Részlet Nostrefat naplójából

by **Caridwen** Vas. Dec. 19, 2010 12:50 am

Ködös éjszaka volt, az idő nyálkás hidege beleette magát az emberek csontjaiba. Láttam a katonák arcán a gyötrődést, láttam rajtuk, hogy mennyire haza vágyakoznak napfényes hazájukba. Azonban a kötelesség szólította őket, ők pedig átutaztak az egész birodalmon, hogy uralkodójuk üdvéért hódítsanak. Velük tartottam, hiszen mi mást tehettem volna? A napfényes vidék nem volt való nekem. Végre el kell már fogadnom, hogy mivé váltam, legyen ez bármilyen nehéz is. A magány egyetlen társam, az a kísérő, aki maradt nekem. Ott álltam atyám és anyám temetésén, akár egy idegen, hiszen fiúkat már rég meggyászolták. Amikor a halotti máglya narancsvörös lángjai elemésztették a testüket, akkor én is végleg meghaltam, illetve a szeszélyes ifjú, aki valaha voltam. Nem tudom, Ő miért éppen engem választott, de nem is érdekel. Ha már lesújtott rám ez az átok, hát tartással fogom viselni. Úgy hiszem, penitenciául róttam magamra ezt az utat a katonák között, vezeklésül a rengeteg életért, melyeknek izzóvörös virágát a saját sanyarú létem fenntartásának érdekében vettem el.
A katonák még nem látták az apó települést, ami belesimult a domb ölébe, de én már tudtam, hogy ott van. Hallottam a szívek disszonáns kórusát, ezt az édes kínt, a bűnös hívást. Kezdetben nem tudtam uralkodni magamon, édes húgomnak magam oltottam ki az életét, amikor holtan feküdt a karjaimban, az csak tovább növelte az őrületemet. Most azonban már megtanultam uralni a szörnyeteget, amivé lettem, nem ösztönlény vagyok már, hanem magányos vándor, éppen, ahogy Ő mondta. Emlékszem mikor jött el a pillanat, amikor a katonák is észrevették a falucskát. Különös volt látni az emberi tekintetekben felcsillanó vérszomjat. Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, mily különös állat is az ember... Féli a vadállatot, de soha nem vallaná be, hogy borzalmasabb szörnyeteg ő bármi másnál. Ami a faluban történt, alá is támasztotta ezt. Messziről néztem, a domb tetejéről, de új látásom így is fájdalmas élességgel tárta elém a képet. Láttam, ahogy a katonák, előző nap még átlagos emberek, éhes farkasok módjára vetik rá magukat az emberekre. Kímélet nélkül mészárolták le a férfiakat és gyerekeket és erőszakolták meg a nőket. A vér éjjele volt az, csiklandozta az orrom a mennyi aroma, mégsem moccantam, megbabonázott ez a lehetetlen jelenet.
Akkor tértem magamhoz, amikor az elmémbe mart egy sikoly. Nem volt nyelv, nem volt betű, amivel le lehetne írni, a fájdalom és kétségbeesés sikolya volt, egy mentális üvöltés. Megszédültem és elzuhantam, nem értettem mi történik velem. Ő is így beszélt hozzám, de ez mégsem Ő volt. Bementem a faluba, óvatosan sétáltam a lángoló házak között. Amikor megláttam néhány katonát undorodva sétáltam el mellettük. Különös módon új életemben először éreztem úgy, hogy nem vagyok szörnyeteg. A sikoly halk zokogássá csitult a fejemben, egy monoton ritmussá, ami a fülemben dobolt. Az érzékeim kiélesedtem, meg akartam találni a forrást. A lángok gyűrűjében találtam rá. Egy házfalnak dőlve ült, a ruhája cafatokban lógott, a haja úgy izzott akár a tűzből és vérből font szőnyeg. A szeme azonban, sötétek voltak, barnák, akár a húgoméi. Ezekben a szemekben harag parázslott, félelmetes gyűlölet. Közelebb sétáltam hozzá és undorodva láttam mit tettek vele.
- Hány éves vagy gyermek? - kérdeztem halkan az ő nyelvükön. A leány dacosan kapta föl a fejét és félelem nélkül nézett bele vörösen izzó szemeimben.
- Már majdnem tizenegyszer láttam virágba borulni a fákat. - mondta büszkén. Újra elfogott a harag, a vadállat bennem szét akarta tépni az emberbőrbe bújt valódi szörnyeket. Hirtelen furcsa látomás történt, a lány keze engedett az apró tőr szorításán és értetlenség jelent meg a szemeiben.
- Te nem akarsz engem bántani. - Nem kérdezte, kijelentette. Most én lepődtem meg.
- Ezt meg miből gondolod?
- Tudok olvasni a szívedben, én az Istennő szolgálója vagyok, belelátok az emberek gondolataiba. Te nem azért jöttél, amiért a többiek és nem bántottál senkit, sőt, igazán gyűlölöd a gyilkosokat, akikre lesújt majd az Istennő haragja. - A hangja szilárd volt, de aztán a kicsiny test összerándult, mintha valami belső kín járná át. Óvatosan magamhoz öleltem és tartottam, amíg rázta a hideg. Túlságosan forrónak tűnt, habár lehet, hogy csak az én testem volt hideg, akár a halál. A tűz táncot járt körülöttünk és a szemébe is beleköltözött, amikor rám nézett.
- Mi vagy te? - kérdezte nyugodtan. Nekem az éhség mart a gyomromba és vért követelt, életet, azt a törékeny létet, amit a karjaimban tartottam.
- Egy szörnyeteg. - mondtam kifejezéstelen hangon. Tudtam, hogy a fejembe lát, és furcsamód ez megnyugtatott. A lány különös módon csak bólintott.
- A halál egyszer mindenkiért eljön, én láttam, van aki boldog az utolsó pillanatban és van aki nem, én boldog leszek. A testem fáj, és a betegség már évek óta kínoz. - mondta halkan mialatt a lángokba bámult. Nem bírtam magammal, lecsaptam. A világos bőr, könnyedén engedett nekem, és hamarosan a vér ambróziaíze ömlött szét a számban. Undorodtam magamtól, amikor végeztem, de észrevettem, hogy nem öltem meg a lányt. A szíve bár erőtlenül, de dobogott. Magammal vittem és a ködös éjszakában Neki üvöltöttem, kértem, hogy segítsen. Ő azonban már nem volt sehol, elhagyott engem örökre.
A lány gyenge volt, én pedig következő éjszaka is ittam a véréből, majd az azt követő éjszakán is. Az őrület ismét azzal fenyegetett, hogy magával ragad. Napokig jártam a ködös pusztaságot karomban a félholt gyermekkel. A negyedik éjszakán már nem élte túl a vérszomjam. Ott halt meg a karjaim között, akár a kishúgom, talán éppen annyi idő is volt. Eljött a nappal, én pedig egy barlangba húzódtam a gyilkos sugarak elől. Eltemettem őt, mert nem bírtam látni a törékeny gyermeket, akit én öltem meg. Éjszaka különös dolog történt. Ahogy ott ültem, néma őrületemben fertezve, a föld megmozdult és egy sápadt kéz tört utat a rögök között. Azt hittem végleg elvesztettem az eszem, amikor a lány előmászott. A szeme éppen olyan vörösen izzott, akár az enyém. Gyors volt, villámgyors. Rám vetette magát és hamarosan éppen úgy átharapta a torkom, akárcsak Ő. Sokáig ivott, úgy kellett letépnem magamról. Amikor egy sarokba hajítottam, a vörös izzás kihunyt egy pillanatra a szeméből. Nem értettem mi történt. Vajon Ő hallgatott meg és társat adott mellém? Miféle szeszélye ez Neki?
- Olyan lettem, mint te? Ki az, akire gondolsz? Téged ő tett ilyenné? - kérdezte egészen biztos hangon, habár a szemfogai még nem tűntek el. Megdöbbentem, hogy még mindig az elmémbe lát, de úgy döntöttem, próbára teszem. Végigpörgettem magamban az életem, megmutattam Őt, a kezdeteket. A kislány szemei enyhén elkerekedtek, majd vörösen kezdtek világtani. Haloványan elmosolyodott, majd fölállt. Láttam a járásán azt a ruganyos könnyedséget, amit magamban is felfedeztem.
- Hová mész? - kérdeztem csodálkozva, amikor már a barlang szájában állt.
- Van egy kis dolgom még. - mondta nyugodt kegyetlen mosollyal. Ez a mosoly egy pillanatra mintha az Övé lett volna. Megborzongtam annak a mosolynak az emlékétől és követtem a gyermeket. Nem akadályoztam meg bosszújában, nyugodtan néztem végig, ahogy véres tombolással, az ifjú vérszomjjal és az öreg bosszúval lemészárolta a katonákat. Amikor végzett és hozzám sétált, tetőtől talpig vér borította, a kezében fából faragott babát szorongatott.
- Indulhatunk Mester, már végeztem. - mondta a vér gyermeke.