KezdőlapBelépés
Naptár
2900. július 21.
Legutóbbi témák
» Chat 04by Alyara Nirois Szer. Aug. 29, 2012 6:28 pm
» Elköltöztünk!
by Alyara Nirois Szer. Aug. 29, 2012 6:20 pm
» 1...!
by Alyara Nirois Szer. Aug. 29, 2012 7:23 am
» A rét
by Mulan Huryū Kedd Aug. 28, 2012 8:11 am
» Hirig lakrésze
by Hirig Kedd Aug. 28, 2012 6:17 am
» Előcsarnok
by Vera Rider Hétf. Aug. 27, 2012 10:04 pm
» 2...!
by Alyara Nirois Hétf. Aug. 27, 2012 9:42 pm
» Múzeum a XXI. századból
by Mira Hétf. Aug. 27, 2012 9:30 pm
» A lidérces álmok ligete
by Raven Raymore Hétf. Aug. 27, 2012 9:35 am
» 3...!
by Alyara Nirois Vas. Aug. 26, 2012 8:11 pm
Toplisták
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég Nincs
A legtöbb felhasználó (23 fő) Szomb. Júl. 28, 2012 9:45 pm-kor volt itt.
Statistics
Összesen 86 regisztrált felhasználónk van.Legújabb felhasználó: Dzsorsua
Jelenleg összesen 10615 hozzászólás olvasható. in 550 subjects
Hirig billentyűzete morzézik...
2 posters
1 / 1 oldal
Hirig billentyűzete morzézik...
by Hirig Kedd Dec. 20, 2011 8:10 am
Niare fóliánsaiból
"Egyszer azt hallottam, hogy ha a Kiri család harcba indul, a csatateret köd teríti el, mihelyst kivonják a kardjukat. Azok a szerencsétlenek nem láttak többé, csak hallhatták a sikolyokat, a barátaik utolsó üvöltését, ahogy a halálba mennek. Érezhették a vért és az izzadtságot a kiszáradt szájukban, míg végül kihullt a kard kezükből. A Kiri család tagjainak kardja az utolsó, amit láttak, mert amikor a köd felszállt, az ő lelkük már nem volt velünk. Félem a sorsot, nehogy ilyen halált jelöljön ki számomra…"
***
A harcosok felsorakoztak, felkészülten várják a napi tornát. Én most csak megfigyelő vagyok. Vendéget kísérek. Jövendőbelimet, Gentohikarit. Gyönyörű nő. Kedves és figyelmes, társasága felüdítő. Büszke vagyok, hogy ő lesz majd a nejem. Szívem mélyén mégis ott lennék a katonák között.
A szolgák a reggeli teát hozzák nekünk. Jegyesem feszengve ül mellettem, kissé aggaszt a dolog, eddig mindig jól érezte magát, félek megbántottam valamivel, vagy esetleg az zavarja, hogy ketten vagyunk?! Nem, biztosan nem! Egyáltalán nem úgy tűnt mint akit zavarná társaságom, amikor kérdeztem lenne e kedve kettesben meginni egy teát reggel, örömmel fogadta.
- Gentohikari-chan. Megengedne egy személyes kérdést? - magam sem tudom mitől eredt meg a nyelvem. Kedvesen felém fordult, mosolygott, illőn bólintott jelezvén, hallgatja.
- Mi bántja kegyedet? Bocsásson meg, de észrevettem, hogy feszült kissé. - hangom biztatóan cseng, remélve, hogy így talán választ kapok. Elpirult kissé, szemlesütve válaszolt.
- Bocsásson meg, nem akarok kellemetlenséget okozni önnek! Nagyon jól érzem magam a társaságában, de most – nagyon rövid szünetet tartott – máshová kívánkozom.
Szeme a katonákat fürkészte, vágyakozón, hogy ott legyen közöttük. Egy kis ideig nem értettem, majd, mint a villámcsapás hasított belém a felismerés. Ugyanoda vágyott ahova én! Enyhe zavaromban, halkan kérdeztem, saját szívem vágyát is egyben.
- Lenne kedve velük együtt gyakorlatozni?
Csillogó szemekkel nézett rám.
- Megtisztelne, ha önnel közösen vehetnék részt benne - mondta kedvesen.
Talán rájött ő is, hogy mit szeretnék, ettől kicsit megijedtem.
Bólintottam. - Hai!
Legnagyobb meglepetésemre és zavaromra, elkezdte felső kimonóját levenni. Alatta az edzéseknél használt felsőrész volt rajta, és mint kiderült, nem szoknya, hanem nadrág. Zavaromat látva, kedvesen rám mosolygott, de hangja és tartása erőtől sugárzott.
- Menjünk! - Megfogta maga mellett lévő kardkészletét és sürgetően, de nem illetlenül felkelt.
Pár perc múlva már a gyakorlótéren voltunk mindketten. Elkezdődött a napi edzés. Több órán keresztül, erőltetett és fárasztó edzéssorozat következett egymás után. Csodálattal és még nagyobb büszkeséggel vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. Sosem láttam nőt, aki így tudott volna bánni a katanával és így bírta volna ezt az egészet, csak klánom tagjai között akadt ilyen személy. Mire végeztünk az edzéssel teázásunkra felállított asztalkánál ott ült atyám, Aoi-sama és Nara Kiri. Minket néztek, és valamin nagyon beszélgetett a két öreg. A Kiri család örököse, csendben, távolságtartón figyelt minket. „Ahogy egy vad méri fel ellenfele erejét” érzés suhant át rajtam. Edzés befejeztével, csatlakozván a társasághoz, ez az érzés egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam.
A szolgák a reggeli teát hozzák nekünk. Jegyesem feszengve ül mellettem, kissé aggaszt a dolog, eddig mindig jól érezte magát, félek megbántottam valamivel, vagy esetleg az zavarja, hogy ketten vagyunk?! Nem, biztosan nem! Egyáltalán nem úgy tűnt mint akit zavarná társaságom, amikor kérdeztem lenne e kedve kettesben meginni egy teát reggel, örömmel fogadta.
- Gentohikari-chan. Megengedne egy személyes kérdést? - magam sem tudom mitől eredt meg a nyelvem. Kedvesen felém fordult, mosolygott, illőn bólintott jelezvén, hallgatja.
- Mi bántja kegyedet? Bocsásson meg, de észrevettem, hogy feszült kissé. - hangom biztatóan cseng, remélve, hogy így talán választ kapok. Elpirult kissé, szemlesütve válaszolt.
- Bocsásson meg, nem akarok kellemetlenséget okozni önnek! Nagyon jól érzem magam a társaságában, de most – nagyon rövid szünetet tartott – máshová kívánkozom.
Szeme a katonákat fürkészte, vágyakozón, hogy ott legyen közöttük. Egy kis ideig nem értettem, majd, mint a villámcsapás hasított belém a felismerés. Ugyanoda vágyott ahova én! Enyhe zavaromban, halkan kérdeztem, saját szívem vágyát is egyben.
- Lenne kedve velük együtt gyakorlatozni?
Csillogó szemekkel nézett rám.
- Megtisztelne, ha önnel közösen vehetnék részt benne - mondta kedvesen.
Talán rájött ő is, hogy mit szeretnék, ettől kicsit megijedtem.
Bólintottam. - Hai!
Legnagyobb meglepetésemre és zavaromra, elkezdte felső kimonóját levenni. Alatta az edzéseknél használt felsőrész volt rajta, és mint kiderült, nem szoknya, hanem nadrág. Zavaromat látva, kedvesen rám mosolygott, de hangja és tartása erőtől sugárzott.
- Menjünk! - Megfogta maga mellett lévő kardkészletét és sürgetően, de nem illetlenül felkelt.
Pár perc múlva már a gyakorlótéren voltunk mindketten. Elkezdődött a napi edzés. Több órán keresztül, erőltetett és fárasztó edzéssorozat következett egymás után. Csodálattal és még nagyobb büszkeséggel vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. Sosem láttam nőt, aki így tudott volna bánni a katanával és így bírta volna ezt az egészet, csak klánom tagjai között akadt ilyen személy. Mire végeztünk az edzéssel teázásunkra felállított asztalkánál ott ült atyám, Aoi-sama és Nara Kiri. Minket néztek, és valamin nagyon beszélgetett a két öreg. A Kiri család örököse, csendben, távolságtartón figyelt minket. „Ahogy egy vad méri fel ellenfele erejét” érzés suhant át rajtam. Edzés befejeztével, csatlakozván a társasághoz, ez az érzés egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam.
***
A hajnali táj, amit beterít odalent a köd, és amin játszik a felkelő nap sugara gyönyörű látványt nyújt. Az az én otthonom! A friss, hideg hegyi szellő mely arcomat simítja végig, bele-bele kap hajamba, ruhám szegélyébe meghátrálásra és ugyanakkor erőre biztat. A szél mozgása itt a perem szélén kiszámíthatatlan. Olykor vad és heves, olykor lágy és cirógató. Megnyugtatja és felforralja vérem egyszerre! A hegyi forrás mely még hosszan a birtokon is átfolyik, egészen fent a hegytetejéről indul meg útjára, itt mellettem s alattam heves sodrással folyik. Gyönyörű fekete, kék, ezüst és fehér színekben keveredik, olykor halak bukkannak fel a felszínre egy-egy kisebb vízesést megmászva, úsznak felfelé a folyón. A nem messze lévő tóhoz igyekezvén.
Másodmagammal vagyok ébren, a tábor többi tagja még alszik. Reggeli gyakorlatomon már túl vagyok. Már csak várnom kell, hogy fel kelljenek a többiek és tovább induljunk. Nara a tótól jön éppen vissza, fürdésből. Társasága gyanánt egy sas kíséri. Majd, mint egy csalfa szerető otthagyja, és számára érdekesebb elfoglaltság után néz, halászik. Vadászata sikeres, a hal, ahogy még mozog párat a szabadulás érdekében, vagy a halál előtti utolsó ficánkolásokat látom, nem tudom eldönteni. De én is így érzem magam most! Mint egy vergődő hal a sas áldozataként! A sas tovaszáll áldozatával, fel, aminek a csúcsára feljutott egy nagy és nem tért többet vissza! Nara leül mellém, Ö is nekiáll meditálni. Hallom zakatoló szívverésem. Mély levegőket veszek, hogy megőrizzem nyugalmamat. Kezdek idővel lecsendesedni... már hallom az Ö szívverését is... együtt zakatol az enyémmel. Ugyan úgy, ugyan azért!
Másodmagammal vagyok ébren, a tábor többi tagja még alszik. Reggeli gyakorlatomon már túl vagyok. Már csak várnom kell, hogy fel kelljenek a többiek és tovább induljunk. Nara a tótól jön éppen vissza, fürdésből. Társasága gyanánt egy sas kíséri. Majd, mint egy csalfa szerető otthagyja, és számára érdekesebb elfoglaltság után néz, halászik. Vadászata sikeres, a hal, ahogy még mozog párat a szabadulás érdekében, vagy a halál előtti utolsó ficánkolásokat látom, nem tudom eldönteni. De én is így érzem magam most! Mint egy vergődő hal a sas áldozataként! A sas tovaszáll áldozatával, fel, aminek a csúcsára feljutott egy nagy és nem tért többet vissza! Nara leül mellém, Ö is nekiáll meditálni. Hallom zakatoló szívverésem. Mély levegőket veszek, hogy megőrizzem nyugalmamat. Kezdek idővel lecsendesedni... már hallom az Ö szívverését is... együtt zakatol az enyémmel. Ugyan úgy, ugyan azért!
***
A reggeli köd simogatja arcom, hallom, ahogy a páracseppek a fűszálakon meg-megmozdulnak, majd legurul egy-kettő a játékos szellő miatt, ahogy végig fut a belsőkerten. A nap sugarai a távolban most kezdenek felszínre törni. De ide nem ér el, mert a köd oltalmazón körülölel.
Rohanó léptek zaját hallom közeledni. Apró léptek, melyek próbálnak csendben mozogni. Legbelül mosolyt csal arcomra, lelkembe, de kívül tudom, egy arcizmom sem rebben. Négy, három, kettő... számolom a lépteket ... ugranak ... szállnak ... két penge csusszanását hallom két oldalról, ahogy egyenesen haladnak felénk ... majd, két puffanást, miközben a szellő megcirógatja arcom.
Az ikrek a földön, legyőzötten, kivont kardjaik mellettük hevernek, szívverésük zakatoló.
Ahogy kinyitom, a szemem látom, hogy szemükben öröm és büszkeség, arcukon félig sértődöttség és szomorúság keveredik. Gentohikari nyugodtan ül tovább, meditatív állapotban, megrovó tekintetemről tudomást sem véve. Mintha semmi sem történt volna. Kardja a tokjában.
Hallom nyugodt szívverésem, hallom az ikrek zakatoló szívverését, de a lányomét nem. Büszkeség tölt el. Hallom Kedvesem közeledő lépteit, kimonoja susogását, érezem friss virág illatát.
- Vendég érkezett! Nara Kiri az. - mondja halkan, kedvesen miközben illően megadja a tiszteletet nekünk és köszönt is egyben. Látom, ahogy végignézi a csöpp társaságot, szerette telin csillog a szeme és egyben aggodon az ikrek felé. Meghitt békesség tölt el, hiszen együtt van a család.
Lassan felkelek, figyelem lányom gyors szívverését és próbálom megérteni. Az érzés, ami elfog, apai aggodalom. Szívverése a vergődő kismadáré, aki bezárva van egy kalickába. Arca, mint a márvány, hanyagul kel fel velem együtt. Szemében semmilyen érzelem nem tükröződik.
Rohanó léptek zaját hallom közeledni. Apró léptek, melyek próbálnak csendben mozogni. Legbelül mosolyt csal arcomra, lelkembe, de kívül tudom, egy arcizmom sem rebben. Négy, három, kettő... számolom a lépteket ... ugranak ... szállnak ... két penge csusszanását hallom két oldalról, ahogy egyenesen haladnak felénk ... majd, két puffanást, miközben a szellő megcirógatja arcom.
Az ikrek a földön, legyőzötten, kivont kardjaik mellettük hevernek, szívverésük zakatoló.
Ahogy kinyitom, a szemem látom, hogy szemükben öröm és büszkeség, arcukon félig sértődöttség és szomorúság keveredik. Gentohikari nyugodtan ül tovább, meditatív állapotban, megrovó tekintetemről tudomást sem véve. Mintha semmi sem történt volna. Kardja a tokjában.
Hallom nyugodt szívverésem, hallom az ikrek zakatoló szívverését, de a lányomét nem. Büszkeség tölt el. Hallom Kedvesem közeledő lépteit, kimonoja susogását, érezem friss virág illatát.
- Vendég érkezett! Nara Kiri az. - mondja halkan, kedvesen miközben illően megadja a tiszteletet nekünk és köszönt is egyben. Látom, ahogy végignézi a csöpp társaságot, szerette telin csillog a szeme és egyben aggodon az ikrek felé. Meghitt békesség tölt el, hiszen együtt van a család.
Lassan felkelek, figyelem lányom gyors szívverését és próbálom megérteni. Az érzés, ami elfog, apai aggodalom. Szívverése a vergődő kismadáré, aki bezárva van egy kalickába. Arca, mint a márvány, hanyagul kel fel velem együtt. Szemében semmilyen érzelem nem tükröződik.
***
A puha por, ahogy a tenyeremhez ért, éreztem, hogy egy rossz mozdulat és elvesztem az egyensúlyom, akkor vesztettem. Nem tudom, mióta folyik a küzdelem, teljesen elvesztettem az időérzékem. Csak az izmaimban érzett fájdalom és az ereimben folyó adrenalin az, ami egy kis becslést ad az idő múlásáról. Időm nincs viszont olvasni belőle. A fejem felé közeledő rúgás elöl, kell kiérnem. Gyors lökéssel és a testsúlyom áthelyezésével tovább lököm magam, mintegy cigánykereket írva le a levegőben, hogy talpra érkezzek, és egyből vissza tudjak rúgni, hogy távol tartsam magamtól ellenfelem, ügyességem és az évek alatt szerzett tapasztalat az, ami sikerre vitte cselekedetem. Hiszen ellenfelem még jobb volt a közelharcban, mint én. Rutinosabb félként, ki is kerülte látszat támadásom, így elértem azt, hogy stabil alaphelyzetbe állhassak vele szembe.
Bár szemünk találkozott, nem a tiszteletlenség vezérelt minket, hanem az, hogy kiolvashassuk a másik következő lépését egymás szemeiből. Arcomon mosoly, szemben elszántság látszódott, akárcsak az övén. Meglepődtem volna, ha sikerül bármit is megtudnom így. Mivel már lassan az izmaim is remegnek a fáradtságtól, elhatároztam, hogy egy végső akcióval rukkolok elő, mellyel megnyerhetem a küzdelmet. Mielőtt szégyenemre fel kellene adnom. Arcomon egy áruló gördült végig sebesen, homlokomtól, egészen az állkapcsomig, ott elidőzött kissé, hogy utána öngyilkosként alámerüljön és elterüljön a tatamin felszínén, megmaradva apró sós-cseppként, majd kissé sötétebb pontként.
Nem volt időm megint csak gondolkodni, tervet szőni. Egyenesen felém jött. Kezeit lendítette, jobbat elterelőnek, balt valós ütésre. Bármennyire is tudtam, hogy az elsővel nem szándékozik támadni, mégis el kellett hárítanom, hogy utána a ballal foglalkozhassak. Ö is erre a reakcióra számított, és bedőltem neki. Én balga! Pedig milyen egyszerű lett volna, ha valóban beválik! Most is megmutatkozott, rutinosabb a közelharcban, mint én! Egy számára könnyed mozdulattal csavarta ki, majd hátra a karom. Kissé meggörnyedve, jobbik kezem használata nélkül, álltam majdnem legyőzötten az ajtóval szemben. Eleddig környeztem nem is figyeltem, csak a harcra és ellenfelemre koncentráltam. Már majdnem könyököltem volna hátra, mikor végre tudatosult bennem, az ajtóban áll valaki és figyel.
Kezem félúton megállt, a lendületét elvesztette, majd egy laza intéssel, a „meg állj” parancsot adta ki, küzdő partneremnek. Izmaimat engedtem elernyedni, és lassan kiegyenesítettem tartásom. Soka elengedett, ő is észrevette társaságunk. Éreztem, hogy tisztes távolba lép, majd meghajol. Én kissé csalódottan és heves légzés közepette, de barátságos mosolyt ültetve arcomra, kérdeztem meg egyszemélyes közönségünktől, halk, de tisztán érthető hangon.
- Kiba-kun, mit keresel itt? Mióta állsz és figyelsz minket?
Nem kaptam rögtön választ, így volt időm megfigyelni ruganyos mozgását, mellyel közeledett felém. A napi edzésekhez szokott férfiak, hordanak ilyen ruhát, mint ami rajta is volt. Kétujjnyi vastag keményített gallérú, ujjatlan niarei selyemből készült felsőrészt és többször háromujjnyi vastag övvel átkötött rizsszövéses, bő szárú nadrágot viselt. Mivel kényelmes és a mozgásban nem akadályozza viselőjét, így nálunk is ezt hordják a katonák. Sőt, rajtam is ez volt. Igaz az én felsőm, hosszú ujjú volt. Bal mellkasán két kanji hímzés volt csupán dísze, melyet fekete anyaggal hímeztek. A レイギ Reigi (az udvariasság és a helyes cselekedetek) és a セイギ Seigi (a helyes döntés és a becsületesség). A Bushidó 7 legfontosabb alapelve közül, kettő.
Szemlélődésemet, megnyugtatóan mély hangja szakította félbe.
- Elnézésed kell, kérjem zavarásomért. A meditációs termet keresetem, de a kerten keresztül eltévedtem. Hangokat hallottam és így ide jöttem.
Mondta, miközben megállt előttem pár lépésnyire, ahogy azt az illem megköveteli, meg is hajolt.
- Oh, semmi baj nem történt! Előfordulhat ez bárkivel, hogy erre téved. Ez a terem kifejezetten a családé. Ide a katonák nem jöhetnek. Gyermekkorom jó részét itt töltöttem.
Feleltem, viszonoztam a tiszteletadást. Próbáltam fesztelen hangot megütni, hiszen semmi okom nem volt rá, hogy haragudjak. Kezemmel nagyon óvatos csuklómozdulattal, jelt adtam Sokának, hogy távozzon. Ahogy telt az idő egyre nyugodtabb voltam, az adrenalin elszállt, és a légzésem egyenletessé vált. Elkezdtem volna mesélni, hogyan juthat el a teremig, de meggondoltam magam. Viszont nem hagyhattam, hogy a beszélgetést ő vezesse tovább. Illetlenség lett volna részemről. A mostanra, esetlen szolgálóvá átszellemült ellenfelem, tisztelettudó és alázatos meghajlásokkal távozott a teremből.
- Örülök, hogy találkoztunk. Már vártam, hogy megérkezz! Hogy telt az út?
Kérdeztem, miközben pár lépéssel közelebb kerültem hozzá. Figyelmét így újra rám kellett fordítania, és nem a távozóra. Kinek még annyi joga sem volt, hogy belépjen ebbe a terembe, mint az előttem álló férfinak. Előbbi ezt tudta jól, utóbbi nem. Sokát én hívtam, mert feltétlen bizalmamat élvezi, Kibát viszont nem akartam elküldeni, hiszen a leendő férjem.
- Én is örülök, hiszen hosszú idő telt el, legutóbbi találkozásunk óta.
- Igen, sajnos hamar elrepült ez a pár év.
Hangom halk volt, mégis tisztán lehetett érteni. Valahogy olyan érzésem támadt, hogy most ez a kis meghittség kell, ahhoz, hogy ezt az esetleg számára félreérthető jelenetet, egy semmilyen aprósággá tendáljam.
- Az út, szerencsére hamar és zökkenőmentesen eltelt. Talán ha fertályórája érkeztünk meg. A városba láttam, már elkezdődtek a készülődések.
- Igen. Szépen haladnak a munkákkal. Úgy gondolom, hogy a versenyek kezdetére már minden elkészül.
- Ebben én is biztos vagyok Gentohikari-chan.
Olyan gyengéden ejtette ki a nevem, ahogy eleddig csak egyvalaki tette. Önkéntelenül végigfutott a gerincemen egy enyhe remegés, közelebb kellett lépnem hozzá, hogy megkapaszkodhassak benne. Mozdulatomat leplezve, a ruha felöltőjét kezdtem el megsimogatni.
- Milyen finom munka.
Mondtam, elhalkuló hangon. Éreztem kezeim alatt, hogy egyenletesen veszi a levegőt és, hogy ütemesen ver a szíve. Egy lépésnyire álltam tőle, amit most megfeleztem. Fejem mellkasára döntöttem. Beszívtam friss, tiszta illatát. Ujjaim kissé belekapaszkodtak a felsőruhájának anyagába.
Ö gyengéden átölelte vállam egyik kezével, másikkal a hátam. Csendben álltunk így hosszú ideig. Talán öt is meglepte viselkedésem, de ha így is volt, nem tűnt fel. Nálamnál jobban mégsem tehette, mert ilyent nem szoktam csinálni. Nem vágytam most máshová, más karjaiba, csak ide. Nara meg sem fordult a fejemben. Szótlanul, merengtem ezen a meghitt pillanaton.
Nem tudtam eldönteni, hogy a fáradtságtól vagy más miatt remegnek kicsit az izmaim. Talán Kiba megérezhette, mert kissé jobban magához ölelt. Érintése egyáltalán nem volt tolakodó, inkább bizalmas baráti. Gondolataim előreszaladtak, és rá kellett jönnöm, hogy semmit sem tudok. Megijedtem. Nem akartam hibázni. Viszont az egyetlen, aki ebben segíthetett az ő volt.
- Félek!
Vallottam be. Magam sem tudom miért így kezdtem el, de nem volt már vissza út.
- Megtanítottak arra, hogyan bánjak az emberekkel, miképp vezessem majd a birtokot, a háztartást. Hogyan irányítsam -ha csatába vonulunk- a sereget, miképp forgassam a katanát. De azt nem tudták megtanítani, hogyan viselkedjek veled.
Szerettem volna megismerni és jó barátja lenni, hiszen hamarosan az életünket kötjük össze. Mint minden másban, ebben sem akartam hibázni. Meg akartam felelni az Ő elvárásainak is, miképp atyám és családom elvárásainak elsőszülöttként.
- Hamarosan közös jövő elé fogunk tekinteni. – folytattam halkan. – Még nem ismerjük egymást eléggé, hogy apró gesztusokból megérthessük a másikat. Szeretnélek jobban megismerni. Szeretnék a barátod lenni, ha lehet.
Vallomásom közben, gyengéden elkezdte a hátam simogatni. Megnyugtatott.
- Kérlek, segíts nekem, hogy közös jövőnk első lépéseit ne egyedül bukdácsolva tegyem meg.
- Én is szeretnélek megismerni, hogy közös utunkon együtt indulhassunk el.
Felelte halkan. Tisztán értettem, hangjában megbúvó őszinteséget is éreztem. Izmaim apró remegése elmúlt.
„Nem volt sem tér, sem idő, sem szín, sem jel, sem valóság. Ebből keletkezett minden. Aztán megjelent egy lény, aki csodálatos képességek birtokában volt.”
Futott végig a teremtésmítosz pár sora, az agyamon.
Bár szemünk találkozott, nem a tiszteletlenség vezérelt minket, hanem az, hogy kiolvashassuk a másik következő lépését egymás szemeiből. Arcomon mosoly, szemben elszántság látszódott, akárcsak az övén. Meglepődtem volna, ha sikerül bármit is megtudnom így. Mivel már lassan az izmaim is remegnek a fáradtságtól, elhatároztam, hogy egy végső akcióval rukkolok elő, mellyel megnyerhetem a küzdelmet. Mielőtt szégyenemre fel kellene adnom. Arcomon egy áruló gördült végig sebesen, homlokomtól, egészen az állkapcsomig, ott elidőzött kissé, hogy utána öngyilkosként alámerüljön és elterüljön a tatamin felszínén, megmaradva apró sós-cseppként, majd kissé sötétebb pontként.
Nem volt időm megint csak gondolkodni, tervet szőni. Egyenesen felém jött. Kezeit lendítette, jobbat elterelőnek, balt valós ütésre. Bármennyire is tudtam, hogy az elsővel nem szándékozik támadni, mégis el kellett hárítanom, hogy utána a ballal foglalkozhassak. Ö is erre a reakcióra számított, és bedőltem neki. Én balga! Pedig milyen egyszerű lett volna, ha valóban beválik! Most is megmutatkozott, rutinosabb a közelharcban, mint én! Egy számára könnyed mozdulattal csavarta ki, majd hátra a karom. Kissé meggörnyedve, jobbik kezem használata nélkül, álltam majdnem legyőzötten az ajtóval szemben. Eleddig környeztem nem is figyeltem, csak a harcra és ellenfelemre koncentráltam. Már majdnem könyököltem volna hátra, mikor végre tudatosult bennem, az ajtóban áll valaki és figyel.
Kezem félúton megállt, a lendületét elvesztette, majd egy laza intéssel, a „meg állj” parancsot adta ki, küzdő partneremnek. Izmaimat engedtem elernyedni, és lassan kiegyenesítettem tartásom. Soka elengedett, ő is észrevette társaságunk. Éreztem, hogy tisztes távolba lép, majd meghajol. Én kissé csalódottan és heves légzés közepette, de barátságos mosolyt ültetve arcomra, kérdeztem meg egyszemélyes közönségünktől, halk, de tisztán érthető hangon.
- Kiba-kun, mit keresel itt? Mióta állsz és figyelsz minket?
Nem kaptam rögtön választ, így volt időm megfigyelni ruganyos mozgását, mellyel közeledett felém. A napi edzésekhez szokott férfiak, hordanak ilyen ruhát, mint ami rajta is volt. Kétujjnyi vastag keményített gallérú, ujjatlan niarei selyemből készült felsőrészt és többször háromujjnyi vastag övvel átkötött rizsszövéses, bő szárú nadrágot viselt. Mivel kényelmes és a mozgásban nem akadályozza viselőjét, így nálunk is ezt hordják a katonák. Sőt, rajtam is ez volt. Igaz az én felsőm, hosszú ujjú volt. Bal mellkasán két kanji hímzés volt csupán dísze, melyet fekete anyaggal hímeztek. A レイギ Reigi (az udvariasság és a helyes cselekedetek) és a セイギ Seigi (a helyes döntés és a becsületesség). A Bushidó 7 legfontosabb alapelve közül, kettő.
Szemlélődésemet, megnyugtatóan mély hangja szakította félbe.
- Elnézésed kell, kérjem zavarásomért. A meditációs termet keresetem, de a kerten keresztül eltévedtem. Hangokat hallottam és így ide jöttem.
Mondta, miközben megállt előttem pár lépésnyire, ahogy azt az illem megköveteli, meg is hajolt.
- Oh, semmi baj nem történt! Előfordulhat ez bárkivel, hogy erre téved. Ez a terem kifejezetten a családé. Ide a katonák nem jöhetnek. Gyermekkorom jó részét itt töltöttem.
Feleltem, viszonoztam a tiszteletadást. Próbáltam fesztelen hangot megütni, hiszen semmi okom nem volt rá, hogy haragudjak. Kezemmel nagyon óvatos csuklómozdulattal, jelt adtam Sokának, hogy távozzon. Ahogy telt az idő egyre nyugodtabb voltam, az adrenalin elszállt, és a légzésem egyenletessé vált. Elkezdtem volna mesélni, hogyan juthat el a teremig, de meggondoltam magam. Viszont nem hagyhattam, hogy a beszélgetést ő vezesse tovább. Illetlenség lett volna részemről. A mostanra, esetlen szolgálóvá átszellemült ellenfelem, tisztelettudó és alázatos meghajlásokkal távozott a teremből.
- Örülök, hogy találkoztunk. Már vártam, hogy megérkezz! Hogy telt az út?
Kérdeztem, miközben pár lépéssel közelebb kerültem hozzá. Figyelmét így újra rám kellett fordítania, és nem a távozóra. Kinek még annyi joga sem volt, hogy belépjen ebbe a terembe, mint az előttem álló férfinak. Előbbi ezt tudta jól, utóbbi nem. Sokát én hívtam, mert feltétlen bizalmamat élvezi, Kibát viszont nem akartam elküldeni, hiszen a leendő férjem.
- Én is örülök, hiszen hosszú idő telt el, legutóbbi találkozásunk óta.
- Igen, sajnos hamar elrepült ez a pár év.
Hangom halk volt, mégis tisztán lehetett érteni. Valahogy olyan érzésem támadt, hogy most ez a kis meghittség kell, ahhoz, hogy ezt az esetleg számára félreérthető jelenetet, egy semmilyen aprósággá tendáljam.
- Az út, szerencsére hamar és zökkenőmentesen eltelt. Talán ha fertályórája érkeztünk meg. A városba láttam, már elkezdődtek a készülődések.
- Igen. Szépen haladnak a munkákkal. Úgy gondolom, hogy a versenyek kezdetére már minden elkészül.
- Ebben én is biztos vagyok Gentohikari-chan.
Olyan gyengéden ejtette ki a nevem, ahogy eleddig csak egyvalaki tette. Önkéntelenül végigfutott a gerincemen egy enyhe remegés, közelebb kellett lépnem hozzá, hogy megkapaszkodhassak benne. Mozdulatomat leplezve, a ruha felöltőjét kezdtem el megsimogatni.
- Milyen finom munka.
Mondtam, elhalkuló hangon. Éreztem kezeim alatt, hogy egyenletesen veszi a levegőt és, hogy ütemesen ver a szíve. Egy lépésnyire álltam tőle, amit most megfeleztem. Fejem mellkasára döntöttem. Beszívtam friss, tiszta illatát. Ujjaim kissé belekapaszkodtak a felsőruhájának anyagába.
Ö gyengéden átölelte vállam egyik kezével, másikkal a hátam. Csendben álltunk így hosszú ideig. Talán öt is meglepte viselkedésem, de ha így is volt, nem tűnt fel. Nálamnál jobban mégsem tehette, mert ilyent nem szoktam csinálni. Nem vágytam most máshová, más karjaiba, csak ide. Nara meg sem fordult a fejemben. Szótlanul, merengtem ezen a meghitt pillanaton.
Nem tudtam eldönteni, hogy a fáradtságtól vagy más miatt remegnek kicsit az izmaim. Talán Kiba megérezhette, mert kissé jobban magához ölelt. Érintése egyáltalán nem volt tolakodó, inkább bizalmas baráti. Gondolataim előreszaladtak, és rá kellett jönnöm, hogy semmit sem tudok. Megijedtem. Nem akartam hibázni. Viszont az egyetlen, aki ebben segíthetett az ő volt.
- Félek!
Vallottam be. Magam sem tudom miért így kezdtem el, de nem volt már vissza út.
- Megtanítottak arra, hogyan bánjak az emberekkel, miképp vezessem majd a birtokot, a háztartást. Hogyan irányítsam -ha csatába vonulunk- a sereget, miképp forgassam a katanát. De azt nem tudták megtanítani, hogyan viselkedjek veled.
Szerettem volna megismerni és jó barátja lenni, hiszen hamarosan az életünket kötjük össze. Mint minden másban, ebben sem akartam hibázni. Meg akartam felelni az Ő elvárásainak is, miképp atyám és családom elvárásainak elsőszülöttként.
- Hamarosan közös jövő elé fogunk tekinteni. – folytattam halkan. – Még nem ismerjük egymást eléggé, hogy apró gesztusokból megérthessük a másikat. Szeretnélek jobban megismerni. Szeretnék a barátod lenni, ha lehet.
Vallomásom közben, gyengéden elkezdte a hátam simogatni. Megnyugtatott.
- Kérlek, segíts nekem, hogy közös jövőnk első lépéseit ne egyedül bukdácsolva tegyem meg.
- Én is szeretnélek megismerni, hogy közös utunkon együtt indulhassunk el.
Felelte halkan. Tisztán értettem, hangjában megbúvó őszinteséget is éreztem. Izmaim apró remegése elmúlt.
„Nem volt sem tér, sem idő, sem szín, sem jel, sem valóság. Ebből keletkezett minden. Aztán megjelent egy lény, aki csodálatos képességek birtokában volt.”
Futott végig a teremtésmítosz pár sora, az agyamon.
Hirig- Valódi pille
- Hozzászólások száma : 1749
Join date : 2010. Nov. 18.
Tartózkodási hely : Ahova a szél fúj
Re: Hirig billentyűzete morzézik...
by Lynarin Seeragic Kedd Dec. 27, 2011 1:55 am
Tök jó, nekem nagyon tetszett. 
Kultúra ismertetőnek sem másodrangú, én ennyire nem vagyok járatos ebben a kultúr-körben, éppen csak néhány dolog volt ismerős. De tetszett, ügyi vagy. ^^ Jöhet a folytatás. 
Kultúra ismertetőnek sem másodrangú, én ennyire nem vagyok járatos ebben a kultúr-körben, éppen csak néhány dolog volt ismerős. De tetszett, ügyi vagy. ^^ Jöhet a folytatás. 
Lynarin Seeragic- Árnyak és Vizek királynője, vámpír hercegnő (Admin)
- Hozzászólások száma : 1261
Join date : 2010. Aug. 30.
Age : 29
Tartózkodási hely : Ahol keresnek.
Re: Hirig billentyűzete morzézik...
by Hirig Kedd Dec. 27, 2011 2:31 am
Örülök, hogy tetszett, majd ha újabb ihlet tör elő belőlem, megosztom 
Hirig- Valódi pille
- Hozzászólások száma : 1749
Join date : 2010. Nov. 18.
Tartózkodási hely : Ahova a szél fúj
Lynarin Seeragic- Árnyak és Vizek királynője, vámpír hercegnő (Admin)
- Hozzászólások száma : 1261
Join date : 2010. Aug. 30.
Age : 29
Tartózkodási hely : Ahol keresnek.
Re: Hirig billentyűzete morzézik...
by Hirig Szomb. Ápr. 07, 2012 1:20 am
Szárnyaszegetten
Fázom…
Mi ez a hidegség?
Mi történik, miért nem kék az ég?
Miért borul sötétbe gyönyörű világom?
Ily fájdalmasan miért fázom?
Gyönyörű szárnyam,
Dermedten rázza,
A földnek szíve dobbanása.
Üveges tekintetem,
Lassan kihűl velem,
Testem már csak szemét.
Mi történt?
Miért szegte szárnyam az ég?
Nem fázom már…
Miért?
Fázom…
Mi ez a hidegség?
Mi történik, miért nem kék az ég?
Miért borul sötétbe gyönyörű világom?
Ily fájdalmasan miért fázom?
Gyönyörű szárnyam,
Dermedten rázza,
A földnek szíve dobbanása.
Üveges tekintetem,
Lassan kihűl velem,
Testem már csak szemét.
Mi történt?
Miért szegte szárnyam az ég?
Nem fázom már…
Miért?
Hirig- Valódi pille
- Hozzászólások száma : 1749
Join date : 2010. Nov. 18.
Tartózkodási hely : Ahova a szél fúj
Re: Hirig billentyűzete morzézik...
by Hirig Kedd Júl. 03, 2012 7:52 am
Syou-Hikari
„A teremben kihunytak a fények, csak egy két lampion világította be a pódiumot. Lágy andalító zene szolt a háttérben, a művészt vagy művészeket nem lehetett látni. A sötétből előbukkant egy női alak. Teste karcsú, kecsesen ívelt, kimonója gyönyörű kézimunka, melyet, egész alakját cseresznyevirágba borította. Gyönyörű éjfekete haja, selymesen csillogót, legyezőtánca közben. Egész lénye megragadott és elcsábított. Néztem a lányt, és úgy éreztem Nekem táncol. Egész lényével mozgót, olykor kecsesen, olykor lágyan, és amikor a zene elkezdett felgyorsulni, szinte vaddá válni, a lány is vad és szenvedélyes lett. Egyé olvadt a dallammal. Azok a smaragd íriszek, már nem lágyan és szelíden csillogtak, hanem harcra készen villantak. A tavaszi hangulatot egyből mindenki elfeledte, és mindenki az őszre és a télre tudott gondolni körülöttem. Jómagam is megborzongtam, kirázott a hideg. De mégsem tudtam levenni a szemem erről a szépségről, ki előttem táncolt, olykor karnyújtásnyira, olykor oly távol, hogy szinte elérhetetlennek tűnt. Majd a zene újra lassú és lágy lett, akárcsak a lány mozgása. Érzéki, könnyed mozgását lassan elfedte a homály, ahogy a zene is egyre halkult. Majd hirtelen - amikor már azt hittem volna, hogy vége az előadásnak – a lány berobbant a megvilágított pódium kellős közepébe, amikor a zene megint feltámadt, pont akkor zuhant össze, amikor a zene teljesen elcsendült. Legyezőit széttárva maga elé helyezve feküdt, félig térdelő, lábára ráhajoló, fejét lehajtó pózban. Hosszú ideig síri csend volt, én is visszafogott lélegzettel ültem, nem mertem megzavarni a csendet, mely körülvett mindannyiunkat. Aztán ahogy a taps neki zendült, úgy a gyertyák is újra meg lettek gyújtva és kellemes fényt árasztottak szét a lapionok burkában. A lány kecsesen felkelt, és meghajolt felénk. Mozgása, oly törékeny volt és annyira tiszta, hogy úgy éreztem meg kell magamnak szereznem. Pár órával később, amikor már az összes előadás lement, magamhoz hívatattam. Meglepetésemre egy papnő állt a szobában. Én Kazuma, így ismerkedtem meg Syuo-Hikarival. Egyik legkedvesebb unokahúgommal. Kivel az óta is minden évben, a Cseresznyevirág ünnepén találkozom.”
Hirig- Valódi pille
- Hozzászólások száma : 1749
Join date : 2010. Nov. 18.
Tartózkodási hely : Ahova a szél fúj
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.|
|
|