beutaztam egész Amerikát. Saját dajkám volt csecsemőkoromtól kisiskoláskoromig, aki illemtanra és zenére oktatott. Majd, amikor iskolás korba kerültem, az északi kontinens legjobb iskoláiban tanultam. Persze néha csak hónapokig, de volt, hogy éveket is egy helyen töltöttünk. De a két éves New York-i tartózkodásunknál soha sehol nem maradtunk hosszabb ideig. Rengeteget tanultam azokban az időkben, úgy szívtam magamba a tudást, akár egy szivacs. Lévén, hogy barátaim nem voltak, hiszen soha nem maradtunk annyi ideig egy helyen, hogy tartós barátságokat alakítsak ki. A kirekesztettségemnek még egy oka volt. Az ereimben azték királyok, és indiánok vére folyt, és ez senkin nem látszott annyira, mint rajtam. A gyermekek pedig a legutálatosabb teremtések tudnak lenni. A másságot semmilyen mértékben és formában nem tolerálják. Így a tanulás maradt az egyetlen hóbortom és barátom. Annyit tanultam életem első 16 éve alatt, mint mások 30 év alatt. Azonban a gyermekkorom tiszavirág életűnek bizonyult, habár tudom, másoknak ennyi sem adatik meg.

Bujaság

A villám akkor csapott le, amikor a 16. születésnapom után Chicagoba költöztünk. Akik követtek minket, azok megtaláltak. Éppen az iskolából tartottam hazafelé, jó kedvem volt, élveztem a napsütést és a madarak dalát. Azonban amikor benyitottam a lakásunkba, olyan kép fogadott, amit soha nem tudtam kiverni a fejemből. Anyám és apám egymás mellett ült a kanapén, a homlokukon hatalmas lyuk tátongott. Először nem fogtam fel, amit láttam, az elmém egyszerűen elutasította a látott képet. Kirohantam a házból és csak rohantam, rohantam olyan messzire, mintha a távolság csökkentené a tragédia mértékét. Nem néztem hová tartok, így az elit, gazdag lakások köréből hamarosan sötét sikátorokba és kétes utcákra jutottam. Egyszer csak két férfi állta el az utam. Teljesen sokkos állapotban voltam, így nem ellenkeztem, amikor magukkal vittek. Onnantól a bűn világában éltem. A férfiak, akik magukkal vittek, a Kewrin fivérek voltak. Olyan mélyen benne voltak az alvilágban, hogy már csak a halállal tudtak volna kiszállni belőle, de persze nekik eszük ágában sem volt ilyesmi. A két kövér fickó szerette azt, amit csinál. Szerették a szép lányokat, akik vagy saját akaratukból, vagy rákényszerülésből, vagy valamilyen ismeretlen okból nekik dolgoztak. Szerették a pénzt, amit a lányok szolgáltatásaiért kaptak. Sokat éltem, de azt hiszem, azóta sem láttam két ilyen elégedett fickót. Zsíros holdvilágképükön mindig őszinte elégedettség ült. Így lettem táncos, eleinte. Nem egyszerű táncos, és nem is egyszerű örömlány. A Kewrin fivérek büszkék voltak a kreativitásukra. Az indián származásom, mint említettem igencsak meglátszott rajtam. Szinte azonnal, ahogy hozzájuk kerültem kikérdeztek. (Mondanom sem kell, amilyen kétségbeesett voltam, elmondtam nekik, hogy megölték a szüleim. Ezek után pedig egyértelműen szabad préda voltam, hiszen senki nem fog akkor keresni szerintük.) Ők biztosítottak, hogyha jól viselkedek, jó dolgom lesz náluk, és esetleg még pénzt is kereshetek majd. Egy napja voltam még csak a Szoknya alatt nevű klubocskában, amikor Tony két farkaskölyköt nyomott a kezembe, és közölte, hogy ezentúl ők lesznek a partnereim. Harcos és Est valóban jó barátaimmá váltak. Testvéreim lettek, és támaszaim azokban az időkben, amikor még átsírtam az éjszakákat. Egy évig ugyanis nem történt semmi. A többi lány tanított táncolni, én pedig nevelgettem a két kölyköt, akik minden időt velem töltöttek, és úgy kötődtek hozzám, mintha az anyjuk lettem volna. Aztán, amikor betöltöttem a 17-et, Max úgy döntött, ideje, hogy végre ne csak vigyem a pénzt, hanem keressem is. A fő számomban mindenféle szalagokban (amit biztos, hogy nem viseltek az indiánok) tekeregtem a színpadon a két farkassal együtt. Nem zavart, hogy bámulnak a férfiak, azt szinte meg is szoktam. A hátsó helyiségek sötét zugai, a dagadt idős férfiak voltak azok, akik miatt eleinte öngyilkos akartam lenni. A többi nő azonban olyan lett, mintha mindig is a nővéreim lettek volna. Megvigasztaltak, próbáltak mosolyt csalni az arcomra, még akkor is, ha az ő helyzetük is hasonlóan kilátástalan volt. Ha végeztem, lesúroltam szinte a bőrt is magamról, ötször lefürödtem, aztán szorosan betekertem magam a takaróval, és az arcom Harcos vagy Est pézsmaillatú bundájába fúrtam. Azonban az ember nagy túlélő, ami nem öl meg, az megerősít. Megtanultam túlélni és általa erősebb is lettem. Húsz évesen már a test dolgai semmit nem jelentettek nekem. Megtanultam, hogy a gyönyör csak arra való, hogy manipulálhassak vele másokat. Amint túl voltam az első sokkon, olyan 1 év után, az értelmem már nem rejtőzött el a világ elől, és a gyászos helyzetet is igyekeztem a magam hasznára fordítani. Kapcsolatokat építettem magamnak mind a lányok, mind a kuncsaftok körében. Pénzt, kapcsolatokat és befolyást szereztem mások gyönyöre által. Ha valaki a Farkasokkal Táncolóról kérdezett, hamar rám talált. Ez a világ sem tarthatott azonban örökké, ugyanis ami egyszer él, az halálra van ítélve. Ez a halál 1931-ben következett be, amikor börtönbe zárták Al Capone-t, aminek következtében az egész rendszer összeomlott. A kisebb-nagyobb főnökök egymás torkának estek, hogy ők irányíthassanak. Én úgy döntöttem, ebből nem kérek. Volt egy gazdagabb kuncsaftom, aki mindenképp magával akart vinni az párizsi villájába. Eleinte ellenkeztem, vagy finoman kitértem a dolog elől, de 31-ben igent mondtam. Azonban eltűnni Chicagoból nem volt olyan egyszerű dolog. Ugyanis a Kewrin fivérek még véletlenül sem akartak megválni tőlem, az egyik legjövedelmezőbb műsorszámuktól. Két élet árán váltottam meg az enyémet. Amikor ugyanis a sötét utcákon osontam a megbeszélt találkozóhely felé, az utcán utamat állták. Tonynál fegyver volt, Maxnál egy feszítővas. Közölték, hogyha visszamegyek, megkegyelmeznek nekem. Én azonban rohanni kezdtem, Max utánam. A testes férfi azonban nem számolt a sötét árnnyal, aki leterítette és átharapta a torkát. Harcos pofája véres volt, amikor Tony golyója leterítette. A maradék testvér aztán már nem akart hibázni, Estet kereste, de a másik farkas megbújt, egy kuka mögül támadt rá, de a golyónál nem lehetett gyorsabb. Azonban elég időt adott nekem, hogy felkapjam Max feszítővasát és lesújtsak a fejére. Lesújtsak négy esztendő minden kínjával és könnyével. Egészen addig vertem a fejét, amíg az arca helyén csak egy véres massza maradt. Aztán csak álltam a vérrel borított utcában pár pillanatig, amíg egy kocsi meg nem állt az utca végén. Belülről Claude integetett nekem. Lehajoltam és csókot leheltem Harcos és Est szürke pofájára. A farkasok olyanok voltak, mintha a testvéreim lettek volna, de nem hagyhattam, hogy az áldozatuk kárba vesszen. Beszálltam tehát az elegáns sportkocsiba és a sorsra bíztam magam.

Hiúság

Ó, azok a csodás évek! Ahogy elhagytam a baljóslatú Új-Világot, a bőség korába léptem. Az utazás iránti régi szerelmem ismét magával ragadott. Jártam Párizsban, Rómában, Európa minden nagyvárosát beutaztam. Eleinte Clauddal, aki magával hozott Chicagoból, aztán másik gazdag és befolyásos szeretőket kerestem magamnak. Azokban az időkben nem láttam szükségét semminek. Jó politikát folytattam, ami megteremte a gyümölcsét. Claudot rávettem, hogy járjunk estélyekre és mindenféle közösségi összejövetelekre. Onnan, az elit köreiből válogattam magamnak áldozatot mindig. Mintha testvéreim, a két farkas szelleme belém költözött volna. Lételemem lett a vadászat, de egy finomabb, kevésbé véres vadászat, mint testvéreimé. Én csak a pénzüktől fosztottam meg a jómadarakat, de úgy, hogy ők azt akarták: maradjak még, még akkor is, ha már szinte minden pénzüket rám költötték. Elég volt néhány elsuttogott szó, néhány jól elrejtett csapda, ők pedig szépen belesétáltak. Elegáns lakásokat és villákat vettek nekem, hogy megszerezzék maguknak a Tollaskígyót, ahogy viccelődve maguk között neveztek. A becenév nem zavart, ez a tollaskígyó ugyanis nyolc év alatt, amit ezzel az életformával töltött el, mesés gazdagságot szerzett magának, és bejárta az egész világot. Jártam keleten, a csodás Indiában és Kínában. Tanulmányoztam azokat a különös vallásokat és népeket, ugyanis tudásszomjam nem halt el a chicagoi évek alatt, mindössze szunnyadt, várva a megfelelőbb időt. Emellett jó néhány évet töltöttem még Afrika szavannáit járva, a csodás és megdöbbentő meselényeket, és a különös módon élő négereket figyelve. Megjártam Ausztráliát, és Dél-Amerika dzsungeleit is.
Habár a legtöbb időt Európában töltöttem. Lenyűgözött a kultúrája a történelme, az hogy mennyire különbözött Amerikától. Csodás idők voltak, amiket egy párizsi villa elegáns étkezőjében töltöttem, vagy éppen Görögországban egy hófehér teraszon a napfényben fürdőzve festegettem. Esetleg a tenger selymes vizében fürödtem. Azt hittem, legyőzhetetlen és sérthetetlen vagyok... És mekkorát tévedtem!



Harag

Aztán kitört a háború. Persze voltak előjelek, mindenféle utalások, amik talán már megelőzték a katasztrófát, de én a békében és elégedettségben fertezve nem voltam hajlandó tudomást venni róluk. Egyszerűen nem hittem benne, hogy a hatalmam bárki is elveheti tőlem. Az aktuális partneremmel 40-ben Lengyelországban voltunk, ami nem volt egy életbiztosítás, úgy hiszem, ezt mondanom sem kell. A háború borzalmai olyan dolgok, amikről nem szeretnék mesélni. Sokan mondták már el a maguk történetét ezekből a gyászos időkből, én azonban nem szívesen emlékszem ezekre az időkre. A haragra, amit az elveszített boldogság miatt éreztem. Gyűlöltem a világot, gyűlöltem az embereket, akik nem tudnak nyugalomban és jólétben élni, akiknek lázadniuk és harcolniuk kell. Meggyűlöltem a férfiakat leginkább, akik véleményem szerint az egészért felelősek voltak. Három évet vett el az életemből a menekülés, de még ezt sem cserélném el másért. Ez a három év ráébresztett saját kicsinységemre és halandóságomra, így célt adott nekem, olyan célt, amiért élnem kellett. Három évembe tellett, mire katonai blokádokon, elhalt tájakon, különböző segítőkész emberek segítségével és ellenséges katonák figyelmét elkerülve eljutottam Svájcba. Svájcból hosszú idő után hazatérhettem. Amerikában vettem egy apró házat New Orleans-ban és a borostyánnal benőtt erkélyemen a fülledt éjszakákon vártam a híreket, amik a háborúról jöttek. Abban a kis házban a tornác rejtekében afféle remeteéletet éltem. Csak a növényekkel foglalkoztam, gyógyfüveket termesztettem, rendszereztem őket, kitanultam melyik mire jó. A háború vége szinte álomképnek tűnt csupán, de aztán be kellett ismernem, hogy valóság. Úgy ébredtem, ahogy medve a téli álomból. Leráztam magamról a háború borzalmait és megpróbáltatásait, és kitártam szárnyaim, hogy ismét szálljak a világban. Túl eleven vagyok én ugyanis ahhoz, hogy az egész életem egy kicsiny házban éljem le.


Irigység és Kapzsiság

Ahogy kijöttem kicsiny házam védelméből, szorgos hangyaként nekiálltam, hogy összekaparjam megmaradt javaimat. Európai vagyonom jócskán megcsappant a háború miatt, de még így is voltak azért készleteim, habár csak töredékei a háború előttinek. Én azonban többet akartam. Vágytam a régi csillogásra és jólétre, ismét gazdag akartam lenni. És egyvalami nem változott bennem soha. Ha valamit akartam, addig küzdöttem, amíg meg nem kaptam, vagy amíg meg nem haltam. Így a háború után befektettem földbe, élelmiszerbe, vagy éppen abba, ami érzésem szerint a legnagyobb hasznot hozta. Persze nem nyertem mindig, gyakran csúnya veszteségek is értek. Emellett a tanulás örömét is ismét felfedeztem. Persze más is motivált. Irigyeltem azokat, akik többet tudtak nálam, hiszen ezáltal olyan előnyökhöz jutottak, amik nekem nem voltak a birtokomban. 38 éves fejjel sem szégyelltem visszaülni az iskolapadba. Minden érdekelt, nem volt olyan tudományág, ami taszított volna. És most milyen remek hasznot hajtott életem első 16 éve! Ahogy olvastam, vagy hallgattam az előadásokat azok a régi leckék mind előmerészkedtek elmém barlangjából, úgy került elő a sok információ akár az arany, és annyit is értek számomra. Jog, természettudományok, matematika, képzőművészet, történelem. Mindennel foglalkoztam, minden érdekelt. 40 éves koromra a vagyonom szinte már önmagát szaporította, a tudományos világban pedig jelentős hírem volt. Az amerikai úrkutatásban is érdekelt voltam, de a biológia, a genetika volt az, ami legközelebb állt a szívemhez. Ugyanis volt egy titkom, egy olyan titok, amit én magam is csak azóta tudok, hogy az első ráncokat megláttam az arcomon. Le akartam győzni a halált... Gyerünk, nevessenek csak! Én aztán nem bánom! Ez volt a célom, a halhatatlanság forrását kerestem, egy modern szent Grált! Azonban az élet valami egészen mást tartogatott nekem. Éppen Atlantában voltam egy konferencián, amikor lerobbant az autóm, és ott ragadtam az út szélén. Mintha egy mesében lettem volna, a szőke herceg fehér limuzinban érkezett. Jóképű, gazdag 25 éves fickó volt, majd kicsattant az élettől. Felvett engem és egész jól elbeszélgettünk, azt hiszem pont a gyógynövényekről, amiket ama kis new orleansi házamban ismertem meg olyan jól. Emlékszem Aaron (ugyanis ez volt a neve, Aaron Gold) megdöbbenésére, amikor rájött, hogy hová hozott engem. Amikor meglátta a tudományos konferenciára kijelölt épületet, szinte látni véltem, ahogy lezuhan az álla. Legnagyobb megdöbbenésemre 2 nap múlva, amikor végeztem, ott állt a parkolóban, fehér öltönyben, szívdöglesztő mosollyal. Nem vettem komolyan a dolgot, azt hittem csak szórakozik, én pedig nem voltam szégyellős már jó rég óta, így aktívan bekapcsolódtam a flörtbe. De soha nem gondoltam volna, hogy viccnél komolyabban gondolja az egészet, hiszen majd 15 évvel voltam idősebb nála! Nem is tudom miért mentem vele, amikor meghívott a Hawaii szigetekre, talán az utazás iránti olthatatlan vágyam volt az oka... Azonban én döbbentem meg leginkább, amikor a forró homokon ücsörögve és koktélt szürcsölgetve Aaron megkérte a kezem. Na képzeljék el! Én a negyven éves vénasszony és a 25 éves, gazdag és jóképű Aaron! Jó, én sem voltam soha csúnya, csak hogy nehogy azt higgyék hiúságom teljesen elveszett az évtizedek alatt, no de 15 év, mégiscsak 15 év! Rá egy évre mégis megszületett a kis Mia, majd még egy év és Tony és Max (igen, a nevekhez én ragaszkodtam) az ikrek is világra jöttek. Az összes gyermekem az apjára hasonlított, szőkék voltak és kék szeműek, habár a bőrüknek volt egy kis bronzos indián fénye és olyan elevenek voltak, akár én az ő korukban. Igazából soha nem szerettem volna gyereket, de amikor megszülettek, teljesítettem ezt a feladatot is, alkalmazkodtam ehhez az életmódhoz is. Azonban a kislányunk 4. születésnapján éppen elfújtuk a gyertyákat, amikor jött a telefon, hogy a férjem magángépe lezuhant. Nem voltam hajlandó magamat átadni a gyásznak. A gyermekeim később azzal vádoltak, hogy nem is gyászoltam. Talán így volt, talán kőből volt a szívem. Hogy kiheverjem a dolgot utazni kezdtem a gyerekeket egy dajkára hagyva. Vagy talán csak menekülni akartam az anyaság elől. Azt hiszem nem volt nekem való.
Tudom, sokan megbotránkoznak majd, de 45 éves fejjel őrült módjára kezdtem sportolni. Futottam, elbicikliztem Párizsból Rómába, tengerek mélyére merültem. Őrület az egész, de Görögország varázsa ismét elragadott, így búvárkodással és úszással majd fél évet töltöttem el ott. Ezalatt az idő alatt viharos viszonyt folytattam egy leginkább csak görög félistennek nevezhető hajóssal. A hajóján éltünk, én pedig úgy éltem, mintha nem lennének villáim, részvényeim és töménytelen mennyiségű pénzem. 46 évesen megszültem Mariát. Az egy eszmélés volt. Otthagytam a tengert és azt az őrületet, a hajamba tépő sós szellőt, és a testemet erősen szorító izmos karokat. Hazatértem Amerikába, de csak két rövidke évre. A két kislányom imádta egymást, Mia jobban vigyázott Mariára, mint én. Ezalatt a két év alatt még szaporítottam a pénzem, ami így is olyan jelentős mennyiségű lett, hogy szinte már csak a bankáraim és egyéb emberek voltak tisztában a mértékével.
Éppen hazalátogattam a gyerekekkel, megnéztük Mexicót, ahonnan anyjuk származott, amikor egy régi ismerőssel futottam össze. Eleinte rá sem ismertem Claude-ra. Olyan régen volt már, hogy elhozott Chicagoból... Azonban egy jó bor és egy finom vacsora után visszatértek a közös szép emlékek, amiket az idő csak még kristályosabban csillámlóvá tett. Egy hónap sem telt bele, ismét Párizsban voltam a régi házunkban, azonban Claude kérésére a gyerekeket is hoztam ezúttal magammal. Én egy gyereket sem akartam, de amikor ismét terhes lettem, már biztos voltam benne, hogy elvetetem a babát. Claude nagyon megharagudott rám. Ő afféle igazi apuka alkat volt, azt mondta ne merjem megölni az ő gyerekét. Értik, az ő gyerekét! Már csak azért is elmentem az orvoshoz. Aztán ahogy ott ültem abban a kényelmetlen műanyagszékben a folyosón, egyszer csak úgy gondoltam, így kell vezekelnem azért a sok gonoszságért és bűnért, amit elkövettem. És nem tettem meg. Megszültem a kis Jean-Claudot, aki hollófekete fürtjeivel és zafírkék szemével pont olyan volt, mint az apukája. Az apukája, aki odavolt a gyerekekért. Claude egyke gyerek volt, és mindig nagy családot akart. Hát most megkapta. Mind az öt kölyök ott lakott nála. Én gyakran jártam még a várost, vagy lovagoltam a földjeinken, mert magányra vágytam. Valami folyton űzött és hajtott, nem találtam a helyem a világban. Nem kellett volna, hogy felkészületlenül érjen, amikor Claude megkéri a kezem, mégis így történt. Megrémültem és elszöktem. Na az volt az őrület, amit ekkor csináltam.


Falánkság és minden egyéb nyalánkság...

Írországba mentem. Vettem magamnak egy kastélyt és megtöltöttem mindennel, amire ember vágyhat. Ó, voltak szeretőim is, ne aggódjon senki! Alig pár hónapja született a fiam és én fiatal férfiakkal vettem körbe magam. Zavart is engem akkor már, hogy majd ötven éves voltam! A mozgást kizárólag az ágyra korlátoztam, de jókat falatoztam: csokoládék, édességek, húsok, köretek... Jó borok mámorában éltem. Azt hittem, ez így fog menni a végtelenségig. Alig, néha voltam önmagam, többnyire bormámorban egy távoli világban jártam. Tündérekkel táncoltam és egyéb őrült lázálmok gyötörtek.
Aztán egy idő után már émelyegtem az édességektől és hánytam a bortól, és csak később jöttem rá, hogy nem ez az oka...
Az 51. születésnapom már otthon töltöttem Párizsban, a karomon a nemrég született Damiennel. Hát mondhatom szép kis kompánia lettünk. De tanultam a hibáimból, és hogy úgy mondjam, lenyugodtam kissé. A színes családommal, és a férjemmel, ugyanis azok után, hogy Claude egy szó nélkül elnézte a kilengésemet és az újabb gyermeket, hozzámentem. Rossz szájak szerint csak a vagyonom akartam tovább gyarapítani, habár fogalmam sincs, mit lehetett még azon gyarapítani. Akkor főleg az evésbe menekültem a világ elől, még hazatérve is jártam az éttermeket és magam is megtanultam mindenféle étel elkészítését. A főzésben is örömöm leltem, és ez végre egy olyan elfoglaltság volt, aminek a családom is látta valami hasznát. A négy fiam ugyanis annyit tudott enni, mint egy két hadsereg, és a lányok sem voltak azért olyan madárgyomrúak.


Lustaság

Amikor 55 lettem, Norvégiába költöztünk a kérésemre, mert annyira kedveltem azt a vad vidéket. A gyerekek is szerették, akik kész kis bandává nőtték ki maguk. Olyan színes társaság voltak, és olyan összetartóak, amit nem mindig látni. Én is, és az apjuk is egyedüli gyerekek voltunk, így nem értettük azt a szeretetet és összetartozást, ami a gyerekeket összekötötte. Az apjuk még jobban hozzájuk tartozott. Vitte őket lovagolni, sárkányrepülőzni, múzeumokba, és gyakran hazarepült velük Párizsba. Én eluntam a főzést és az evést, főleg mivel rengeteget híztam, és a régi sportokat sem tudtam már űzni, amiket úgy szerettem. Belesüppedtem a semmittevésbe. Néha napokig csak ültem és bámultam a tájat, végigkövettem hogyan jár a nap az égen, hogyan táncolnak a napsugarak a fjordok vizén. A gyerekek nőttek és csodás emberek lettem belőlük.
Emlékszem, 1970 környékén lehetett. Rómába látogattunk el, és egy szemtelen fickó nem akart nekünk családi belépőt adni, mert nem hitte el, hogy egy család vagyunk. Ott volt Mia, aki akkor már 19 éves, kész nő volt és a legkevésbé sem hasonlított rám. Ahogy felnőtt, a bőre kifakult, szalmaszőke haja és kék szeme teljesen az apját idézte. Aztán az ikrek 18 évesek, szinte fehér szőkés üstökükkel kék szemeikkel, de nagyon sötét rézbarna bőrrel. Az igazi görög 15 éves Maria rövid, sötét és göndör hajával, fekete szemeivel és barna bőrével. Majd a kis 11 éves Jean-Claude, sápadt bőrrel, fekete hajjal és hatalmas kék szemeivel. Végül Damien, 10 éves, lángvörös hajjal, pasztellszín szeplőkkel sápadt rosszcsont arcán, és smaragdszín szemeivel, amik mindig rosszaságra készen figyeltek. Külsőre valóban nem hasonlítottak, de erős elszakíthatatlan kapocs fűzte össze őket. Mia volt egyértelműen a vezető, Maria pedig mindenben hallgatott rá és őt utánozta, amivel nem volt baj, mert Mia nagyon rendes és felelősségteljes lány volt, hiszen szinte ő nevelte föl a testvéreit. Az ikrek már megkomolyodtak, de még mindig benne voltak minden rosszban, amiket gyakran a kis Damien eszelt ki, a nagy lovak meg mentek utána. Jean-Claude inkább a lányokkal játszott, mert nem szerette a sportokat, inkább festeni és rajzolni szeretett, ami a lányok kedvenc elfoglaltsága volt. Néha összevesztek, de hamar megbékültek mindig. Nem volt rám szükségük, nem is törődtem velük eleget, mégis szerettek engem.
Különös volt, hogy amikor 60 éves fejjel nekiálltam a kutatásaimnak, főleg a különböző letűnt kultúrák isteneit és mitológiáját kutattam, a gyerekek vissza-vissza jártam hozzám. 68 éves voltam, amikor ismét egyedül maradtam. Claude már hetven volt, és egy reggel egyszerűen nem ébredt föl. Sokáig csak ücsörögtem az ágyunk szélén és néztem őt. Fekete hajában már több volt a fehér szál, és arcát mélyen szántották a ráncok, mégis, az összes ránc egy boldog mosoly vonalába állt be. Ahogy elnéztem, csak úgy nézett ki, mint aki szép álmot lát, hiába volt már hideg a teste.
Kisétáltam az erkélyre és ittam egy teát, utána hívtam a mentőket. A temetésen ott volt az összes gyerek, mind szomorú feketét öltve. Saját életük volt, abból ragadta ki őket az apjuk halála. Ugyanis furcsamód mind a fakoporsóban fekvő férfit tekintették apjuknak, nem számított ki is volt a valódi. Láttam a könnyeket a szemükbe, a fájdalmat az arcukon, én azonban nem éreztem semmit. Csak ürességet és félelmet. Igen, féltem a halálól. Úgy éreztem, tennem kell még valamit, hogy nekem még nem szabad elmennem.



Haláltánc

Keletre költöztem, egy buddhista kolostorban töltöttem el tíz évet, majd Kínában újabb ötöt. Nyolcvanhárom évesen hazatértem Párizsba megpihenni egy kicsit. Mia és a férje, valami Jack vagy Jamie úgy kezelt, mintha a kriptából szöktem volna ki. Louve néni, tessék csak ülve maradni, majd én hozom a teáját! Matthias ne zavard a nénit, amikor alszik! Tiszta őrület volt az egész... A lányom pedig csak somolygott, amikor leteremtettem azt a fickót. De ha már benne voltam, meglátogattam a többi csemetém is. Max és Tony a filmiparban helyezkedtek el, mindenféle csodás alkotásokat hoztak össze együtt. Amikor elmentem hozzájuk New Yorkba, este beültünk a saját mozijukba és egész éjszaka mentek a filmek, mialatt meséltek arról, hogy mik történtek velük. Meglátogattam még Mariát, aki hazatért és tengerbiológusként működött Görögországban. Bemutatta nekem a férjét is, aki annyira emlékeztetett az apjára, hogy a régi emléktől megsajdult a szívem egy pillanatra. Jean-Claude híres festő és szobrász lett, napokig jártuk a galériáit. Olyan féltő szeretettel beszélt a festményeiről, mint már a gyermekeiről. Aztán ott volt még Damien, a kicsi Damien... Ő világjáró lett, akárcsak én, és a szépséges afrikai feleségével járta a világot. Meghívtam magukhoz az ausztráliai birtokukra, én pedig náluk töltöttem majd 2 évet. Aztán további öt évig még felváltva jártam a gyerekekhez, ott voltam, amikor az ikrek is feleségül vettek két kedves leányzót, amikor megszületett Maria első kislánya Anita, amikor Damienék hazatértek az Északi-sarki kirándulásukból. Aztán azonban jött az ezredforduló, a születésnapom, a kilencvenedik... Hihetetlen sok mindent láttam és tettem. Olyan fáradtnak éreztem magam, és úgy éreztem, valami változás jön, éreztem a csontjaimban. Amerikába repültem a new orleansi házamba. A kert olyan volt akár egy dzsungel, én pedig nekiálltam, hogy helyre hozzam. A növények mintha boldogabbak lettek volna a közelemben, és én is boldog voltam. Az a ház volt nekem a béke szigete, oda mintha nem ért el volna a világ. A gyerekek néha napján meglátogattak, de többnyire inkább tisztelték a magányom. A félelembe is belefáradtam, belenyugodtam abba, aminek jönnie kell. Elfogadtam a sorsom, hiszem majd száz évesen az ember mi mást tehet, mit várja a Kaszást? Igen tudom, ez melodrámaian hangzik, de ilyen vagyok, nem tehetek róla...
Azonban a sors tartogatott nekem egy utolsó arcul csapást, nem hagyta, hogy békében térjek még a végtelen vadász mezőkre az őseimhez.
Éppen a levendulát gazoltam, amikor hallottam, hogy egy autó csikorogva fékez a kocsilehajtómon. Hamarosan Damien vörös üstöke vitorlázott be az ajtón. A szemei könnyesek voltak. Átölelt és csak két szót suttogott a fülembe: Jean-Claude meghalt...
Azt hittem én is vele halok, hogy megáll a szívem, de a sors nem volt ilyen kegyes hozzám. Úgy éreztem mintha álmodnék, amikor bő tíz év után elhagytam azt a kicsiny házat. A világ annyit változott, minden más lett, a városok mintha megnőttek volna. Párizs is egészen más volt, ó, de milyen más!
Ahogy ott álltak az ősöreg fák alatt, rám tört a rettegés, de a rettegést elnyomta a harag. Éppen itt álltam, bő harminc éve, szinte ugyan itt, és szinte ugyan ezt láttam. Azonban ez most más volt. Jean-Claudot az apja mellé temették, ugyanabba a temetőbe, ugyanabba a sírba. Abba a sírba, ahová engem is temetni fognak. Azonban nekem kellett volna előbb odakerülnöm! Féltem a haláltól, de a harag, amit azért éreztem, hogy a fiamat hamarabb ragadta magával, minden más érzést elnyomott. Odasétáltam -, mit sétáltam, totyogtam! - a ravatalhoz és belenéztem abba a gyönyörű arcba. Nem volt már fiatal, elmúlt ötven ő is, de még mindig elegánsak és szépek voltak a vonásai. Azonban a mellkasát csokorral takarták le, a mellkasát, ahol a gyilkos tőr átjárta a szívét. Ugyanis nem véletlenül halt meg, nem betegségben és nem balesetben... Egy munkatársa ölte meg. A fickót később el is kapták és bevallott mindent. Szerelmes volt a fiamba és a fiam is belé, de a fickó undorodott magától, és amikor Jean-Claude megpróbált beszélni vele, leszúrta...
Néztem, ahogy a könnyeim beleivódnak a fekete öltönybe, amiben eltemették. Már nem féltem, dühös voltam. Bosszút akartam állni a halálon, és az embereken. ó, igen, gyűlöltem az embereket, minden alantas vágyukat és gyengeségüket, gyűlöltem őket!
Maria átkarolt ahogy felnéztem rá, már láttam a ráncokat az arcán és sötét hajában is volt néhány fehér szál. Hátrébb kísért, de így is karnyújtásnyiról néztem, ahogy a fiamat, ezt a nemrég még lélegző és szerető lényt, elnyeli a hideg föld. Nem tudom, miért viselt meg sokkal jobban az ő halála, mint az apjáé, illetve de, tudom. Az arcuk más volt, Claude-én boldog belenyugvás ült, míg Jean-Claudén szomorú borzadály. Vajon az én arcom milyen lesz? Milyen lesz, ha engem is leengednek oda a mélybe? Én már nem fogom tudni...
Nektek küldöm ezeket a lapokat gyermekeim, hogy emlékezzetek rám akkor is, ha már nem leszek, így egy részem legalább tovább él, egy részem tovább él bennetek, és e sorok által talán a lelkem is. Ha másképp nem, talán így győzedelmeskedem a halálon....

Tulajdonságok:

Külső:

Régen: Sötét rezes bőr vállig érő hófehér haj. A termete nem volt se túl magas, se túl alacsony, úgy 168 cm lehetett. Kissé dundi nő volt, akin látszott, hogy szeretett enni. Sötét bőrét mély ráncok barázdáltál, de fekete szeme intelligenciától csillogott.

Most: Éppen olyan magas és hihetetlenül karcsú, akár a nemes sidhek a napfényes udvarban. 181 cm macskás elegancia. A haja a földet söpri, hosszú rézszín csigákban omlik alá. Néhol a rezes zuhatagba bronzszín szálak és mahagóniszínű tincsek vegyülnek. A bőre sárgás-aranyos árnyalatú, még ha éppen nem ragyog a mágia fényétől, akkor is mintha aranyosan csillogna. A szemét a pupilla körül halovány aranygyűrű keretezi, aztán hatalmas borostyán sáv jön, ami végül egy whiskyszín gyűrűbe olvad bele. A szeme körül a bőrére mintha kifolyt volna a borostyán csillogás. Olyan mintha különös sminkje lenne, csakhogy ez nem mosható le, vagy távolítható el. A füle nem olyan, mint egy átlagos sidheé. Még hosszabb és a vége pókhálószerűen szétterül.

Belső:

A fensőbbsége abból ered, hogy gyűlöli az embereket. Nem egyszerűen csak az új testének szépségével, még a régi életéből áteredő utálattal. Ezért az emberekkel hideg és távolságtartó, vagy éppen utálatos. Éppen olyan, akár egy arany sidhe, jobbnak és nagyobbnak tartja magát mindenki másnál, persze erre neki más okai vannak, mint a fajtársainak. Büszke arra a hatalmas tudásra, amit előző életében fölhalmozott. Büszke a tartására, vagy gerinctelenségére, ugyanis nála a kettő morbid módon összekapcsolódik. A cél szentesíti az eszközt, de a cél soha nem változik. És legvégül büszke arra, hogy legyőzte a halált, vagy legalábbis egy csatát ő nyert meg...


Belépés a fátyolba:

A idős asszony fölnézett a könyvből. Az utolsó sorok leírása után még mindig szomorú kifejezés ült mély ráncoktól barázdált arcán. A haja hófehér volt és csak a válláig ért, de még mindig nem veszett ki belőle a csillogás. Szép lassan fölállt, és az öregek ráérős tempójában megindult. Az egyik kapualjban egy idős asszony állt, nem volt olyan öreg, mint a sötét bőrű asszony, valahogy kortalanabbnak látszott.
- Már vártalak Anita. - Az indián nő meglepetten kapta arra a fejét.
- Ki vagy te?
- Az most nem számít kedvesem, de itt az ideje, hogy velem gyere. - Felé nyújtotta a kezét. Anita egy pillanatig habozott, majd a remegő kéz kinyúlt. A boltos ment elől. Amikor belépett, az indián nő kíváncsian figyelte a boltban felhalmozódott különös tárgyakat. Soknak az értékét más nem látta volna, de az ő szakértő szeme azonnal felismerte a műkincseket.
- Ki maga? - ismételte meg a kérdést, de az nem kérdezett, nem válaszolt, csak mosolygott tovább. Az egyik sarok felé mutatott. A nyári szellő, vagy talán valami más lágyan lengetett egy finom hófehér szövetet.
- Itt az ideje menned, már várnak rád - mondta a boltos halkan. Anita a másik asszony felé nyújtotta a könyvet. A fehér papírborításon ez állt: Bűneim és vezeklésem.
- Kérlek vigyázz rá nekem. - A boltos ünnepélyesen bólintott. Anita lassan megindult a fátyol felé. A térdei remegtek, a szíve egész hevesen vert, úgy érezte mindjárt kiugrik a helyéből. Májfoltos sötét kezével a fehér szövet felé nyúlt.
101 esztendő, sok halál, rengeteg bűn... ez lenne vajon a vége?


Képességek:
Alapelem: Tűz
Specializáció: Üveg
- Karizma 2p (1+2)
- Elementaritás 1p

Tárgy: A jegygyűrűje, amit valami furcsa okból még Claude halála után is viselt.

Egyéb: Átkerülve a hajába valami kék növényből tiara fonódott, ez a homlokán egy apró borostyánkövet tart.

Általános képességek:
Erő: 4/10
Gyorsaság: 5/10
Ügyesség: 7/10
Állóképesség: 7/10
Modor: 7/10
Megjelenés: 10/10
Intelligencia: 10/10

Rólam:

Hello!

Nos, először is meg vagy dicsérve egy ilyen terjedelmű előtörténet után! A következőkben az észrevételeimet jegyezném le:

Bujaság:
"Az indián származásom mint említettem igencsak meglátszott rajtam." - Hiányzik egy vessző.
"Szinte azonnal, ahogy hozzájuk kerültem és kikérdeztek." - Ezt a mondatot nem érzem. Nem amint hozzájuk kerültél, kikérdeztek? Mit csinál az az "és" ott? Mire szolgál?
"Ha végeztem lesúroltam szinte a bőrt is magamról," - Vesszőhiba.
"Ugyanis amit túl voltam az első sokkon," - Amint, nem?
"az értelmem már nem rejtőzött el a világ elől és a gyászos helyzetet" - Szintén kell a vessző oda is.
"1931.-ben" - Nem kell pont.
"Én úgy döntöttem ebből nem kérek." - Vessző!
"hogy a tőrömet Tony torkába döfjem" - Hogy került a karakterhez egy tőr?

Hiúság:
"Ahogy elhagytam a baljóslatú Új-Világot a bőség korába léptem." - Vessző!
"megdöbbentő meselényeket és a különös módon élő négereket figyelve" - Vessző!

Egyelőre csak ennyit hagyok itt, a történetet továbbolvasom hamarosan, de kell némi idő, hogy megemésszem.
Kérlek, hogy olvasd át még egyszer az egészet, és különösen figyelj a vesszőkre!!

Üdv, Alya

Javítva elméletileg.

Köszönöm.

Elolvastam végig a lapot, az elírásokat és a vesszőhibákat javítottam.

Elfogadlak.

Detto. Elfogadva.